Mojave Desert, CA

Vegas után Los Angeles felé vettük az irányt. Nincs nehéz dolga az egyszeri autósnak, hiszen csak felhajt a 15-ös interstate-re, majd bő 250 mérföld után lehajt róla, ennyi a történet. Nah mi nem így csináltuk.

A kaliforniai határnál lehajtottunk a pályáról, és keresztülvágtunk a Mojave-sivatag déli részén. Jó döntésnek bizonyult, az út ugyan nem éppen jó állapotú, de a forgalom zéró (alapjában véve az emberek nyilván inkább elkerülik ezt a környéket), a táj pedig gyönyörű. Joshua fák, egyéb jukkák, kaktuszok, kiszáradt hegyek mindenütt. Rendőrök és egyéb forgalomszabályozó apparátusok nemigen fordulnak itt elő, táblából is főleg csak egy-egy sokatmondó “drive safely” feliratút látni: a hülyeségeddel itt, a semmi közepén nemigen árthatsz másoknak, magadnak annál inkább.

Keresztülmentünk Kelso-n, ami egy kis szellemváros egy ma már nem működő vasúti lerakattal, anno az itt lévő forrás miatt hoztak létre egy megállót még a század elején, hogy a vonatok vizet vehessenek fel gőzmozdonyaik üzemeltetéséhez. A II. Világháború idején találtak a közelben vasat, bóraxot, ezüstöt és aranyat is, így néhány évre robbanásszerűen megnőtt a népessége, kb. 2000 főnél tetőzött, aztán néhány év alatt a bányák kiürülésével újra lecsökkent, majd a dízel fokozatos térhódításával elvesztette vasúti jelentőségét is, és teljesen elnéptelenedett. Mára csak kb. féltucat épület maradt meg, és egy kis visitor centert hoztak létre az állomáson az elmúlt évtizedben, habár maga a vonal még mindig működik a Union Pacific részeként (ez az USA legnagyobb vasúttársasága).

Folytattuk utunkat dél felé…

…mígnem eljutottunk az Amboy nevű helyre (populáció mérete 4, azaz négy fő), ahol kereszteztük a Route 66-et, sőt, néhány mérföldet mentünk is rajta, életemben először. Az interstate-ek kora előtt ez egy jelentős megálló volt a “Mother Road”-on, hiszen itt van a környék egyetlen benzinkútja és étterme ill. szállása. Mára kb. egy tucat épület maradt csak itt, a híres Roy’s Motel and Café viszont most is működik. Azt hiszem az alábbi fotót büszkén mutatom majd meg unokáimnak, egy hiba van csak rajta, hogy nem a saját Mustang-emmel állok ott, de sebaj, jó lesz így is:

A 66-os út egy másik szakaszán később hosszabban is autóztunk, majd annál a résznél írunk róla részletesebben. A kihalt úton némi speedingeléssel emlékeztünk meg elődeinkről (azért a bő 300 ló viccesen rövid idő alatt repít 50-ről 100 mph-ra), majd egy rövid kitérővel egy közeli kráterhez és az azt övező lávamezőhöz autóztunk (a neve egyszerűen csak Amboy Crater and Lava Field). Utoljára kb. 500 éve tört ki, úgyhogy a megszokotthoz képest valamivel frissebb talaj volt a lábunk alatt. 🙂

Az áprilisi dátum ellenére a hőmérséklet ekkorra a 100 ºF-et (közel 38 ºC) is elérte, és Nóri is eléggé kókadozott már, úgyhogy itt nem időztünk sokat. Még mindig nem fordultunk nyugatnak Los Angeles irányába, hanem tovább mentünk délre a sivatagban, San Bernardino megye déli részének fura, lepukkant viskókkal szórt elhagyatott, nem éppen barátságosnak tűnő tájain. A területre még anno az arany vonzott embereket, később katonai célokra is használták, és a világháború során mustárgáztól tüdőbeteggé válóknak is jól jött a meleg száraz levegő. Egy szűk óra alatt elértük a Joshua Tree National Park bejáratát, de ez már egy másik bejegyzés lesz…

Red Rock Canyon, NV

Vegastól kb. 15 mérföldre fekszik a Red Rock Canyon National Conservation Area, aminek rövid, 13 mérföldes egyirányú körútján szintén végiggurultunk. Számos megállón vezet keresztül az út, ezeknél a látogató kb. azt kapja, amire a park neve és elhelyezkedése alapján számítani lehet: vastartalmuktól vörös sziklák mutatós csoportjait és sivatagi növényzetet. Többszáz méteres, néhol közel kilométeres falai miatt népszerű a sziklamászók körében is. Táblák figyelmeztetik az autósokat a sivatagi teknősökre (az úton áthaladókra és a parkoló autók alatt hűsölőkre is), habár mi sajnos nem láttunk egyet sem… Nem is szaporítom tovább a szót, a fotók úgy is többet mondanak erről a gyönyörű helyről, ami egyébként esküvők kedvelt helyszíne is – azt hiszem, ha Vegasban laknék, gyakran kijönnék ide. 🙂

Hoover Dam, NV

Las Vegastól kb. 30 mérföldre, Nevada és Arizona határán található a 20. század egyik legnagyobb építészeti csodája, amelyet első napunkon mi is meglátogattunk. A Hoover elnökről elnevezett íves gátat a Colorado folyón építették 1931-36 között, épp a nagy gazdasági válság idején, nem kevés pénzből, nem éppen könnyű munkakörülmények között (sivatag..), és nem is kevés emberélet árán. Viszont a tervezett idő előtt jó két évvel kész lett, nem úgy, mint a 4-es metró 🙂 Akkoriban egyébként 221 méteres magasságával, 379 méteres hosszával és néhol 200 méteres vastagságával ez volt a világ legnagyobb gátja, de mára már az Államokon belül is csak a második helyen áll a listán.

A gát és a benne kialakított vízerőmű létrehozásának célja hármas volt: szabályozni a tavasszal ki-kiöntő folyót, ellátni ivóvízzel a környező településeket, illetve áramot termelni a hömpölygő víztömeg által meghajtott turbinák segítségével. Mindezek megvalósulása vezetett oda, hogy a “Nyugat” rohamos fejlődésnek tudott indulni; jelentősége a mai napig óriási, többtíz millió ember ellátását biztosítja, így nem csoda, hogy a kutatókat kissé aggasztja is a Colorado vízhozamának csökkenése. Az sem meglepő, hogy a második világháború alatt, illetve 2011. szeptember 11-e után biztonsági okokból egy időre felfüggesztették a látogathatóságát.

Mind a Hoover Dam, mind az általa felduzzasztott víztest (Lake Mead) látványa igazán lenyűgöző, de azért örültem, hogy most épp békeidők járnak, és így idegenvezető kíséretében be lehet menni magába az építménybe is. Itt az állandó kiállítás körbejárása mellett beneveztünk egy ún. erőmű-túrára is, amelyen egy, a sziklafalban futó lifttel levittek minket teljesen a gát aljához, és megmutogattak ezt-azt. Láthattunk például egy hatalmas vízbevezető csövet, egy szinttel feljebb pedig egymás után sorakozó generátorokat, amelyek a csőben áramló víz által meghajtott turbinákhoz csatlakoznak. A generátorok valamivel 2000 Megawatt feletti csúcsteljesítménnyel működnek, ami vetekszik egy nagyobb atomerőmű (pl. a paksi) teljesítményével. Nevada állam maga egyébként csak a keletkezett energia kb. negyedét kapja meg, a többit Arizona, illetőleg még inkább California területére vezetik.

A túra egyébként egy kisfilm levetítésével kezdődött, abból elég sok érdekességet megtudhattunk a gát építésével kapcsolatban. Például azt, hogy itt alkalmaztak először a világon kisebb, egymáshoz illeszkedő, trapéz keresztmetszetű betonelemeket, illetve ezekbe még ráadásul kis csöveket is vezettek, melyekben a folyó hideg vizét cirkuláltatták; ezzel tudták elérni, hogy a felhasznált óriási mennyiségű építőanyag hamar lehűljön és megkössön, ne csak úgy röpke 125 év múlva, ahogy azt egy nagy tömbbe való ömlesztésekor tette volna a számítások szerint. (Szemléltetésül: ennyi beton elég lett volna többek között ahhoz is, hogy építsenek belőle egy kétsávos autópályát New York és San Francisco között.) Ha érdekel valakit az építkezésről egy hosszabb videó – sajnos nem pont az, amit nekünk levetítettek -, megtalálja itt!

Shelby American Inc., NV

Carroll Hall Shelby 1923-ban született texasi fazon, világháborús pilótából az ’50-es években sikeres autóversenyzővé vedlett (’59-ben Le Mans-i 24 órásat is nyert, megszerezve ezzel az Aston első győzelmét), majd gyerekkori szívproblémája miatt felhagyva szenvedélyével, versenyautók tervezésére adta a fejét. Cége, a Shelby American Inc. a mai napig működik, jókora kihagyással ’65 óta foglalkoznak Mustang-ek tuningolásával, de az Ő nevéhez köthető pl. a Dodge Viper első szériája is.

A cég központja Vegasban található, egy kis múzeumot is üzemeltetnek, amit útba is ejtettünk. A mai kor csodái mellett olyan modellek is ki voltak állítva, mint az alumíniumból készült 427-es Cobra a ’60-as évekből, amit maga Carroll épített, vagy a cég első modelljének legelső példánya, egy kék ’62-es AC Cobra. Ennél a pontnál érhető tetten, hogy a sikerekben nem csak Shelby kiváló autóversenyzői és konstruktőri háttere, hanem ravaszsága is kétségkívül szerepet játszott: írt a brit AC-nek egy levelet, hogy remek V8-asához keres megfelelő kasztnit, majd a Chevroletnél való sikertelen próbálkozás után a Fordnak adta be ennek fordítottját, így született meg a modell, aminek első példányát aztán többször is újrafestette a kiállításokra, azt a benyomást keltve a befektetők előtt, mintha több példány is készült volna (eredeti színe egyébként nem is a képen látható kék, hanem sárga). Minden kezdet nehéz, de beért a gyümölcs, és egy sor versenyt nyertek a modellel.

Mustang vonalon szintén a ’60-as évekig nyúlik vissza a történet, az évtized második felében voltak kaphatók a GT350 ill. GT500 modellek (utóbbi 425 LE-vel, az évszámot ne felejtsük el!). Jelenleg is igen szorosan működnek együtt, a BMW M GmbH-hoz hasonlóan itt is a gyári paletta részét képezik a Shelby változatok, ha a vásárló rendel egyet, akkor a Ford leszállítja az alap Mustang-et nekik, ők pedig átépítik azt. Egy ilyen modell bő másfélszeresébe kerül egy Mustang GT-nek, ami nem kevés pénz, de nem is vészesen sok egy ilyen legendáért cserébe, a 662 paciról nem is beszélve. Akinek pedig ez kevés lenne, az egyedi megrendeléseken keresztül válogathat az évjáratonként változó Super Snake variációk között, az utcai változat 920, a pályára szánt 1100 lóerejéért azonban már 6 jegyű árcímkékkel kell barátkoznia – talán mondanom sem kell, hogy dollárban.

Most májusban lesz egy éve, hogy Carroll 89 évesen távozott az élők sorából, de életműve fennmaradni látszik, hosszanti csíkos sportgépei még hosszú mérföldeken át fogják szelni Amerika széles útjait, bármi is legyen a hátrahagyott cég sorsa.

Las Vegas, NV

A nyugati parti körutunk Nevada államban, Las Vegas városával kezdődött, majd azzal is fejeződött be – ide szállt ugyanis le és fel a repülőnk, amit a Southwest nevű hatalmas fapados légitársaság üzemeltetett. (Bár a fapados jelző kicsit túlzás, mert meglepetésünkre az ital, nasi, wifi és +2 poggyász feladása is benne volt az árban!) Le kell szögeznem, hogy továbbra sem lett kedvenc hobbim a repkedés (csak seprűn :D), de az alattunk elterülő, fényárban úszó városok, a mellettünk fel-felsejlő felhők és az ablakunkon bekukkantó kerekedő hold látványa azért most egész jól elszórakoztatott. Hiába, este szerintem minden tevékenység jobb, beleértve az utazást is 🙂

Las Vegast azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni: szerencsejátékok, villámesküvők, prostitúció, fények, luxus, ereszdelahajam. A kezdetekkor pedig ez a város sem volt több egy nagy üres rétnél; bár a száraz sivatagi környezetben ez sem éppen szokványos, ezért is kapta spanyolul “a rét” nevet a terület a 19. században elsőként arra járó európaiaktól. (Hát nem pont erre fordítottuk volna le képzeletünkben azt, hogy “Las Vegas”, ugye? :)) A 20. században aztán a térség óriási fejlődésnek indult, köszönhetően vasúti csomóponttá válásának, a közeli bányáknak, illetve a Hoover-gát építésének, ami rengeteg embert csalogatott a környékre. A szerencsejátékokat 1931-ben legalizálták a településen, ekkor kezdődött meg a ma ismert hatalmas kaszinók, hotelek építése, majd a hely lassacskán a világ szórakoztató központjává, a legfőbb, nagybetűs “Sin city”-vé nőtte ki magát, és pozícióját egyelőre az egyre több és több vetélytárs ellenére erősen tartja 🙂

A kaszinók, hotelek, plázák, bárok szinte egy tömbben, a hatalmas Las Vegas Boulevard-on, vagy más néven a “Strip”-en találhatók. Itt már nappal is zajlik az élet, de estefele különösen nagy az embertömeg és tetőfokára hág a hangulat, mi is akkor kezdtünk el autózgatni, majd sétálgatni rajta (napközben inkább más nevezetességeket jártunk be a környéken, ezekről később írunk). Peti kreált egy kis összeállítást a videóinkból, stílszerűen Elvis-es aláfestő zenével, fogadjátok szeretettel 🙂

Néhány kép még világosban:

A Strip az a hely, ahol néhánytíz méterenként belebotlik az ember valami európai nevezetesség másába, például az Eiffel-toronyba, vagy épp egy kis tavon ringatózó “velencei” gondolába; ahol minden sarkon egy, puccosabbnál puccosabb emberekkel tömött felüljáró visz át a túloldalra, természetesen kétoldalt mozgólépcsővel vagy lifttel; ahol percenként száguld el melletted egy limuzin vagy sportkocsi; ahol kissé becsípett vadidegenek pacsiznak le veled vagy állnak be melléd fotókészítéskor; és ahol felbukkan maga Hello Kitty és Spongyabob is, bár utóbbi semmiképp nem engedi magát potyára lefotózni, de azért én kitartóan próbálkoztam. Emellett minden sarkon szórólaposztogatók csattogtatják a kis papírjaikat és kártyáikat, melyekből jócskán jut a földre is. Gondolom, ennek a közterületfenntartók mellett a gyerekkel érkező turisták is különösképp örülnek, mert mindegyiken egytől egyig zavarbaejtően ledér cicisnénik és telefonszámaik virítanak 🙂

Egyébként minden züllött furcsasága ellenére Vegas, vagyis a Strip nem annyira durva hely, mint ahogy előzetesen, filmek alapján elképzeli az ember. Mi bőven éjfél utánig ott járkáltunk, de nem volt vészesen tele részegekkel, vagy például nem láttunk egy párt sem öntudatlan állapotban, Elvisnek öltözött pap áldásra széttárt karjai előtt álldogálni (sőt, egyáltalán nem láttunk “kápolnákat” sem, bár igaz, nem is nagyon kerestünk). Leginkább békés turisták sürögtek-forogtak mindenfele, sokan közülük még az egész kicsi gyerekeiket is elhozták. Nekik például érdekes lehetett a mindenféle szabadtéri show, így a “vulkánkitörés” (ez látható a videón), vagy a híres Bellaggio hotel előtti látványos szökőkút-játék (na ez már nem látható a videón, mert pont akkor merült le a fényképezőnk pótakkuja is…erre persze Peti is majdnem kitört, mint korábban a vulkán). Vagy például ellehettek a vidámparkokkal, amelyből az egyik annyira durva volt, hogy nekem már azért is busásan fizetni kellett volna, hogy egyáltalán felmerészkedjek a pénztárába jegyet venni. Íme a Stratosphere Tower…vidámpark egy felhőkarcoló legtetején, hullámvasúttal, fellövéssel, kilógatással, bungee jumpinggal! (Egyébként létezik máshol is ilyen a világon, még magasabban is, de nekem elég volt ezt is elnézni, meg elhallgatni mérföldekkel arrébbról is a vad sikongatást :D) Kár, hogy tériszonyos vagyok, mert egyébként hatalmas élmény lehet, érdemes keresni a játékokról külön is videókat.

A vegasi napunk nem lett volna teljes, ha nem tértünk volna be kicsit egy kaszinóba. Természetesen megtettük 🙂 Az igazi krupiés-kiöltözős helyeket a túl magas alaptétek miatt kihagytuk, de a Bellaggio hotel nagy és forgalmas földszinti gépparkja elnyerte a tetszésünket, Peti rulettezett kicsit, én félkarúztam. (A többi játékot sajnos nem ismertük…) Öt dollárt tettünk be össz-vissz, és igen hamar majdnem lenulláztuk magunkat, aztán az utolsó 50 centtől hopp, beindult a sikerszéria..pár perc múlva már 31 dollárral és némileg habzó szájjal távoztunk 😀 Vettünk belőle hamar Petinek egy kis ünneplő itókát – amit az utcán kortyolgatott el hazafelé, hiszen az USA többi közterületével ellentétben a Stripen kivételesen lehet ilyet is -, a többit pedig félretettük az ínségesebb időkre. Persze hazasétálás közben nem tudtam megállni, hogy még egy másik üzlet másik félkarújával is bepróbálkozzak, annyira nyerőnek éreztem magam, csak most, csak én, csak egyszem dollárocska…de az aljas ketyere azt természetesen itt már pillanatokon belül elnyelte 😀 (A hazárdjáték rossz, érteeeem?) Így aztán végül kereken hatszoros mérleggel zárult az este. Meg természetesen egy szép, új penny-vel 🙂