2013. március havi bejegyzések

Húsvét

Nóri ugyan dögrováson van, de estére azért összeszedte magát egy bejglisütés erejéig – valamitől meg kell gyógyulni. 🙂 A süti nagyon finom lett, pláne ahhoz képest, hogy először süt ilyet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Egyébként egész hétvégén esett az eső, épp mint egy héttel ezelőtt. Habár itt legalább nincs fagy és hó, mint otthon, de az ilyenkor szokásoshoz képest itt is sokat késik az igazi tavasz… Jövő héttől javulás ígérkezik – úgy legyen. Ha már kirándulni nem tudtunk, készítettünk egy térképet az utazós posztokról; mostanában már mi sem láttuk át, hogy mikor merre jártunk, így egy picit egyszerűbb. A felső menüsorban érhető el, majd igyekszünk frissen tartani.

Mindenkinek kellemes ünnepeket és sok locsolkodót kívánunk! A hétfőt használjátok ki – idekint sajnos nem munkaszüneti nap. 🙂

Multikulti ebéd

Február óta egyre több és több olyan csütörtök van, amikor nem rohanunk már haza angol után, hanem beülünk az asztaltársakkal még kicsit – kézzel, lábbal, nádi hegedűvel – beszélgetni meg ebédelni valahova. (Mindig hálát adok amúgy, hogy a legelső órán tök véletlen oda ültem, ahova..főleg mexikói és brazil lányok közé, ahol aztán zajlik az élet :)) A tavaszi szünetre való tekintettel múlt hétre ez az esemény egy naaagy közös tantermi ebédeléssé nőtte már ki magát, jóval több résztvevővel, és sok-sok otthonról hozott nemzeti étellel.

A helyzet hasonló volt, mint pár hónapja Frank karácsonyi buliján: egy rakat sárgás-zöldes-barnás valami, amiről fogalma sincs az embernek, hogy micsoda 🙂 És persze konstatálnom kellett, hogy ebben a rengetegben az általam vitt bakonyi csirkemell plusz galuska is tökéletesen elvegyült, egy külföldinek legalább annyira bizarrul nézhetett ki, mint nekem mondjuk a spenótos sütemény. Azért megkóstolgatták, meg én is vettem ebből-abból, szokásomhoz híven minél kockázatkerülőbben. Még ezzel sem sikerült megúsznom egy brutál csípős-curry-s csirkesalátát (mit tehettem volna, kétméteres vigyorral jött oda az indiai lány, hogy na megkóstolom-e :)), meg egy kis esti hasfájást egy romladozó bolti tojásos tésztasalátától, viszont a brazil zöldséges pite meg egy japán süti például valami isteni volt. Utóbbit (“mocsi”) gondoltam, majd el is készítem egyszer otthon mutatóba..vagy talán mégis le kéne tennem erről? 🙂 Na mindegy, jó móka volt az egész, remélem, lesz még majd ilyen.

Jöjjön egy kép is az eseményről, aminek az lehetne a címe, hogy “óvakodj az éhes lányoktól!”. (Azon nevettünk, hogy Yuta, a háttérben álló japán fiú szinte az összes fényképen az asztaltól távol ácsorog, úgy látszik, ő tényleg nem mert közelharcot vívni az amazonokkal :D)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

St. Patrick’s Day

Igaz, Szent Patrik napja (márc. 17.) már rég elmúlt, de azt hiszem, nem lenne teljes a blog, ha nem tennék róla említést. Ez az eredetileg ír nemzeti ünnep ugyanis már annyira kezd eggyéolvadni Áááámerikával, mint a hamburger, a kosárlabda, vagy éppen a Halloween. Persze igazán nagy parádékat csak azokban a városokban tartanak, ahol a fehér lakosság egy jó része ír felmenőkkel is rendelkezik (lásd pl. Chicago), de egyre több és több településen látni már ilyenkor talpig zöldbe öltözött, zöld sört kortyolgató, “Kiss me, I’m Irish…for a day” kitűzőkkel teletűzdelt emberkéket. Nashville belvárosában is tartottak idén egy nagyszabású, egész hétvégés ünneplést – ekkorát állítólag idén először -, lementünk hát oda kicsit nézelődni, ha már a rossz idő miatt messzebbi város mégsem jöhetett szóba. Sajnos az érződött, hogy itt tényleg nincs még ennek AKKORA hagyománya, igaz, nem is a legjobb időpontban mentünk..mindenesetre csináltunk pár fotót 🙂

Szent Patrik, az írek védőszentje egyébként egy 4-5. századi keresztény misszionárius volt, aki az akkor még pogány Írországban teljesített küldetést. Az írek azóta védőszentjükként tisztelik, halálának napjáról, 460.(?) március 17-éről pedig évről évre megemlékeznek, ez náluk konkrétan nemzeti ünnep ill. munkaszüneti nap is, most már az USÁ-hoz hasonlóan egyre kevesebb vallási töltettel. A Patrik-napi felvonulók zöld ruhája magára a növényzettel sűrűn borított Írországra (a “Smaragdszigetre”) utal, nem Szent Patrikra, hiszen őt állítólag leginkább kék öltözetben ábrázolták. A különböző szimbólumoknak, így pl. a szerencsepatkónak vagy az ír manónak (=leprechaun, akitől a mesékben aranyat lehet kérni, ill. teljesíti három kívánságodat) sincs sok köze közvetlenül a püspökhöz, ez alól egyedül a lóhere a kivétel, amit a legendák szerint a Szentháromság szemléltetésére használt fel tanításai során. 

A hardcore ünneplők senkit és semmit nem kímélnek, ha a zöld színről és a szimbólumokról van szó: önmagukon felül teleaggatják velük a házaikat, gyerekeiket, állataikat is. Chicago városában a folyó sem ússza meg a mulatozást, Michelle Obama javaslatára pedig néhány éve a White House szökőkútjának vize is zöldben pompázik. És ez az az ünnep, amikor Nashville-ben a Red Rooster bár tulajai is előbányásszák a pince legmélyéről a spéci Patrik-napi óriáskakast, hogy az az egész éves magányos porosodás után egy kis időre csatlakozhasson vörös társaihoz. Boldog Patrik-napot utólag is mindenkinek!

St. Patrick's Day - ilyenkor a Red Rooster bár kakasa is bezöldül :)

Rusty’s TV & Movie Car Museum, Jackson, TN

Memphisből hazafelé jövet megálltunk Jacksonban, ami egy nem túl nagy, 65 ezres város Nyugat-Tennessee-ben. Nem mondhatni, hogy sok látnivaló van itt, de mivel Memphisben eleredt az eső, úgy alakult, hogy útbaejtettük. A Best Buy-ban (kütyüshop) való bóklászás mellett a Rusty’s TV & Movie Car Museumba mentünk be, ahol híres sorozatokban ill. filmekben szereplő autókat láthattunk.

Bejárat

Jó részük eredeti, a filmben használt modell, de akadtak replikák is. Rusty egyébként már gyerekkora óta gyűjti az autókat, a bemutatótermén pedig személyesen kalauzolt minket körbe. Vicces, hogy vannak ilyen megszállottak, akik az életüket egy ilyen őrültségre teszik fel, de így színes a Világ. 🙂

Cotton Museum

Gyapot – egy növény, amelyet többezer éve termesztenek már, amely emberek milliárdjait szolgálta és szolgálja ki, amely ma is igen jelentős tőzsdei árucikk, és amely közvetve olyan nevezetes események és jelenségek hátterében húzódott már meg a történelem során, mint a modernkori rabszolgaság, az indián kitelepítések a híres Könnyek Ösvényével, vagy éppen az amerikai polgárháború.

cotton

Az USA déli államait (az ún. Gyapotövezetet) a 18-19. században teljesen áthatotta a “gyapotláz”: sorra telepítették ki az indián őslakosokat, majd ültették be a növénnyel az így felszabaduló termőföldeket, sorra hurcolták be az olcsó afrikai rabszolga-munkaerőt az újabb és újabb ültetvényekre, illetve folyamatosan importálták az általuk leszedett és megtisztított gyapotot az északi államokba, vagy éppen az európai anyaországokba, így Angliába és Franciaországba is. E hatalmas és igen jövedelmező gyapotbizniszbe természetesen aki csak tudott, megpróbált valahogy beszállni – ld. pl. az egy korábbi bejegyzésünkben már bemutatott Andrew Jackson elnököt is, aki a házát körülvevő birtokon fogott bele az intenzív termesztésbe.

A 19. század második felétől a gyapotkereskedők – a termelők és felvásárlók, illetve ezek brókerei – sok városban árutőzsde keretein belül, szervezetten bonyolították le adásvételeiket. Memphisben például 1873-ban nyitott meg a Memphis Cotton Exchange intézménye, amelynek korábban forgalmas parkettje ma már az elektronikus árverési rendszer miatt múzeumként üzemel, és amelyet így mi is meglátogathattunk. Kis mérete ellenére nagyon színvonalas, filmvetítéssel és interaktív blokkokkal színesített kiállítást állítottak össze benne, úgyhogy örülök, hogy maradt rá elég időnk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A tőzsdeparkett mellett az épületben egy másik pici helyiséget is a múzeum kapott meg és rendezett be, itt magáról a gyapotról, ill. annak termesztéséről és a felhasználásáról tudhattunk meg többet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A növény (Gossypium sp.), melynek több faját is hasznosítja az ipar, a kétszikűek közé tartozik, egynyári, viszonylag meleg- és fényigényes – ezért a szubtrópusi, trópusi területeken jól megél, de Magyarországon például hiába próbálkoztak korábban az ültetésével. Gazdasági jelentőségét elsősorban a magokat körülvevő, közel 96%-ban cellulózból álló “röptetőszálak” adják, amelyek ősszel, a toktermés felhasadása (“kovadás”) után válnak hozzáférhetővé.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A röptetőszálak csomóit szinte úgy kell kitépni a termésből, majd meg kell tisztítani őket a szennyeződésektől és az egészen parányi magok sokaságától (a képünkön ezek nem látszanak, de itt igen). Mindkettő elég pepecselős munka, és míg utóbbit, a feldolgozást már az ipari forradalom idején nagyjából sikerült automatizálni északon, az aratási folyamat csak a 20. század elejétől kezdett kikerülni a déli rabszolgák, napszámosok dolgos kezei alól. A tiszta gyapotszálakat egyébként már úgy nevezik, hogy PAMUT 🙂 Ebből – mily meglepő – a textilipar fonalat készít, majd abból pedig mindenféle gúnyát. Megfelelő technológiával ezek vízlepergetővé is tehetőek, amit a kiállításon le is tesztelhettünk:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

De alapvetően a pamutszálak szinte úgy kötik a vizet, mint a hajam. (Hurrá, hogy a múzeumba érés előtt tört ki pont a vihar.) Ezért például pelenkák töltőanyagaként sem utolsók 🙂

A gyapotnak amúgy nemcsak ezeket a hosszabb, >10 mm-es röptetőszálait, hanem a magokon maradó egész apró kis pihéit is hasznosítják – készülhet belőle például vatta vagy papír, de kémiai átalakítás után akár kozmetikai adalékanyag vagy celofán is. A magja sem kukába való, ebből olajat sajtolnak, amely finomítás után még étkezési célokra is kiválóan alkalmas. Íme pár termék, aminek így vagy úgy, de köze van a gyapotnövényhez:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A kis kiállításon kipróbálhattunk egy “igazi” génpuskát is. Ennek segítségével próbálnak egy ideje mindenféle GMO gyapotvonalat létrehozni, például olyanokat, amelyek termésszálai színesek, így a belőlük készült ruhák nem igényelnek festést, és nem fakulnak ki a sokadik mosás után sem. (Zöldes, vöröses, barnás árnyalatok már vannak, úgyhogy a hadsereg már nem fog megfázni :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kísérleteznek kártevőkkel szemben rezisztens törzsekkel is, több-kevesebb sikerrel. Az ültetvényeken a legnagyobb kárt a parányi gyapotfúró bogár (Anthonomus grandis) okozza, ki se nézné az ember belőle.

anthonomus-grandis

Ennyit az óriási ipari jelentőséggel bíró gyapotról. Nekem ezek érdekes dolgok voltak, eddig közel sem tudtam ennyi mindent róla. A múzeumlátogatás végén sajnos gép híján penny-t nem tudtam tekerni, de egy kis gyapot-emlékpamaccsal azért gazdagodtam 🙂

Graceland, Elvis otthona

Memphisi kirándulásunk egyik utolsó állomása Elvis Presley birtoka, Graceland volt. A hely az Elvis-fanoknak igazi paradicsom: a puccos kúrián és a Király sírján felül VIP-jeggyel akár megtekinthetőek luxusautói is (köztük az ikonikus Pink Cadillac-kel), vagy éppen magánrepülőgépei belülről, a különféle extra kiállításokról és szuvenírboltok sokaságáról már nem is beszélve. Mi idő és extra rajongás hiányában az utóbbiakat kihagytuk, de így is eltöltöttünk a birtokon 1-2 érdekes órát. És még penny-t is sikerült végül szereznem 🙂

Elvist szerintem nem kell senkinek sem bemutatni, de azért íme pár érdekesség róla: a teljes neve Elvis Aaron (eredetileg Aron) Presley volt, elég szegény családból származott, sosem tanult rendes órai keretek között zenélni, és fiatalon sokkal inkább tartották visszahúzódó, afféle mama kedvence-típusnak, mint a lányok bálványának. 18 évesen nagy szerencséjére volt elég bátorsága ahhoz, hogy besétáljon a Sun Records nyílt stúdiójába (ahol mi is jártunk), és felénekeljen egy-egy számot egy lemezre, ahogy akkoriban sokan tették. Egyes leírások szerint a kész művet egyébként anyukájának szánta volna ajándékba 🙂 Persze akkor még ezért neki kellett fizetnie, kemény 4 dollárt – később már neki fizettek, miután a stúdió vezetője meglátta benne a fantáziát, mint fehér emberben, akinek a hangja “fekete”. Innen Elvisnek már egyenes út vezetett a híres RCA Records vállalathoz, és nem sokkal később a világhírhez is. Karrierje során óriási rajongótáborra és számtalan díjra tett szert; a mai napig őt tartják a könnyűzene leghíresebb alakjának. Ami pedig nekünk új információ volt, hogy a ’60-as években Hollywood is a szárnyai alá vette, és filmekben is előszeretettel szerepeltették, bár színészként már nem ért el túlságosan nagy sikereket.

A Király élete összességében elég rocksztáros-szokványosan alakult: siker, pénz, csillogás – ő lett a csípőriszáló szexszimbólum, “Elvis, the Pelvis” -, nők, feleség (Priscilla Presley), gyerek (Lisa Marie Presley, akiből egyébként szintén énekes lett, és négy férje közül az egyik nem más volt, mint Michael Jackson), szeretők, válás, hajtás, egészségügyi problémák és gyógyszerfüggőség, utóbbiak miatt pedig összeesés 42 évesen a saját fürdőszobájában, véglegesen. Bár ezt a tényt jópár rajongója a mai napig nem fogadja el 🙂

Íme néhány kép Gracelandről, Elvis hagyatékáról. Más nemigen maradt utána – életében a vagyonát két kézzel osztogatta bárkinek, a rászorulóktól kezdve a barátokig. Azért szerintem így sem nyomorgott nagyon 🙂

National Civil Rights Museum

Memphis egyik leghíresebb látnivalója a National Civil Rights Museum, amelyet abban az épületben rendeztek be, ahonnan 1968. április 4-én egy James Earl Ray nevű férfi végzetes lövést mért a szemközti Lorraine Motel erkélyén álldogáló Martin Luther King-re, a Nobel-békedíjas lelkészre és polgárjogi aktivistára. A motel egyike volt akkoriban azon kevés szálláshelyeknek Memphisben, amelyek fogadtak fekete vendégeket, így Dr. King is itt vett ki szobát, mikor a helyi fekete egészségügyi dolgozók sztrájkja miatt a városba érkezett.

Lorraine Motel

King leginkább a fehérek és feketék közötti egyenlőségért harcolt, ahogy az a híres 1963-as washingtoni beszédéből is kiderül:

“Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.”

A múzeumi látogatás keretében ma az ominózus motel erkélyére is fel lehet menni, sőt, az ablakon keresztül meg is lehet nézni Dr. King egykori szobáját (Room 306). A bejáratnál a következő ószövetségi sor fogadja a látogatókat:

“Ímhol jő az álomlátó! Most hát jertek öljük meg őt (…) és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.”

A kiállítás nagyrészt magára a merényletre, a (bér)gyilkos elő-és utóéletére, bizonyítékokra, stb. koncentrált, ezt páran sérelmezték, de nekünk érdekes volt. A tanulság: az FBI elől nincs menekvés 🙂 Eszméletlen, hogy milyen részletességgel rekonstruálták az esetet, majd gyakorlatilag néhány hét múlva el is csípték a tettest Londonban, hiába volt Mr. Ray-nek mindenféle álneve, hamis okmányai, és valószínűsíthetően cinkostársai is. A férfi amúgy visszaeső bűnöző és szökött fegyenc volt, de a gyilkossági ügyben élete végéig kitartott az ártatlansága mellett – bár a halálbüntetést elkerülendő, legelőször beismerő vallomást tett, de azt aztán igen hamar visszavonta. Végül “csupán” 99+1 évet kapott 🙂

Természetesen a múzeumban volt szó általánosságban is az afro-amerikaiak történelméről. Az első feketéket az 1600-as évek elején hurcolták be a kontinensre az európai gyarmatosítók Afrika egyes országaiból, hogy azokat rabszolgaként dolgoztassák a bányákban, ültetvényeken (munkaerőhiány volt, az őslakos indiánok pedig nem bírták olyan jól a strapát…). A déli államokban egészen 1865-ig, az Abraham Lincoln elnök nevéhez köthető teljes felszabadításukig elnyomásban éltek – persze igen sokan próbáltak északra szökni az ún. “Földalatti Vasút” szervezet segítségével, gyakran sikerrel. Bár ezután szabad emberek lettek, nagyon sokáig szenvedtek a faji megkülönböztetéstől és az egyenlőtlen bánásmódtól: egészen a 20. század első feléig csak a számukra kijelölt étterembe, színházba, stb. járhattak, teljesen szeparált iskoláik és szállodáik voltak, és a járműveken is csak a nekik fenntartott helyeket foglalhatták el, már ha nem állították fel őket onnan is a fehérek javára. 1955-ben egy alabamai fekete asszony, Rosa Parks megelégelte ezt, és megtagadta a székének ilyenmódú átadását, vállalva ezzel a letartóztatás terhét is. Nem ez volt az első ilyen “lázadás” azokban az időkben, de az ő esetéből lett aztán a legnagyobb botrány, és ekkortól kezdődtek meg az igazán erőteljes amerikai polgárjogi mozgalmak, élükön Dr. King-gel.

A mai helyzetet meg nagyjából mindenki tudja –  valamennyi nyoma van még a szegregációnak, a fejekben biztosan (bár ebbe külföldiként nem nagyon lát bele az ember), de mellé meg csak meg kell nézni az elnököt..ennyit az álmokról 🙂