Dragon Park

Most hétvégén se volt utazós idő, úgyhogy szombati program gyanánt ismét csak Nashville utcáit róttuk. Elsétáltunk a Fanny Mae Dees Parkba, ami tulajdonképpen csak egy szokványos szaladgáló- és játszótér lenne gyerekeknek és ebeknek, ha nem lenne ott egy híres chilei művész, Pedro Silva alkotása…a park közismertebb nevének adója, egy hatalmas, mozaikkal kirakott sárkányszobor 🙂

A “Sea Serpent” élőben kicsit már ütött-kopott, de már több, mint 30 éve díszeleg a helyén, úgyhogy végülis ez megbocsátható neki. Javarészt még fel is lehet rajta ismerni a régen – egyébként összesen vagy ezer ember segítő kezének közreműködésével – megalkotott mozaikképeket, például egy karácsonyfát, bohócokat, vagy éppen mesehősöket. Még Mickey Mouse ábrázata is ki lett rakva a színes kövekből, megtalálja valaki? 🙂

Nem csak a Sea Serpent a park egyetlen sárkánya (és nem is én vagyok a másik). A kisgyerekek játékát egy gőzokádó sárga hüllő is figyelemmel kíséri nap, mint nap.

Rengeteg mókust is láttunk egyébként, egy pórázától megszabadult kutya vadászó tevékenységének köszönhetően most nem csupán békésen majszolgattak, hanem csak úgy cikáztak jobbra-balra, fáról fára…egyszerűen képtelenek voltunk értelmes videót készíteni róluk, pedig nagyon viccesek voltak.

A parkba vezető úton pedig egy kiköpött párduc is az utunkat állta. Itthon néztem utána, hogy tényleg nem tévedtem nagyot, a bengáli házimacskát ugyanis tényleg egy ázsiai párducszerű vadmacskából, a leopárdmacskából tenyésztették ki az USÁ-ban néhány évtizeddel ezelőtt. Állítólag nagyon kíváncsi és barátságos természetű, de nekünk ezt sajnos nem igazán sikerült megtapasztalni…

Este az ételpróbálgatós mozgalmunk keretében megkóstoltunk egy csillaggyümölcsöt. Az íze a la natúr kicsit olyan semmilyen, talán fanyar almaszerű, nem csoda, hogy inkább csak salátába keverve vagy dekorációként használják..de legalább felkerült még egy pipa a képzeletbeli bakancslistámra 🙂

Amerikanizálódás

A héten beléptünk kinttartózkodásunk ötödik hónapjába. Ha megköszönünk valakinek itt valamit, és ő csak annyit mond rá, hogy “ühüm”, már nem tartjuk furcsaságnak vagy kelletlenségnek a részéről, itt ez így szokás. Már az se meglepő, ha tüsszentéskor valaki nem a tenyerét, hanem a könyökhajlatát teszi a szája elé (ebben még van is logika, mert a kilincset, kapaszkodót végülis aztán tényleg nem az utóbbival fogdossa tovább az ember :)). Megszoktuk, hogy a boltokban nincs karalábé, csirkemáj vagy túró, sőt óborzalom, Túró Rudi sem. Mázsaszámra eszem már az itteni Hershey’s csokit, Peti meg sportot űz abból, hogy minél kevesebbért minél több dobozos Coca-Colához jusson (eddigi rekordja: 6.79 dollár/24 doboz, bár még azóta is itt van a fele a nyakunkon). Hízunk – na jó, leginkább csak én. Azt hiszem, eddig tényleg csak egy dolog maradt ki az életünkből, ami miatt még mindig nem voltunk úgymond igazi ááámerikaiak: egy kosármeccs. Küldetés immár teljesítve 🙂

Peti egyik kollégájáék szóltak tegnap, hogy van még estére két ingyenjegyük – meg pont ilyen “Employee Day”-t is tartanak a csarnokban -, úgyhogy kapva kaptunk az alkalmon. Az egyetem lánycsapata (Vanderbilt Commodores) játszott a Tennessee University ellen, ahhoz kellett gyorsan a szurkolóközönség, bár végül a helyiek kikaptak, úgyhogy nem lehettünk túl hatékonyak…

Nekem maga a meccs is tetszett, de a körítés meg a hangulat az pláne. Már az aulában úgy sózták ránk a szurkoláshoz szükséges csillogó pompomokat (aranyszínűt, mert a fekete mellett az jellemzi a helyi csapatot), volt vattacukor meg popcorn meg kóla, dübörgő zene, Vanderbiltes ugrálóvár…sőt, még Vandy-s matricatetoválást is kaptunk az arcunkra mindketten, bár Petit kicsit nógatni kellett ehhez 🙂

(Az ősziek után amúgy álmomban se gondoltam volna, hogy így számít rám, és hogy valaha ennyi közöm lesz még a Vanderbilthez, teljesen legálisan és hivatalosan 😀)

A csarnokra és a szervezésre nem lehetett panaszunk, ahhoz képest, hogy “csak” egyetemi keretek között zajlott minden, volt feka vendégelőadó által elénekelt himnusz, fúvószenekar, nagy kivetítők, rengeteg kamera, pici demófilmek a játékosokról, nyereményjátékok, jelmezes kabalaemberek – egy hajóskapitányszerűség, továbbá egy savanyú uborka.. 😀 -, pompomlányok (igen, fiúk, lesz róluk kép meg videó is lejjebb). Utóbbiak a szünetekben sokszor be is dobáltak ezt-azt a nézők közé, pl. kis doboz pizzákat, reklámpólókat, csak mi ehhez kissé magasan ültünk. Más szempontból viszont nagyon jó helyünk volt a második szinten, leszámítva két apróságot, egy Peti mellett terpeszkedő és őt rendszeresen nyaggató félgyogyóst, meg egy, a videó bal sarkában látható drukkerszörnyeteget 😀

A félidőnél egy ázsiai artistanő is szórakoztatott minket. A macskanyávogásra hajazó aláfestő zenéje kicsit ütött, de amit csinált, az előtt le a kalappal 🙂

További képek és videók az eseményről:

Mit is mondhatnék…az amcsi kosármeccsek a “kenyeret és cirkuszt” elv modernkori megtestesítői. Egy hely, ahol negyed órán belül akkor is elkezdesz üvöltözni és integetni a gagyi pompomoddal, ha amúgy sportot csak űzni szeretsz, de nézni nem; ahol akkor is csalódott vagy az egyik csapat kihagyott kosara után, ha előtte életedben nem hallottál még róluk; és ahol akkor is kérsz ingyenkólát és vattacukrot, ha amúgy nem is szereted. Ez egyszerűen kell a feelinghez, éppúgy hozzátartozik, mint a dagadt feka, aki csak a széke karfájára ül ki, mert bele már nemigen férne, miután pedig elfogy a tacója, felháborodott “ou meeen!” felkiáltással gurul el a büfébe újabb adagért. (Azóta is ezen röhögünk :)) Remélem, nem ez volt az utolsó meccsnézésünk idenkint…

Frankómegmondós

Nah íme kérem, így néz ki egy tisztességes kalaptartó. Egyben a magyarázat arra is, hogy miért nincs igazán merev kasztnija egy jól pakolható, 3 vagy 5 ajtós autónak, amiben az ülést ledöntve és a kalaptartót kivéve lehet nagy dolgokat szállítani.

(Bocs az alsó nagy fehérségért, a csomagtérbe sütött a Nap.)

Bájos tud lenni a merevítő vasak, a kilógó barnás színű hangszigetelés és a kárpitozás igénytelenségének eme kombinációja. Mondjuk ezek a részek nem látszanak, csak így a csomagtartóból felfelé fotózva, mindenesetre Európában kevesebbért is kötél járna. 🙂

Sajnálom, hogy otthon az elérhető árú sportos autó abból áll, hogy egy családi kocsiba beletesznek egy erős motort (Focus ST és társai). Miért nem lehet eredendően izgalmas formát kapni? Ami nem úgy próbál az lenni, hogy formás légbeömlőt biggyesztenek a 26. egyentípusra, vagy divatos emblémát tol maga előtt, hanem már az első tollvonásból is sajátos arányok következnek.

Jah, a másik. A legutóbbi tankot városban alakítottam hő és mozgási energiává. 12.9 litert 100 kilométerenként. Egy 4 literes motorral, nagy kasztnival, hidegben, rövid utakon. Érződik az ellentmondás? Downsizing, mi? Meg 3 henger? Valaki megeszi még ezt a bullshitet? Alig néhány literért megölni az élményt és a tartósságot? Dízelt meg vegyenek a taxisok, nekik elhiszem, hogy számít. Én a nagy motorra szavazok.

Milyen jó dolog már egy 185 kg-os vastömb mögött üldögélni. 🙂

Nóri azt üzeni a lányoknak, hogy ő kér elnézést a fentiekért, és kitartás, mert a következő posztot már ő fogja írni. 🙂

The Hermitage

Vasárnap Frank ajánlására megnéztük a nashville-i Hermitage-t (hermit=remete), az Államok 7. elnökének, Andrew Jacksonnak a lakóhelyét és birtokát.

Bevallom, Jacksonból eddig én is csak Michaelt ismertem tüzetesebben 🙂 Ami kicsit szégyen, mert Andrew Jackson igen jelentős alakja az amerikai történelemnek, nemcsak jogi és politikai tevékenysége okán – őt tartják az egyetlen olyan elnöknek, aki le tudott számolni az USA államadósságával, valamint betartotta minden választási ígéretét -, hanem az angolokkal vívott csatáinak sikere miatt is. Szívósságért és kitartásáért az “Old Hickory” névvel illették (a hikori egy nagyon kemény, ellenálló fájú dióféle, például sílécet és baseballütőt készítenek belőle :D), most már végre értjük, hogy miért van Tennessee-ben kismillió Old Hickory Road meg Boulevard 🙂 Ahogy a Rachel Lane és Donelson Pike utak is értelmet nyertek, Rachel Donelsonnak hívták ugyanis az elnök szeretett feleségét, akinek egyébként elvált asszonyi mivolta sok kritikának adott táptalajt, szegény Vén Hikori nem is győzte párbajra hívni a mocskolódókat. Még kiskorában, a Függetlenségi Háborúban szerzett sebhelyes arca mellé így aztán begyűjtött pár golyót is, egyet élete végéig a testében hordozva. A sors iróniája viszont, hogy amikor idősebb korában merényletet akartak elkövetni ellene, közvetlen közelről és kettő, azaz kettő darab pisztollyal, akkor valahogy mindkét lövőszerszám csütörtököt mondott, ő pedig sétabotjával szépen helyretette támadóját, majd vígan tovatipegett. (Bezzeg Lincoln már nem úszta meg ilyen egyszerűen. Most megy pont a mozikban az életéről szóló Spielberg-film, használjátok ki, hogy megnézhetitek magyarul is, mert nem tűnik rossznak. Mi tegnap mentünk el rá egy spanyol angolostárs párral, de a röpke 2,5 óra alatt elég sok olyan pillanat volt, amikor az előttünk ülők nagyban kacarásztak, mi meg csak lapultunk és sumákoltunk.. :D)

Apropó sétabot. Meg kalap, meg köpönyeg. Andrew Jackson a képeket és festményeket elnézve nekem teljesen olyan, mint valami többszázéves vámpírsztori tekintélyt parancsoló főszereplője, érdemes rákeresni… Egyébként őt nyomtatták a 20 dolláros bankókra is, úgyhogy talán nem csoda, hogy arcképével találkozva valami megmagyarázhatatlan tisztelet és szimpátia fogja el az embert 🙂

Jackson hosszú évek során bővítgetett és dédelgetett otthona, a ma múzeumként üzemelő Hermitage ugyan George Washington háza után csak a második leggyakrabban látogatott elnöki birtok, ezt tartják a leginkább karbantartott, eredeti formájában leginkább megőrzött kvártélynak. A kétszintes házban még sok helyen eredeti, csaknem kétszázéves tapéta virít, és eredetiek a bútorok, eszközök, könyvek is, amik között a korabeli gúnyába öltözött idegenvezetők rendre terelgettek minket. Magán a hatalmas birtokon, aminek nagy részén gyapotot termesztettek, még áll jópár kunyhó is, amelyekben Jackson fekete rabszolgái tudták anno álomra hajtani a fejüket – dübörgő gazdasági időszakban akár száznál is többen voltak, jellemzően teljes családok is. Nem lehetett okuk panaszra, az elnök minden jóval ellátta őket, és nem kereskedett velük a családi kötelékek figyelmen kívül hagyásával, mint sokan mások. A múzeum legelső idegenvezetője is az egyik ott dolgozó szolga szép emlékeket őrző leszármazottja, Alfred lett (neki belülről is megnézhettük a vityillóját), akit egyébként később ugyanabban a kis kertben temettek el a birtokon belül, ahol ma Jackson és felesége is nyugszik. (Az indiánok ezt a sírhelyet egész biztosan nem látogatják rendszeresen – vagy épp hogy igen, csak nem éppen virággal..? -, az elnök nevéhez köthető ugyanis a helyi törzsek kegyetlen deportálása a Mississippi folyó nyugati oldalára, amit azóta is a Könnyek útjaként emlegetnek. De hát mindent a gyapotért, illetve a jó termőföldért :))

Összességében a Hermitage jó kis filmezést, múzeumozást-művelődést és kerti sétálgatást is egybekötő hétvégi program volt, készítettünk is pár szép képet (bár pont magában a házban sajnos nem lehetett), íme 🙂

Kenyér megint

Időközben kaptunk egy egészen jó receptet (kösz Dió), igaz ugyan, hogy 6-8 óráig kell kelni hagyni a tésztát, viszont nem kell hozzá sem kovász, sem dagasztás, csak egy hőálló üvegtál meg sütő. Az első próbálkozásunk egy kicsit élesztőízűre sikeredett (meg a tálról is kiderült, hogy nem is hőálló :)), talán azért, mert éjszaka csak a hálót fűtjük, és a konyhában túl hideg lehetett neki, így nem kelt meg rendesen. Nah tegnap bevittük a tésztát magunkhoz, most jobban megdagadt, nincs élesztőíze sem.

Nem mondom, hogy 100-as, kell még kísérletezni vele (bő 10 órát kelt, talán ez sem ideális), de a bolti megoldásokat simán veri, beleértve a bread mixeket is, és még olcsóbban is jön ki. Csak egy kis időt kell rászánni.