2013. április havi bejegyzések

Dunbar Cave State Park, TN

Vasárnap a Port Royal Park után elmentünk a Dunbar Cave State Parkba is, ami az előbbitől alig 10 mérföldre található, közel Tennessee és Kentucky határához. Nem rossz dolog itt autózni, ilyenkor tudatosul igazán, hogy az interstate-eken végigrongyolva mennyire nem látni semmit a vidékből. Vicces, hogy mekkora füves terület van a házak körül, egészen komoly bekötőutakra van szükség. A kerítés pedig abszolút nem jellemző – mondjuk ekkora telkeket nem kis beruházás lenne körbekeríteni, persze az elsődleges ok nyilván nem ez.

A parkban pillanatnyilag nincs túl sok érdekesség, csak egy tó kacsákkal, és persze a barlang, ami egy egészen nagy rendszer, összesen 13 km-nyi járattal. Sajnos csak a bejáratát lehet megtekinteni, mert 2010 óta vesztegzár van érvényben egy itt talált fehér-orr szindrómás denevér miatt – így próbálják megvédeni a környező populációkat a fertőzéstől. Szinte az egész országot érinti ez a kór, otthon is cikkeznek róla. A tó melletti erdőben lehet egy 2.5 mérföldes sétát tenni, igazából főleg emiatt álltunk meg.

Talán ezek az utolsó kopár fotóink, azóta minden rohamos sebességgel kezdett el zöldülni ill. virágozni. Itt a tavasz, ill. a tegnapi 30 ºC már akár nyárnak is elmegy… 🙂

Port Royal State Park, TN

A jó időre való tekintettel hétvégén nemcsak a szombati napon, hanem vasárnap is kirándulgattunk erre-arra. A korábbi kereskedőváros, Port Royal területén létrehozott parkban csupán egyetlen hosszabb túraútvonalat találtunk, ami fizikailag nem is jelentett valami nagy kihívást…de érdekességképp végigmentünk azért rajta, mert itt egy olyan kis útszakaszt is bejárhattunk, ami a híres Könnyek Ösvényéhez tartozik, illetve tartozott.

Ahogy már írtunk róla korábban, ez a bizonyos Könnyek Ösvénye azt az utat (pontosabban utakat) jelöli, amelynek mentén a cseroki (“cherokee”) indiánok 1838-39-es erőszakos kitelepítése zajlott. A terjeszkedni kívánó európaiak ugyanis – akárcsak más déli őslakosok, pl. a csikaszó vagy szeminol népek esetében – igényt tartottak a földjeikre, így Tennessee-ből a Mississippin túlra, a mai Oklahoma területén létrehozott indiánrezervátumba kényszerítették őket. A cserokik több, mint ezer km-t tettek meg lovaskocsin, hajón vagy még inkább gyalog, hideg téli időszakban, nagyon kevés élelemmel; az embertelen körülmények pedig végül az eredetileg közel 15 ezer főből 4 ezer ember halálához vezettek (ekkor nevezték el az utat az indiánok úgy, hogy “az ösvény, ahol sírtak”). Itt említeném meg csak úgy érdekességképp, hogy a túlélők viszont olyan hírességeket adtak aztán később az utókornak, mint Elvis Presley, Demi Moore vagy Cher, de például Chuck Norris ereiben is csörgedezik némi cseroki vér 🙂

Amerikanizálódás 2.

A múlt hét ismét az “amerikanizálódás” jegyében telt.

Kezdődött a szerdával, amikoris könyvklubra (vagy ahogy Frank mondja, “book night”) voltam hivatalos, immár másodszor. Ilyet korábban mindig csak az amcsi filmekben láttam – nyugdíjas bácsikák és nénikék üldögéltek békésen a kandalló előtt, nagy mosollyal, olvasószemüveggel, kezükben könyvvel. Ez most sem volt nagyon másképp, legalábbis ami vendéglátómat, Frank-et és a hozzá hasonlóan 80 fele robogó tündéri feleségét, Audrey-t illeti..de a programsorozat nekünk, tanítványoknak is tökéletes 🙂 Legalább rávesz arra, hogy olvassak rendszeresen angolul, aztán meg beszéljek is ugyanígy róla. Vagy legtöbbször másról is, mert általában rövid időn belül kötetlen diskurzusba megy át az egész házi klubest, borral, teával, sütivel megspékelve. Egyébként újfent meg kellett állapítanom, hogy Frank-ék hihetetlenek, ennyire nyitott, fiatalos, mai napig ennyire aktív életet élő idősekkel igazán ritkán találkozik az ember.

bookgroup

Audrey amúgy habitusra teljesen olyan, mint a képen a bal szélső nénike 🙂 És természetesen mint minden jóravaló nénike, ő is odavan a kézműves dolgokért, most éppen hímzőklubot szervez (ha jó lenne az időpont, esküszöm, elmennék :)), valamint tele van mindenféle hímzett tárggyal, képpel. Jó 20 éve jártak Budapesten (!), és bizony onnan sem térhetett haza egy vaskos matyóhímzéses terítő nélkül, melyet szintén körbemutogatott nekünk nagy büszkén az este folyamán. Mondjuk nagyon nem kellett erőlködnie, hiszen összesen négyen voltunk ott most is diákok..az én hatalmas csoportomból rajtam kívül megint senki, amit nem nagyon értek, hiszen ez egy tök jó angolozási lehetőség. Én ki fogok tartani, bár a májusi könyv letöltésével egyelőre nagy bajban vagyok 😛

Az amerikanizálódás aztán csütörtökön folytatódott: elmentünk a helyi óriás, kb. 17 ezer főt befogadó Bridgestone Arénába hokimeccset nézni. Én még otthon sem jártam soha a Sportarénában, úgyhogy eleinte kissé meg voltam szeppenve odabent, a legeslegfelső emeleti üléseinkhez való meredek fellépcsőzés közben például igen erőteljesen szorongattam a korlátot…de aztán hamar meg lehetett szokni a teret. A Nashville Predators játszott egyébként a Columbia Blue Jackets ellen (mindkettő profi NHL-csapat), előbbiek sajnos vesztettek, pedig nekik szurkoltunk. De egy predátoros penny-t legalább tudtam tekerni a meccs végén, és láttunk azért szép összjátékot, durva egymáshozcsapódásokat, kézből kiröppenő ütőket, úgyhogy megérte elmenni. Három ütő ripsz-ropsz ketté is tört a támadások hevében – nem irigylem a szponzort 🙂

A játék összesen 3×20 percig tartott, közte a hosszú szünetekben a múltkori kosármeccshez hasonlóan itt is ment nagyban a szórakoztatás.

Végül amerikanizálódás, csapó 3: végre megkaptam hétvégén a vízumhosszabbítási kérelmem elbírálását a U.S. Citizenship and Immigration Services-től (USCIS). Még február legelején, vagyis ahogy kellett, jó 45 nappal a tartózkodási engedélyem lejárta előtt töltöttem ki és küldtem be nekik a megfelelő formanyomtatványt (I-539), illetve egy rakat, a hazameneteli szándékomat bizonyító papírost, szerencsére az elektronikus beküldő rendszerükön keresztül (ELIS) mindez annyira nem volt vészes procedúra. Mindenesetre kicsit megcsúsztak, de a lényeg: én is maradhatok szeptemberig Hamburgerföldén, hurrá-hurrá 🙂

Bledsoe Creek State Park, TN

Szombat délután az innen kb. 35 mérföldre, Sumner Megyében lévő Bledsoe Creek State Parkban sétálgattunk. Végre megjött a jó idő, 22 ºC és napsütés várt minket. Egy egészen kicsi parkról van szó, három rövid, összesen alig 5 mérföldnyi ösvénnyel, be is jártuk mindegyiket. Ezen kívül lehet itt még horgászni és csónakázni is (már akinek van csónakja), a látogatók legnagyobb része pedig kempingezni jön.

Ez egyébként szerves része az amerikai kultúrának, ha jó az idő, akkor rajzani kezdenek a lakókocsik. Persze vannak kispályások is, akik csak a családot, a kutyákat, 1-2 biciklit, és persze az éhenhalástól való megmeneküléshez minimálisan szükséges néhány hűtőtáskányi elemózsiát dobálnak fel a V8-as pickupjukra, és így rotyognak el hétvégén egy ilyen parkba. Talán sejthető is, hogy hol járunk ezen a ranglétrán… Végsősoron volt nálunk kb. 1 liter víz, két kicsi szendvics, és a pöttöm 4.8 méter hosszú Mustangom is majdnem félig kitöltötte a parkolóhelyet – na igen, itt arra számolnak, hogy a többség köt valamit az amúgy sem rövid monstruma után. Visszatérve a lakókocsikra, tényleg eszméletlen apparátusokat látni. Hússütés nyilván alap, fotel méretű féligfekvős-tespedős kempingszékek, led szalag, középen szőnyeg-féleség, világítós csüngő vackok, váza virággal, hogy otthonosabb legyen a hely (váza a kempingezéshez, érted??), és hasonló agymenések. Sokan bedobnak egy motorcsónakot is, a tavon tök jó móka. Mindegy, nem ragozom, a lényeg talán már átment. Egyik oldalról nyilván tetszik a dolog, a másik oldalról pedig vicces, hogy mennyire nem akarnak/képtelenek kicsiben gondolkodni. Amerika. Egyre több a tartalom ebben a szóban.

Készítettem néhány fotót is, most épp a nagylátószögű korszakot élem. 🙂

What’s up, doc?

Nem hiszem, hogy van olyan normális ember, aki szeret orvoshoz járkálni. Pláne nem külföldön, ahol az is egy plusz kihívás, hogy úristen, de kihez? Mikor? Hogyan? Hol fogadják el egyáltalán a biztosításomat? Meg fog majd érteni a Köpenyes Kannibál, és én magam majd megértem-e őt? (Grátisz probléma a hozzám hasonló nehéz eseteknél: hogy mondják azt angolul, hogy “teszedleaztaspatulát”? :D) Brrrr. A homloküreggyulladásom viszont nemrég kereken egy év után úgy gondolta, ismét felszívja magát és előbújik kicsit, elvégre ez egy hatalmas pillanat az ő életében, ennyi időt ritkán tud átvészelni egyhuzamban egyetlen barlangban. (Mert hogy tavaly nem kezeltek ki rendesen, annak már akkor elég egyértelmű jelei voltak…) A jubileum megünneplésére meghívta jó barátját, Mr. Arcüreg Gyuszit is. A többnapos dínomdánom pedig aztán annyira a tetőfokára hágott, hogy néhányszori csitítgató kamillaszippantgatás után már én sem hagyhattam szó nélkül, pedig igazán nem szeretek partigyilkos lenni. Félretettem a félelmeimet, irány a rendelő…

És akkor essen néhány szó az amerikai egészségügyi ellátásról. Pontosabban csak kettő: piszok drága 🙂 Hálát kell adni az otthoni helyzetért, hogy még adott esetben – ha például nincs munkáltató, aki fizetné utánunk a járulékokat – mindössze havi 6600 Ft-ért is teljes ellátást kap az ember, ha szüksége van rá. Ha nincs ennyije, akkor méltányossági alapon átvállalja a fizetést az önkormányzat, csupán utána kell járni. Itt viszont nincs nagyon ilyen, mélyebben bele kell nyúlni a zsebbe, nem véletlen, hogy az USA közel 316 millió fős lakosságából valami 44 millióan nincsenek egyáltalán biztosítva, sokan nem akarják, vagy esetleg nem is igazán tudják kifizetni.. (Persze az alapvető ok az, hogy itt a fejlett országok rendszerétől eltérően eü biztosítás vásárlása nem kötelező. Ez ellen próbál Obama erőteljesebben fellépni, akit bővebben érdekel: ObamaCare.)

Szóval ez tiszta sor, ha nem akar az ember gatya nélkül maradni, akkor a biztosítás nagyon fontos, mindenhol az, de itt pláne. Ha pedig valaki úgy tartózkodik külföldön, mint én, turistaként és globális unemployed-ként, akkor nemcsak a külföldi biztosításáról kell magának gondoskodnia, hanem az otthoni minimál TB önkéntes alapú fizetgetésével is számolnia kell – afféle dupla biztonságként amúgy is erősen ajánlott, illetve elvileg kötelező is. Amin viszont sokat lehet agyalni, az az, hogy az a bizonyos “visitor insurance” milyen legyen, limitált fedezetű vagy átfogóbb, előbbi jóval olcsóbb, de alkalmanként csak adott – nem túl magas – összeghatárig vállalja át a költségeket, utóbbi drágább, de mindig a kezelések teljes összegének adott százalékát állja, persze többnyire csak az önrész után. Nehéz okosnak lenni, hogy mit válasszon egy alapvetően egészséges – bár utóbbi időben kétségtelenül elég peches 🙂 – ember, aki épp csak a véletlenekre való felkészülésre törekszik, én végül a kockázatmentesebb, átfogóbb csomagok egyike mellett döntöttem.

Na de térjünk vissza a fejemre, ami olyan volt már múlt héten, mint egy túlfújt lufi, és arra a problémára, hogy antibiotikumot itt is csak egészségügyistől lehet beszerezni normál esetben, hálistennek. Amikor baj van, akkor persze bosszankodik ezen az ember, és utánanéz a neten az esetleges alternatív forrásoknak is, de az “én a kisállatkereskedésben vény nélkül kapható haltablettát tolom, az nagyon jó” jellegű mondatok olvasása után inkább úgy döntöttem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Szóval gyorsan valami orvost! De kit, hol, és mennyi lesz vajon? És ekkor jött képbe kedvenc drogériám, a CVS, és a benne üzemelő Minute Clinic, ami bejelentkezés és sorbanállás nélkül, szabott és relatíve kedvező árakon fogad bárkit megfázással, csípésekkel, ügyes-bajos apróságokkal. Itt kötöttem hát ki, és csak jót tudok róla mondani, tényleg alig kellett várni, majd némi kikérdezés és általános vizsgálat (gyors lázmérés, torokba nézés – tökéletesen spatulamentesen! -, vérnyomásmérés PULCSIN keresztül, sőt mi több, tüdő meghallgatása a pulcsin át :D) után pedig megkaptam, amiért mentem. Még többet is, mert itt az otthon szokásos gyógyszerből a pillesúlyom ellenére a nővérke cirka háromszoros dózist írt már elő, napi 8 darab giga tablettát, és 10 teljes nap erejéig, azt hiszem, ő végre komolyan vett egy szegény ártatlan lufifejet 🙂 Nem volt éppen mellékhatásmentes a dolog, szépen sikerült átszunyókálnom szinte az egész Húsvétot is tőle, de úgy néz ki, ezzel végre pont került egy hosszú, hosszú történet végére.

plate_pill

Négy gyógyszer ebédre, négy gyógyszer vacsorára, közte némi orrcsepp és egy kis probiotikum, nyami-nyami. Peti a végén már azzal cukkolt, hogy olyan lettem, mint János a Munkaügyek című kedvenc magyar sorozatomból. Nem értem, mire célozhatott.. 🙂

Ja, egyébként az antibiotikum itt néhány élelmiszerüzletben ingyen van (!), erről a miniklinikán tájékoztattak a saját érdekük ellenére is, majd el is faxolták a receptet a helyre, így már készen várt a pakk, mire odaértünk. És még azt is megengedték, hogy rágótablettás formát kérjek, mint a gyerekek, hát ennél a pontnál aztán végképp úgy éreztem magam, mint egy kiskirály. Egy kiskirály, csak épp korona nélkül, mert az azért mégsem mutat olyan jól egy lufin. CVS-t Magyarországra!