2013. május havi bejegyzések

Route 66

…avagy a “Mother Road”. Amerika leghíresebb országútja, egy 2451 mérföldes (közel 4000 km) 2×1 sávos csík Chicagotól Los Angelesig, keresztül a Mississippin, végig a prérin és a sivatagon. Kereszteztük már Amboy-nál és a mólón is voltunk, amire Santa Monica-ban felfut, és véget vet neki a Csendes-óceán. A ’20-as években kezdték el építeni, 11 év alatt készült el a teljes szakasz, hivatalosan 1938-ban adták át.

A Route 66 nyomvonala

A ’30-as években óriási népvándorlás zajlott rajta Kaliforniába: a termőföld kiszipolyozása, a túl intenzív szántás miatt homokviharok tomboltak az ország jelentős részén, milliók életét keserítve meg, akik a jobb lét reményében nekivágtak a nyugatnak. Ekkor persze még jóval alacsonyabb volt a motorizáltság technikai színvonala, az akkori autók kisebb sebességre voltak képesek, és persze jóval alacsonyabb üzembiztonság mellett. Komoly dolog volt tehát az ország keresztülszelése, amire széles iparág épült: az út mentén hemzsegtek a benzinkutak, javítóműhelyek, és persze general store-ok. Később aztán a Világháborúhoz kapcsolódó forgalom miatt volt telített, majd a turisták is felfedezték a mellette található természeti értékeket, így szép lassan megjelentek a fagyizók, szaporodtak a motelek és az éttermek. Ennek az időszaknak köszönhetjük a fast food-ot (hurrá :)), itt nyitottak meg az első drive-through éttermek, köztük az első McDonald’s-szal, autósmozik jöttek létre, tombolt a konjunktúra és a 30 centes benzin, a boldog aranykor. A beat kultúra könyvei, filmjei és zenéi akarva-akaratlanul is a Route 66-hez kötötték a szabadság mítoszát, ami aztán rajta is maradt, az olcsó egyéni utazás, a kötelékek hátrahagyása ikont csinált belőle. Rózsaszín Cadillac, hippi VW minibusz, LSD, fölösleges is magyarázni.

Route 66

Így is ment ez a ’60-as évekig, amikor a motorizáltság olyan mértékeket öltött, hogy az addigi úthálózat jellegéből fakadóan már képtelen volt kiszolgálni azt. Eljött az interstate-ek kora, a szintbeli kereszteződés nélküli, irányonként külön útpályás, soksávos autópályák gombamód kezdtek szaporodni, lényegében ezekben az évtizedekben alakult ki a mai úthálózat. Az új halált hoz a régire, nem volt ez másképp a Route 66-szel sem: mára ugyan felismerték, hogy óriási történelmi jelentősége miatt kedvelt látványosság, meg is kapta a “historic” előtagot, sőt, sok elhanyagolt részt helyre is állítottak, de nyilvánvalóan soha nem fogja már eredeti szerepét visszanyerni. Kedvelt célja lehet viszont a kikapcsolódni vágyóknak, az autózásért autózóknak, régmúlt szép idők romantikus fanatikusainak, akik szeretnének néha egy kicsit elmenekülni napjaink célszerű jelenéből.

A Grand Canyon megtekintése után az onnan kb. egy órányi autózásra lévő Williamsben foglaltunk szállást. Ez a Route 66 mentén fekvő település tudott a legtovább megmaradni annak, ami korábban volt, ide ugyanis csak ’84-re ért el az interstate. Így szűk 30 év után is tele van motelekkel és éttermekkel, a mi szállásunk is a 66-os úton volt, ami szívmelengető érzés. 🙂 Este sétáltunk egy kicsit, természetesen itt az égvilágon minden a Mother Road-ról szól, korabeli kútfők, régi stílusú éttermek, szuvenírboltok sorakoznak a híres aszfaltsáv mentén.

Másnap folytattuk utunkat vissza Nevadába, Las Vegas irányába. Az I-40-esen kezdtük, de hamar letértünk róla, itt ugyanis van egy kb. 90 mérföldes, ép állapotú Route 66 szakasz, muszáj volt nem kihagyni, még ha egy kis kitérőt jelentett is. Megálltunk egy General Store-nál megitatni a lovakat, stílusosan egy Mustang nevű kúton. Soha nem tankoltam ilyen jó benzint, dícséretes, hogy nem csak a múltból próbálnak megélni, hanem jó minőséget is nyújtanak.

Tovább autóztunk a prérin, majd a dombok között, marhacsordák és a végtelennek tűnő semmiség társaságában. Ez nem egy gyorshajtós hely, nyitott tetővel csordogáltunk, élveztük a szép időt, a vicces feliratokat, a nyugodt tájat és a zéró forgalmat, csak mi voltunk, az autó, és az út. Néhol rég elhagyott, lepukkant motelek idézik a szebb napokat, a világ megváltozott, Detroit meghalt, vége, de ez a kis szeglet itt maradt, hogy emékezzünk rá.

Megálltunk a Hackberry nevű helynél, amivel azt hiszem, tökéletes időutazássá vált a kitérőnk. Egykor több benzinkút és javítóműhely is üzemelt itt, de az I-40 létrejöttével a ’70-es években szellemvárossá vált, majd a ’90-es években egy fazon újranyitotta az egyik General Store-t, ami azóta is működik. Találkozhatunk itt az aranykor autóival és roncsaival, régi táblákkal, kútfőkkel, szinte hallom a milliónyi elhaladó kerék zaját, fejemet L.A. irányába fordítva pedig néhány Joshua fa és egy A-Modell társaságában megkopott tábla figyelmeztet: 300 mérföld sivatag következik – nekünk nem meglepetés, jártunk már arra.

Készítettem egy rövid videót is:

Most, hogy a lányok befejezték az olvasást, és mi férfiak egymás között vagyunk, még berakok ide két képet a férfi retyó belsejéről, azt hiszem kár bármit is hozzáfűznöm – teljes kultúrsokk:

Grand Canyon, AZ

Körutunk utolsó előtti napján a világ hét természeti csodájának egyikét, illetve az USA egyik legfelkapottabb nevezetességét, a “Nagy Szurdokot” néztük meg. Nem ez a világ legnagyobbika, de 446 km-es hosszával, itt-ott akár 29 km-es szélességével és helyenként 1,8 km-es mélységével így is elég impozáns látványt nyújt:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A völgyszurdok, vagyis inkább szurdokrendszer meredek falán szabad szemmel is szépen kivehető a különböző földtörténeti korok kőzeteinek rétegződése – a geológusok fellegvára ez, a mai napig sokan foglalkoznak közülük azzal, hogy “kiolvassák” a sorokban rejlő történelmet. Óriásiak az ellentmondások, de az biztos, hogy a területen korábban hegy volt, majd más-más üledéket hátrahagyó tengerek, ettől a sávozottság, melyet aztán a gyors folyású, nagy esésű Colorado folyó tett az évmilliók alatt láthatóvá. Minderről egy kisfilmet is megnézhettünk a nemzeti park központjában, egy különös, gömb alakú vászonra vetítve 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Akit bővebben is érdekel, mi-hogy zajlott sok-sok millió év alatt: magyar nyelvű NatGeo műsor. Nekem ami érdekes volt, hogy bár a folyó folyamatosan erodálja továbbra is a kőzetet, ma már nem az eredeti nyomvonalon teszi, és a különböző geológiai események hatására az idők során folyásának iránya is megfordult.

A kanyont a turisták többsége a déli perem felől tekinti meg, így tettünk mi is – az északi jóval kevésbé kiépített, és az év nagy részében nem is látogatható. Először a Desert View megállót ejtettük útba, ahol egy őrtoronyba felmászva vethettünk pillantást a tátongó mélységbe. Belegondolni is félelmetes, hogy amit innen lát az ember, az még gyakorlatilag semmi…aki jobban a szurdok fenekére szeretne nézni, annak be kell vállalnia a helikopteres vagy szamárhátas túrát (utóbbi nagy élmény lehet, de 13 hónapos a várólista :)), vagy neki kell veselkednie egy hosszadalmas, több napig tartó gyalogtúrának, amibe elegendő víz és megfontoltság nélkül már jópáran bele is haltak. Esetleg el lehet még menni a nemzeti parkon kívül található Skywalk-hoz, amit a Hualapai indián törzs üzemeltet – de ott meg a szemrebbentően borsos belépődíj megfizetése után “biztonsági okokból” nem engedik a fényképezést, szóval.. 🙂

Az őrtorony után a Navajo, Moran és Grandview kilátópontokat, illetve a Tusayan romokat néztük meg. Utóbbi területen egy kis pueblo indián közösség élt több, mint ezer évvel ezelőtt (pueblo=falu). A kanyont egyébként az indiánok szent helyükként tisztelik a mai napig, már évezredekkel ezelőtt is telepedtek le ősi törzsek a közelben, melynek emlékét például a szurdok falába vájt élelemtároló kamraegyüttes őrzi.

Végül tettünk egy hosszabb sétát Grand Canyon Village ill. a visitor center közelében, egy, a perem mellett vezető túraútvonalon (Rim Trail).

A napot természetesen egy kis pennytekeréssel zártuk, hozzátenném, hogy nem volt egyszerű megtalálni a gépet, de kitartóan kerestük és érdeklődtünk, mert tudtam, TUDTAM, hogy legalább egynek kell lennie valahol a parkban. Köszönöm neked, PennyCollector. “Less like a hobby.. More like an addiction.” 🙂

Horseshoe Bend, AZ

Page-ből a szállásunk elfoglalása után, még naplemente előtt elautóztunk a néhány mérföldre lévő Horseshoe Bendhez. A Colorado egy nagy, lópatkó alakú kanyarulatáról van szó, innen kapta a nevét is. Arizonának ez a része egyébként egy hatalmas fennsík 1200-1800 méter magasan, amibe évmilliók alatt szép nagy szurdokokat vájt a folyó, ebben az esetben több, mint 300 méterrel a lábunk alatt folydogált – élőben meglepően nagy méretű ahhoz képest, amit a képek alapján gondoltam. Feltevések szerint a folyó idővel át fogja törni az útjában álló falat, egy természetes hidat hozva létre ezzel, és ekkor nyilván megszűnik majd körben folyni is. Ezt mi már nem fogjuk látni, itt egy kicsit más léptékben mérik az időt. 🙂 A vizet csak a peremre kimerészkedve látni, egyben lefotózni pedig átlagos látószögű fényképezővel lehetetlen, kb. 100º-ra van szükség.

A naplemente időpontjának megkeresésénél figyelni kell, mert az időzónák itt érdekesen alakulnak, Arizona ugyanis földrajzilag az MST (UTC-7) időzónában fekszik, viszont néhány éve a kontinentális USA államain belül egyedüliként kilépett a nyári időszámítás rendszeréből, így ottjártunkkor igazából pacifikus idővel lehetett számolni (UTC-8). A poén, hogy a félig-meddig autonóm, szabálytalan alakú Navahó rezervátum nagy része ebben az államban fekszik, de átnyúlik Új-Mexikóba és Utah-ba is, és ők szerettek volna egységes időben maradni, így Arizona ezen területein megmaradt a nyári időszámítás, ill. még egy poén, hogy ennek belsejében képez egy kisebb és egy nagyobb foltot a Hopi rezervátum, akik viszont szintén nem alkalmazzák a nyári időszámítást. Mondanom sem kell, hogy a Hopi rezervátumban is van egy kis enklávé, a Jeddito nevű terület, ami a Navahóké, itt pedig megintcsak van nyári időszámítás. Így áll össze az alábbi gyönyörű időzóna térkép:

Időzónák Arizona környékén

A lényeg, hogy abban sem voltam biztos, hogy a pontos idő mennyi lehet, és abban sem, hogy a naplemente hánykor van aznap ezen a ponton (elvileg Navahóföldön voltunk, de még a Google is hibásan írta ki..), így a legjobb megoldás a hotel igénybevétele volt, ahol felvilágosítottak. 🙂 Sikerült is jókor menni, szép látvány volt maga a szurdok, meg persze vöröses talajával és apró növényeivel a sivatag is. Arizona is gyönyörű állam… (Hogy épp hány óra van, az meg kit érdekel?)

Másnap aztán elindultunk utolsó nagy állomásunk felé, a Grand Canyonhoz, egy némileg hosszabb úton, merthogy a 89-es nemrég úgy gondolta, hogy hosszában kettétörik, és az alsó fele 1-2 méterrel lentebb vándorol, így ezt sajnos lezárták, a 98/160-as felé kellett egy nagyot kerülni.

Zion National Park, UT

Következő állomásunk a Zion Nemzeti Park volt Utah államban, ami egy jellegzetes, vörös színű homokkőből álló kanyonban terül el. Ezt a Virgin-folyó hozta létre, viszonylag kicsi, alig 15 mérföld hosszú az egész, viszont annál szebb. Nóri itt már elég fáradt volt, úgyhogy inkább a visitor center környékén pihengetett, teljesen kihagyni viszont nem szerettem volna a helyet, úgyhogy a nyakamba kaptam a fényképezőt, és felszálltam a szurdok alján közlekedő buszok egyikére, merthogy autóval ide nem lehet bemenni. Három, darabonként egy-egy órásnak hirdetett ösvényt jártam végig, de igazából összesen alig 5-6 km volt az egész, kb. fele idő alatt végeztem is minddel. Valóban gyönyörű a park, az pedig külön jó, hogy nem kell naphosszat autózni benne, a busszal 5-10 percre követik egymást a szebbnél szebb turistautak kezdőpontjai.

Sokat szemeztem az Angels Landing nevű csúccsal, ide egy hosszabb (4 órás), nehéz és veszélyes ösvény visz fel (az utolsó részeken láncokba kapaszkodva kell araszolni a többszáz méteres függőleges sziklafal tetején, sajnos szoktak lepottyanni is), de a neten fellelhető képek alapján megéri megpróbálni. Végül aztán mégis inkább kihagytam, sok minden volt még aznapra, na meg a Canyon Overlook Trail-ről is egészen jól beláttam a szurdokot.

A nap második felére a terv az innen kb. 80 mérföldre északra lévő Bryce Canyon volt, szállást pedig délre, már az Arizona állam határánál lévő Page-ben foglaltunk, de egy kissé kicsúsztunk az időből, és Nórinak is sok volt már a mindennapos este 10 körülig tartó autózás, úgyhogy fájó szívvel, de beleegyeztem, hogy a Bryce fent maradjon a bakancslistán. Annyi baj legyen, az Angels Landing miatt egyszer az életben ide még úgy is vissza kellene jutnom valahogy, majd akkor meglesz ez is. 🙂

Egy útszéli étteremben szereztünk némi meleg ételt, és a szállás felé vettük az irányt. Utah állam valami csodálatos, tényleg. Tele van érintetlen területekkel, a hatalmas homokkő sziklákat pedig a kevés csapadék miatt sajátos módon formálja az idő. Ezeket a képeket út közben lőttem:

Elhaladtunk a Glen Canyon gát mellett is, ez a Hoover-hez hasonlóan szintén a Colorado folyón épült, csak néhányszáz mérfölddel fentebbi szakaszon, a Grand Canyon másik végén, miután felismerték, hogy a folyó ezen részén is szükség lenne szabályozásra. A tervek egy az egyben a Hoover gát alapján készültek, számos módosítással az itteni homokkő lényegesen kisebb szilárdsága miatt, meg persze a mérnökök is igyekeztek bravúrozni: a gát magassága szintén 220 méter körül van, hossza 480 méter, szélessége viszont kb. csak a Hoover fele, 91 méter alul, és 7.6 méter a koronánál, előbbihez képest tehát sokkal inkább támaszkodnak a gát alakjára, mint puszta tömegére. Megépítésével az ország második legnagyobb térfogatú mesterséges tava jött létre (Lake Powell), és mellékesen a gáthoz tartozó híd volt akkor a világ egyik legmagasabb hídja.

Délután 5 előtt már a szálláson is voltunk, aminek lett egy pozitív hozadéka is: a közelben lévő, másnap reggelre tervezett Horseshoe Bend-et még aznap este, naplementekor nézhettük meg. Ez már legyen inkább új bejegyzés. 🙂

Death Valley, CA

Kaliforniában az utolsó állomásunk a Death Valley National Park volt. Számomra talán ez jelentette az út fénypontját (Nórinak meg az Alcatraz, na szépek vagyunk… :)). A Yosemite csodálatos volt, de végsősoron akár Európában is lehetne valahol, nagyvárosok mint pl. L.A. pláne mindenhol vannak, ez a táj viszont alapjaiban is egyedi, sehol nem láttam még ehhez foghatót, úgyhogy előre is elnézést, ha túl sok lenne a szuperlatívusz. 🙂

Panoráma...

Egy Lone Pine nevű kis településen szálltunk meg, itt néhány hotelen és benzinkúton kívül nemigen van semmi, viszont kivételes helyen van: nyugatról a Sierra Nevada határolja 4000 méter fölötti havas csúcsaival, keletről pedig a címben említett sivatagos terület, a “Halál-völgy”. A Sierra Nevadában lévő Mt. Whitney az USA legmagasabb pontja 4420 méterrel, a legmélyebb pontja pedig ettől alig 80 mérföldre található a Death Valley-ben, a -86 méteren, tehát bőven a tengerszint alatt fekvő Badwater Basin. Előbbiben az éves csapadékmennyiség a 2000 mm-t is elérheti az óceán felől érkező felszálló légáramlatok miatt, amik aztán utóbbihoz érve már nem szállítanak számottevő nedvességet, így itt 50mm alatt marad az éves csapadék – előfordult már nullás év is, vagy pl. 40 hónapos periódus 16mm-rel. És lehetne még sorolni hasonló adatokat, a lényeg, hogy viccesen szélsőséges jellemzőkkel bír ez a régió.

Miután vetettünk egy pillantást nyugat felé a Sierra Nevada csúcsaira, elindultunk a park felé. Illetve előtte még gyorsan teletankoltuk az autót, benzinkút ugyanis nem jellemző a park területén. Ez jó döntésnek bizonyult, mert habár $4.25-ért nem volt olcsó, de a bejáratnál lévő utolsó kúton már $6-ért mérték a nafta gallonját…

Erre egyébként nem is árt figyelni, mert ez az USA 48 egybefüggő államának legnagyobb nemzeti parkja (Alaszkában nem meglepő módon vannak ennél is nagyobbak), néhány helyre mentünk csak el, de így is kb. 200 mérföldet autóztunk benne. Benzin nélkül maradni pedig nem vicces, mert ez a Föld egyik legmelegebb és legszárazabb területe, nyáron általános az 50-55 ºC, a páratartalom pedig 3-4%, ami azt jelenti, hogy az ivóvíz elfogyása után néhány óránk van hátra földi pályafutásunkból. Az aszfaltozott főutakon persze van elég mozgolódás ahhoz, hogy ne legyen baj, a félreeső földutakkal viszont vigyázni kell, mert a nagy porban terepjáróval is könnyen elakad a tapasztalatlan látogató, ami errefelé sajnos elég gyakran halálos kimenetelű. Ja, merthogy mobiltelefon térerő sincs, tehát ha nem talál meg senki, akkor gyakorlatilag nincs esélyünk, az autót hátrahagyva gyalog elindulni pedig a lehető legrosszabb döntés. Az ajánlás, hogy tele tankkal, jó műszaki állapotban lévő autóval, legalább személyenként egy gallon ivóvízzel, és további 5 gallon tartalékkal induljunk el, amivel hűteni tudjuk magunkat és az autót, valamint nem árt koordináták alapján tájékozódni, mert címek alapján a GPS-ek itt nem működnek megbízhatóan (ebből is voltak halálesetek…). A melegen kívül a skorpiók, fekete özvegyek, és csörgőkígyók okozhatnak még kellemetlenségeket, a dűnéken sétáláshoz nem árt a zárt cipő.

A Mesquite Flat Dunes nevű helynél tett megállónk után Rhyolite-ba autóztunk el, ami egy kis szellemváros a park szélén, kb. 1200 méter magasan, területileg már Nevada államban. Igazi kis vadnyugati helyszín, a 20. század elején az itt talált aranylelőhelyeknek köszönhetően gyakorlatilag 1-2 év alatt virágzott fel, populációja az 5000-es lélekszámot is elérte (más források szerint 10e), két temploma, iskolája, több orvosi rendelője volt, és persze a vadnyugat kötelező kellékei: többtucat szalon a szomjúság enyhítésére, valamint bank és börtön – azt hiszem, az utóbbi három nélkül nem sok westernfilmet forgattak. 🙂 Néhány évfolyam erejéig még saját hírlapja is volt, az pedig már az utókor csodája, hogy a neten ezekbe ma is beleolvashatunk.

Aztán persze itt is kiürültek a bányák, és amilyen hirtelen felemelkedett, úgy épült le minden, 1911-re 1000 alá esett a lélekszám, 1920-ra pedig lényegében kiürült. Félelmetes belegondolni, hogy milyen sebességgel zajlottak ezek a dolgok, ilyenkor értem meg, hogy a “gold rush” bizony tényleg “rush”, azaz roham lehetett, persze csak azoknak, akikben volt hozzá elég kurázsi… Mára csak néhány épület maradt itt, a többit elhordták.

Utunkat folytatva a Salt Creek-hez mentünk, ami egy kis szezonális patak, csak télen és így tavasszal csordogál benne némi víz. Csak itt lelhetők fel a Death Valley pupfish nevű halfaj alfajainak példányai (valamilyen ikrázó fogasponty, nem találtam magyar nevet), más hal nem is igen van itt, nem sok tudna alkalmazkodni a néhol 40 fokos, máskor fagypont közeli, a tengernél többször sósabb, oxigénszegény vízhez. Érdekesség, hogy édesvízi társaival ellentétben nem tud a bőrén át hidratálódni, hanem ténylegesen iszik. 🙂 Készítettem róluk egy rövid videót is:

A patak mentén egy fa palló visz, az egész körút csupán fél mérföld, a hőmérséklet ottjártunkkor pedig alig 37-38 ºC körül volt, amit ugye bőven tapasztaltunk már otthon is, de ez mégis valami egészen más. Talán az alacsony páratartalom teszi, de gyakorlatilag 5 perc után kezdtük rosszul érezni magunkat, a kb. 15 perces séta alatt megittunk egy kisüveg vizet, és megváltás volt az autóba visszaülni, ami habár felhevült, de legalább árnyékot nyújtott. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet itt júliusban, 55 ºC környékén a szabadban lenni… Előtte furán hangzott, hogy nyáron víz nélkül néhány óra alatt meg lehet halni a parkban, de ez után nem maradt bennem kétség – ez a klíma tényleg nem embernek való.

Következő állomásunk a Harmony Borax Works, itt Nóri már jobbnak látta az autóban maradást. 🙂 Egy kis bóraxfinomítóról, ill. annak romjairól van szó, ahova a környék bányáiból szállították a nyersanyagot a 19. század végén a híres húszöszvéres szekerekkel (ki is volt állítva egy megmaradt példány), amik fontos szimbólummá és később védjeggyé is váltak: a mai napig kapható a “20 Mule Team Borax”, többnyire tisztítószerként használják. Valójában 18 öszvér és két ló húzta ezeket a monstrumokat – az öszvérek okosabbak és a sivatagi munkára alkalmasabbak voltak, a lovak rendkívüli erejére csak a szekér megindításához volt szükség. A két kocsi rakománnyal és az 1200 gallonos víztartállyal ugyanis összesen több, mint 33 tonnát nyomott, kb. 3 km/h-s sebességgel közel 20 napig tartott az út a legközelebbi vasútállomásig, nem éppen könnyű terepen. Nem egyszerű. Később aztán épült közelebbi vasútvonal, majd a 20. század elején bezárták a helyet.

A végére maradt a Badwater Basin a maga -86 méteres “magasságával”, ez lényegében egy bazi nagy sós síkság, némi erősen sós, így ihatatlan vízzel az alján az itt található forrásoknak köszönhetően (a terület erről kapta a nevét). Az időjárást jól jellemzi, hogy egy-két fotó után Nóri vissza is ment az autóhoz. Én még sétáltam egy kicsit, egyszerűen lenyűgözött a látvány, és habár éreztem, hogy épp pecsenyére sül az alkarom, egyszerűen nem tudtam otthagyni. Csodálatos, mintha nem is evilági lenne.

A Dante’s View volt még tervbe véve, ahonnan belátható az egész medence, de 4 óra is elmúlt már, és még 320 mérföld várt ránk aznap, úgyhogy ezt inkább kihagytuk, és csak a Zebriskie Point-nál álltunk meg, ahonnan egy rövid séta után szép kilátás nyílt az éles vonalú iszapkő sziklákra.

A Racetrack Playa nevű síkság még mindenképp említést érdemel, ez egy közel tökéletesen sík terület (a 4.5 km-re lévő két széle között 4 cm a magasságkülönbség) a híres “vándorló” kövekkel. Sajnos csak terepjáróval közelíthető meg, úgyhogy mi nem is próbálkoztunk.

Végül autóba ültünk, és Las Vegason keresztül bezártuk a 8-as alakú körutunk nagyobbik, Kaliforniában vezető felét, majd Cedar City-be autóztunk Utah államba – cél a Zion National Park volt ugyan, de itt olcsóbb a szállás. 🙂 Útközben megint találtunk egy barbecue-s helyet, előző példánktól felbuzdulva ezúttal is betáraztunk pork plate-ből – sajnos ez most nem volt olyan finom, de sebaj. 🙂