Nóri kategória bejegyzései

Búcsúebéd

Néhány nap múlva indulunk, ideje volt hát nekem is lezárni az itteni dolgokat. Ennek jegyében összejött a régi angolos csapat, már aki közülük még a városban él, és tartottunk egy kis búcsúebédet a vicces nevű Taco Mamacita étteremben, mexikói barátném nagy örömére 🙂

Az esemény hivatalos fotója:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

És egy kevésbé publikus “crazy face” verzió, aminek készítéséből egy ideje már sportot űzünk:

01x

Kaptam egy originál, batikolt indonéziai sálat, én meg végre nem felejtettem el a mexikói lánynak magyar pénzt vinni, mert gyűjti a bankókat a világ minden tájáról. Ennek kapcsán párszor még elgyakoroltuk, hogy “ötszáz” és hogy “sárospataki vár”, egész ügyesek voltak, aztán búcsút vettünk egymástól. Have a nice trip to….Hungary, mert a “Magyarország” már nem ment 🙂

Black&White

Elbúcsúztunk nyári tanárnéninktől, Delorestől, aki nyugdíjasként – és közel 80 évesen, de szellemileg és fizikailag is irigylésre méltó frissességgel – önkéntesként dolgozott az egyik helyi templomban. Heti 1×1 órában jártunk hozzá Petivel beszélgetésre, bibliai alapú szövegelemzésre a FriendSpeak nevű program keretein belül, mivel más épkézláb angolozási lehetőség nem akadt nyáron a városban, de ez is egész hasznosnak bizonyult. Egyszer még sütit is kaptunk 🙂 Sajnálom, hogy Delores nem fér bele egy kisbőröndbe, akkor hazavihetném a kedvességével, rendületlen pozitív kisugárzásával és a szép öregkor titkának ismeretével együtt.

grandma

Delorestől kaptuk azt az infót, hogy merre találunk a városban fekete egyházközösséget, igazi gospeles-zenés fekamisével. Bár kiérkezéskor ez volt az egyik első bekezdés a bakancslistámon, elfelejtődött az év során…de Deloresnek hála vasárnap már a Schrader Lane Church of Christ kellemes, légkondicionált helyiségében ültünk. Természetesen közel s távol mindenki fekete volt, így már a parkolóból is az “are you visitors?” kérdés jegyében vett minket a szárnyai alá egy-egy ember, és bent is hiába foglaltunk helyet szép csendben, leghátul, nekünk nem sikerült feltűnésmentesen megbújni a sötétbarna pad jótékony takarásában. Annyian jöttek oda kezet fogni és egy jó szót szólni, neadjisten segíteni megfelelő helyre lapozni az énekeskönyvben, hogy először úgy éreztem magamat, mint valami menő szülinapos híresség, egy idő után viszont már kezdtem megbánni, hogy az utóbbi időben rendesen használtam naptejet. És bár kifejezetten gospel nem volt, olyan hajlításokkal, zsigerből jövő tisztasággal szóló kántálással kezdődött és végződött az istentisztelet, több szólamban és feléneklőember vezetésével, hogy akkor is megérte elmenni, ha a hosszú prédikációnak közben nem értettem tisztán minden szavát. Egyébként utóbbi sem volt rossz, tele volt mai korba illeszthető életvezetési tanácsokkal, lelkesítéssel, és még diák is voltak a kivetítőn. Szóval tetszett az egész, azt sajnáltam csak, hogy nemhogy fényképező, még telefon sem volt nálam pár emlék-hangfelvétel készítésére. De ezt is csak pár pillanatig sajnáltam, mert aztán a kezembe nyomott egy nő pár egyházi prospektust, és a délelőtti szertartás hangfelvételét CD-n.. 🙂

Charleston, SC

Legeslegutolsó, búcsúzó utazásunkként South Carolina államban töltöttük el a múlt hétvégét. Itt elsőként a II. Károly angol király után elnevezett Charles Town-t, ill. mai nevén Charlestont látogattuk meg – a hely afféle igazi „déli” óceánparti kisváros gazdag történelemmel, belvárosában szép, francia-spanyol hatást tükröző épületekkel és francia negyeddel, illetve pezsgő gasztronómiai, művészeti, zenei élettel. És persze sok-sok nagyon kedves, vendégszerető emberrel, amiről híres a környék, és már mi is megtapasztaltuk a korábbi dél-karolinai látogatásunk során.

Bár szűken véve 130 ezer fő alatti lakosságával a város ma már közel sem sorolható a „nagyok” közé, a 19. század elején még az élvonalba tartozott, gazdasági jelentőségét tekintve is. Kikötője az Atlanti-óceánon folyó kereskedelem egyik legforgalmasabb csomópontja volt, többek között az Európába exportált nagy mennyiségű szarvasbőr kereskedelmének központja, illetve a szolgálóként, rabszolgaként behurcolt afrikaiak fő lerakati helye (pl. New Orleans mellett). Szükség is volt a munkaerőre a tipikus déli, ültetvényes gazdálkodásra való berendezkedés miatt, amelynek következményeként a fekete lakosság aránya egy időben túl is szárnyalta a fehérekét, és ma is elég jelentős.

Charleston tele van színházakkal (itt épült egyébként a későbbi USA legelső színháza, 1736-ban), látogatható délvidéki kúriákkal és ültetvényekkel, kis történelmi múzeumokkal, kiállításokkal. Egy év élményei után már nem sok újat tudtak nyújtani nekünk, így szokásunktól eltérően inkább csak egy rövidebb, laza, sétálgatós városnézést csaptunk. Elsőnek a „The Citadel, The Military College of South Carolina”-hoz látogattunk el, ami egy, a déli régióban nagy nevű katonaiskola – már egyáltalán nem csak hímnemű tanulókkal és hadászati szakokkal, de katonai szigorral és bentlakásos-gyakorlatozós-esti takarodós rendszerrel. Érdekes volt elnézni a parancsnoki vezényszóra mellettünk menetelő kadétokat, és a főiskola fehér, mesebeli várhoz hasonló épületeit.

Ezután leparkoltunk a belvárosban, és sétálgattunk kicsit a főutcán (Broad Street), majd a francia negyedben. Itt kinéztünk egy érdekesnek tűnő helyet, az Old Slave Mart Museum-ot, amit a régi rabszolga-aukciósház helyén alakítottak ki, de a kis kiállításon csak a feketék általános történelméről találtunk szöveges krónikát, amihez angol nyelven nem is volt türelmünk, így hamar továbbálltunk. Még sétáltunk egy keveset az óceánparti parkokban, majd kora délután el is indultunk északra Charleston szép ferdekábeles hídján keresztül.

Chicago, IL – II.

Másnap egyből a Willis Tower-rel kezdtünk, reménykedve abban, hogy talán nem áll már 2-3 órás sor előtte, mint előző nap. Akkora tumultus szerencsére tényleg nem volt, de beletelt így is vagy másfél óránkba feljutni a kilátóba, a Skydeck Chicagóba (és ez állítólag mindennapos…), igaz, ezidő alatt már egy kisfilmet is levetítettek nekünk. Ebből megtudtuk, hogy a Chicago jelképeként ismert tornyot eredetileg, 1973-tól egészen 2009-ig Sears Tower-nek hívták, és a hatalmas Sears áruházlánc építtette magának székhelyéül, mára azonban az irodák fő bérlőjévé már a Willis biztosítócég vált, ezért a névváltás. Persze a helyieket ez nem nagyon érdekli, úgy vannak vele, mint mi a Moszkv Széll Kálmán térrel 🙂 Az építmény maga 442 (antennákkal együtt 527) méteres, 108 emeletes, ezzel sokáig az USA és a világ legmagasabb épületeként tartották számon.

103. emeleti kilátója szinte a kezdetektől fogva nagy turistaattrakció, néhány éve különösen, mióta beszereltek az oldalába néhány kiugró, átlátszó üvegbalkont is, jajajajj. Peti nagyon bátor volt, zokszó nélkül kiállt az egyikre, én bár előző este többször eljátszottam a gondolattal, hogy majd a lábfejemet kidugom rá egy icipicit, az biztos nem nagy cucc, és húdemenőképlesz, ott már örültem, hogy a tisztes távolból és remegő kezekkel képes voltam egyáltalán megörökíteni valahogy Peti hőstettét. Tanulság: ki a Westend üvegpadlójáról is ijedten szökell tova, ne álmodjék nagyot. Pedig belegondolva a torony nem is volt sokkal magasabb, mint New York-ban az Empire State Building, viszont a spéci lépcsőzetes szerkezete miatt – 3×3, különböző magasságokban végződő elemet kapcsoltak benne egymáshoz – sokkal erősebb, folyamatosan érezhető kilengéssel rendelkezik, így aztán különösen nem tériszonyosbarát. A kilátó mosdójához inkább nem álltunk sorba, de állítólag az ottani wc kagylókban is lehet szépen látni, ahogy jobbra-balra lötyög a víz 🙂

Az elhúzódó kilátózás után már nem volt időnk arra, hogy a kínai vagy görög negyedbe elkanyarodjunk, maradt még ugyanis egy nagyon fontos dolgunk hazaút előtt: meglátogatni nagy kedvencünk, Al Bundy házát! Bár a cipőkirály sorozatbeli fiktív címe 9764 vagy 9674 Jeopardy Lane, Chicago, a ház valójában a külvárosi Deerfield-ben áll, a 641 Castlewood Lane-en – de áll és létezik, még ha az epizódokat ténylegesen persze nem is itt, hanem stúdióban forgatták. A jó kis autópályás dugó miatt, amibe odafele belekeveredtünk, meg hogy odaérve a ház tulajdonosai is pont kint tanyáztak és füvet nyírtak, már majdnem megbántuk a plusz kitérő bevállalását..de aztán minden jól alakult, megengedték a fotózást, sőt, még nagy mosolyogva át is vonultak a hátsó kertbe arra az időre. Gondolom, nem mi voltunk az első rajongók 🙂

Teljes lett hát ezzel a nap és a hétvége, indulhattunk is hazafelé.

Chicago, IL – I.

Bő két héttel ezelőtt afféle utolsó nagy bakancslistás helyszínként Chicago városát, a „Windy city”-t látogattuk meg. A hatalmas Michigan-tó partján fekvő település lakossága az agglomerációval együtt közel 10 milliós, ezzel ez az USA harmadik legnagyobb városa New York és L.A. után, és azokhoz hasonlóan nagyon fejlett, etnikailag és kulturálisan pedig nagyon színes. Érdekesség, hogy a neve a környéket régen benépesítő indiánok „shikaakwa” szavából ered, aminek a jelentése: vad hagyma/fokhagyma 🙂 És ebből kifolyólag valójában nyoma sincs a szó eleji cs-nek, amit megszokhattunk, a helyes kiejtés „shikágó”.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A városról legtöbbeknek a 20. század eleji gengszterháborúk, rossz közbiztonság és Al Capone uralma ugrik be – a mai napig vannak ennek maradványai, de alapvetően bizonyos negyedeket leszámítva ma már egy kellemes, turistabarát város, túlzottan nem kell tőle tartani. A tó és a Chicago River által közrefogott belvárosi, látványosságokkal teli rész („Loop”) kifejezetten békés és rendezett, vannak szép nagy parkok, szobrok, különleges felhőkarcolók, mellettük – a tér szűk érzetét ellensúlyozandó – jó szélesek az utcák, a nagy épületek között csordogáló folyó és az azt átszelő sok-sok kis híd pedig látványra igazi kuriózum. Már nem is tudom, hova költöznék szívesebben, azt hiszem, már nem is San Francisco-ba, hanem ide 🙂 Meggyőzött a szuper, helyenként 0-24-ben műküdő metróhálózat is, ami egyébként csak néhol húzódik a föld alatt, a szerelvények leginkább az utak fölé emelt síneken közelekednek, ezért is hívják a rendszert „Chicago L”-nek, az “elevated” szó nyomán. A szombati nap végén, min. 12-13 km lesétálása után szerencsére nem volt nehéz meggyőzni Petit sem, hogy kemény 3 megálló erejéig ugyan, de próbáljuk ki 🙂

Hogy miben jártuk le aznap a lábunkat? Kezdtük a Michigan-tó partján elterülő híres Grant Parkkal, és benne többek között a világ egyik legnagyobb szökőkútjával, a Buckingham Fountain-nel. A kút óránként rövid vízishow-t is ad, melynek fontos eleme a közel 50 méteres magasságba fellövő középső vízcsóva – mellesleg ez látható a Rémrendes család főcímében is. Sötétedés után díszkivilágítás is dukál mindehhez (emiatt aztán később is visszanéztünk).

Ezután továbbsétáltunk a Michigan-tó partján – nagyon tetszett, hogy olyan végtelennek tűnt, mint a tenger, de mellé azzal ellentétben teljesen békés volt. Ezen a részen pont nem láttunk strandot, de vannak azok is szép számmal a városban, lehet pihengetni, fürdőzgetni. Most már tényleg lehet, a 20. század elején azonban még komoly probléma volt a tó szennyezettsége (és ezzel a város ivóvízellátása), emiatt egy zsiliprendszer segítségével meg is fordították a vele összeköttetésben álló Chicago River folyásirányát (!), a szennyvíz így azóta már nem bele, hanem tőle elfelé csordogál. Valahol délen ezt biztos nagyon díjazzák 🙂

Ezután átkeltünk a tó és a Chicago River találkozása felett átívelő, legeslegszélső hídon (innentől kezdve aztán szinte 1-200 méterenként sorjázott a többi), és kisétáltunk a Navy Pier-re, a nagy turistagyűjtő mólóra. Itt a szokásos büfé-bódé kombináció mellett mindenféle szórakozási lehetőséget is kínálnak, pl. hajókázást, körhintázást, óriáskerekezést. Utóbbi, mint olyan, híres szimbóluma is a városnak, hiszen az itt rendezett Világkiállításon mutatták be 1893-ban a világ legelső ilyen szerkezetét, az építője után Ferris Wheel-nek keresztelt mostrumot, ami aztán szerte a világban népszerűvé, és egyben fogalommá vált (angolul bármilyen óriáskerék=”Ferris wheel”). Persze az eredetit hamar lebontották, a kikötőben nem az áll.

A Pier után visszasétáltunk a Grant Park melletti Millenium Parkhoz, ahol több építészeti és művészeti gyöngyszem is található, mint például a Jay Pritzker pavilon, ahol szabadtéri koncerteket adnak, vagy közelében a BP Pedestrian Bridge, egy különleges kacskaringós gyaloghíd, ami egyben hangterelőként is működve megóvja a pavilont a forgalom zajától. Nagy kedvencem pedig a „Bab”, vagy hivatalos nevén a Cloud Gate (Felhőkapu), egy nagy, tükröző felületű, higanycseppszerű fémszobor – el tudnám képzelni a nappali díszeként, ha nem lenne vagy 100 tonnás.

Modern szobrokkal egyébként tele van Chicago, pl. a Loop túloldalán levő Willis Tower felé sétálva is belebotlottunk egy-kettőbe.

Magát a hosszú utat viszont sajnos totál feleslegesen tettük meg, mert a torony híres kilátójába esélytelen volt bejutni épkézláb időn belül, akkora lett délutánra a sor. Visszasétáltunk inkább oda, ahonnan jöttünk, és lefotóztuk a csaknem 4000 km-es, legendás amerikai országút, a Route 66 kezdőpontját (a végpontot már korábban, áprilisban megörökítettük).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Innen továbbgyalogoltunk a Loop északi végébe, és beneveztünk az egyik hajótársaságnál egy közel másfél órás, hajókázós Architecture Tour-ra a Chicago River mentén. A belváros az 1871-es nagy chicagói tűzvész miatt nem igazán büszkélkedhet szép régi (legalábbis amerikai viszonylatban „régi” :)) építészeti remekművekkel, viszont híres az egyedi, modern, magas épületeiről, amelyek létrehozása már a tűzvész utáni lelkes újjáépítés jegyében megkezdődött. Bár az nem teljesen igaz, hogy itt emelkedett az ég felé a világ legelső „felhőkarcolója” (a 10 emeletes, 1884-1931 között álló Home Insurance Building), annyi biztos, hogy a város nagyon nagy hatást gyakorolt a toronyházakat addig még igencsak mellőző kor építészetére. A túravezetőnk sok érdekes, modern óriáshotelt, iroda- és lakóházat megmutogatott a folyóparton, volt például, amelyiknek kihegyezett ceruzához hasonlított a teteje, vagy éppen visszatükröződött falán a fél város – legjobban viszont talán a Marina City nevű hatalmas lakópark tetszett kukoricacső alakú tornyaival, az alsó szinteken nyitott parkolókkal, aljában pedig egy komplett kis kikötővel („marina”), ha valaki esetleg hajóval járna munkába.. 🙂

A hajókázás után következett a már említett metrós hazautunk, majd egy kis esti séta és vacsorázás. Ez csak azért érdekes, mert a rövid hétvégi kiruccanásokon megszokottal ellentétben most nem csak beestünk pl. a legközelebbi Mekibe (jeee…), hanem külön kerestünk egy némileg előkelőbb helyet, ahol meg tudtuk kóstolni a helyi specialitásnak számító deep-dish pizzát. Ez gyakorlatilag egy vastag pizza-pite, ízet illetően annyira nem okozott maradandó élményt, de a szomszéd asztalhoz kivitt többszemélyes óriás verzió látványra azért elég ütős volt 🙂 Spéci chicagói hotdog is létezik egyébként, ez most kimaradt, de nem baj, mint megtudtam, Nashville-ben 10 percre van csak tőlünk a Little Chicago étterem…

Virginia Safari Park, VA

Mivel még úgyis csak szombat volt, úgy döntöttünk, nem vállaljuk be egyben a hosszadalmas Washington-Nashville utat, inkább megszállunk félúton plusz egy napra valahol, és megnézünk még útközben valamit a környéken. Találtunk is olyan élményt, ami eddig még kimaradt az életünkből: autós szafari! Bár van hasonló Nashville közelében is, eddig inkább kihagytuk, az túl sokat levesz ugyanis egy ilyen jellegű program élvezeti értékéből, ha Peti végig csak görcsben ücsörög a volánnál, vagy sorra hessegeti el szegény éhes állatokat némi dudaszó, “jajj, a fényezés!” és anyázás kíséretében 😀 Most viszont tökéletes volt az időzítés, táp megvesz, nagy levegő, és kezdődhetett is a BÉRELT Nissan ostroma.

Illetve először a park hagyományos állatkerti részlegében bóklásztunk kicsit, tigrisek, kecskék, papagájok között.

Aztán jött a tényleges szafarirész, kacskaringós kis domboldali utakon, szigorúan az autóban maradva, tápos tálat félszegen ki-kinyújtva. Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel..állítólag záróra felé már nem olyan aktívak és éhesek az állatok, hát ezt erősen cáfolnám 😀 Ijesztő és egyben állati vicces volt a sok ablakra tapasztott orr, be-bekukucskáló hatalmas gombszem és a féktelen nyálcsorgás. Meg a tevék, akik könyörtelenül és kompletten kitépték az ember kezéből az etetőtálat, egy fejlendítéssel szájukba öntötték annak tartalmát, végezetül pedig elfogyasztották azt is azon műanyagostul, vagy legalábbis próbálkoztak vele, fél órán keresztül tartó csócsálással – hátha, hátha egyszer csoda történik. Vicces volt a strucc is, aki szép illedelmesen, különösen szabályosan kimért fejmozgásokkal kezdett el csipegetni a préselt szénából, majd egyszercsak sandított egyet, és – talán egy igen szaftos kukacot vízionálva – lesújtott a tálka peremén pihenő ujjpercemre. A frászt hozta rám 🙂

A lámákon is sokat nevettem, ők voltak a legfalánkabbak és legkíváncsibbak, még az ablaküveg felfele való megindulása sem riasztotta el őket a behajolástól és kunyerálástól. Köpni szerencsére nem köptek, bár amúgy is nehezen nézem ezt ki belőlük, ennél jámborabb és bugyutább élőlényt szerintem festeni sem lehetett volna…már attól folytak a könnyeim, ha megláttam őket azzal a fejükre pingált állandó, bárgyú mosollyal 🙂

Videó a parkról, töff-töff kismalaccal, bamba lámákkal, belémcsípő struccal:

Záróra előtt a kijáratnál tekertünk még egy penny-t, majd a közeli benzinkúton lemostuk az ablakokat beterítő nyál-, sár- és tápmaradványokat, és tovább is indultunk a legutolsó szálláshelyünk, másnap pedig már Nashville felé.