2013. június havi bejegyzések

Hitelkártya

Vannak, akiket az úti beszámolók, másokat pedig a mindennapok érdekelnek jobban, ez a bejegyzés most utóbbiaknak szól.

Az USÁ-t mindenki a hitelkártyák Mekkájaként tartja számon, ahol egy átlagos kártyatulajdonosnak 4.4 hitelkártyája van, amiből az elsőt már 20 éves korában megszerzi, gyakorlatilag hamarabb, minthogy legálisan vásárolhatna pl. alkoholt, és mindenhol, de tényleg mindenhol ilyenekkel fizet. Nos, nézzük, hogy mik a személyes tapasztalatok, borítom is a pénztárcám, hogy legyen fotó is. 🙂

Hitelkártyák

Van tehát $26-om, nem is tudom már, hogy mióta, mert készpénzt egyáltalán nem használok. Kaliforniába anno vittünk egy marék negyeddollárost parkoláshoz, de még az automatákon is volt lehúzó… Nézzük is tehát a kártyákat!

Kezdetben vala egy egyszerű és olcsó elektronikus betéti kártyám, amit otthon használtam, ehhez tartozott egy elkülönített számlához tartozó “internetkártya” a netes vásárlásokhoz, majd mielőtt kijöttünk, nyitottam egy devizaszámlát és kértem hozzá egy USD elszámolású dombornyomott kártyát “ezt biztosan mindenhol elfogadják majd” felkiáltással. Tehát három betéti kártyával indultam. Idekint első héten bementem egy Bank of America fiókba nyitni egy itteni bankszámlát, ezt sikerült is megtenni, és ott helyben kaptam hozzá egy dombornyomott (!) betéti kártyát (“preferred customer” névre) arra a néhány napra, amíg elkészül a sajátom, ami postán később meg is érkezett, természetesen mindez költségek nélkül.

Telt-múlt az idő, megkaptam az első fizetésemet, ideje elkezdeni építeni a credit history-t. Ez egy bonyolult rendszer, a lényeg, hogy működik három nagy hitelminősítő, akik minden hitellel kapcsolatos megmozdulásunkról értesülnek, és ez alapján adnak egy pontszámot (credit score) arra vonatkozóan, hogy mennyire vagyunk jó adósok, azaz mekkora valószínűséggel fizetjük ki a számláinkat. Jó adósnak lenni sok előnnyel jár, például albérletnél, közműveknél, biztosításoknál, hitelfelvételnél jobb kondíciókat kapunk, nem kell magas kauciókat fizetnünk, stb. A history építésére a hitelkártyák a legjobb eszközök, habár van némi tyúk-tojás-szerű probléma, mert a bankok hitelkártyát is pontszám alapján adnak. Ennek feloldására vannak a secured credit cardok, amik lényegében betéti kártyák hitelkártya köntösben, aminek a limitjét a bank előre zárolja, így nem vállal kockázatot.

Ezt a lépcsőfokot sikerült helyből átugranom, talán mert az autóvétel kapcsán közben már prezentáltam egy nagyobb összeget a bankomnak, és később egy fizetési csekket is, vagy mert a Vandy jó munkahelynek számít, meg talán a sok szandálos informatikus egyébként sem az a tipikus szélhámos fajta, pontosan nem tudni miért, de végülis némi gondolkodás és két hosszabb (egy személyes és egy telefonos) elbeszélgetés után azt mondták, hogy kapok egy igazi hitelkártyát, nem is akármilyet: ingyeneset, és még visszatérítés is lesz hozzá. Hurrá, sínen vagyok, innentől mindent ezzel fizettem, és hónapról hónapra gondosan előtörlesztettem, hogy lássák, milyen szép alacsonyan tartom az egyenlegem (de azért gyűljön a visszatérítés is), amit persze aztán a havi zárások után jó adós módjára azonnal ki is egyenlítettem.

Szépen nőtt is a pontszámom, mígnem áprilisra elég bátornak nem éreztem magamat egy ütősebb kártya megpályázására: igazi AmEx (tehát a kibocsátó is az American Express, nem csak a kártyatársaság), abból is egy ingyenes a Blue sorozatból, ami vissza is térít. Egy kicsit necces volt, fizetési csekket is kellett faxolnom nekik, de végül rábólintottak, innentől kezdve élelmiszerboltokban csak ezt használtam, hiszen ezekben bűvös 3%-ot fogok meg vele, de a lényeg nem is ez, hanem a számos szolgáltatás, amit magával hozott: utazási biztosítás, országúti segítségnyújtás, vásárlási garanciák, és hasonlók, nekem azonban a legfontosabb az autóbérléshez kapcsolódó biztosítás volt, mert enélkül kb. dupla annyiba kerülne autót bérelni, ugyanis a bérbeadó cégtől kellene ilyet venni. Ez a kártya hiányzott csak a nyugati parti körutunkhoz, ahogy megkaptam, még aznap meg is vettük a repjegyeket vele. 🙂

A credit score-om az új kártya miatt elég nagyot zakózott, de két hónap alatt visszakúszott annyit, hogy még benevezzek egy Discover kártyára is, ez amolyan amcsi cucc, otthon el sem nagyon fogadják, leginkább csak az $50 welcome bónusz és a cashback akciók motiváltak (pl. amikor New Orleansban voltunk, mindenre adtak 2%-ot, most pedig 5%-ot fognak benzinre), és persze ez sem került semmibe. Ezzel a három hitelkártyával egészen jól el lehet lenni, persze vannak még jónak tűnők, de az én esetemben nincs már értelme a további gyűjtögetésnek a hazamenetel miatt.

Összességében jónak tartom ezeket a kis plasztik vackokat, ugyan van velük némi macera, de elég sok kézzelfogható előnyre lehet szert tenni a segítségükkel, ha mindent összeszámolok, akkor már többszáz dollárt nyertem velük valamilyen formában anélkül, hogy egy centembe is kerültek volna. A kérdés, hogy ezek szerint akkor hülyék a bankok, hogy ilyen lehetőséget biztosítanak? Természetesen nem, globálisan nézve ez nekik egy jó biznisz, az ügyfeleknek pedig rossz. A kártyák legnagyobb veszélyével mindenki tisztában van: ha nem kerül kiegyenlítésre a számla, akkor elég borsosan, még idekint is kétszámjegyű, otthon pedig 30-40%-os rátákkal mérik a kamatot, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, az emberek jórésze előbb-utóbb elszámolja magát. Meglepő adat, de a kártyabirtokosok alig 12%-át teszik ki azok, akik soha nem csúsznak meg, pedig nem bonyolult ez, csak a kiadásokat nem a hitelkerethez, hanem továbbra is a jövedelemhez kell igazítani, mint ahogyan azt egyébként is teszi az ember. Ebben a 12%-ban kell tehát benne lenni, és akkor csak jól járhatunk.

Otthon persze más a helyzet, habár a magasabb kamatkörnyezet miatt többet jelent az egyhavi fizetési haladék, de egyrészt a jobb kártyáknak számottevő éves díja van, másrészt sok helyen nincs, vagy nem elég gördülékeny az elfogadás, így a ritkább használat miatt a visszatérítésekből is kevesebb jön be, sok esetben szinte csak arra elég, hogy a saját költségüket visszahozzák, ami nem mondható nagy biznisznek. Azt hiszem hazatérve be is fogom fejezni eme pályafutásomat.

Reklámok

Radnor Lake Park ismét

Valamelyik hétvégén megint kimentünk sétálni a Radnor Lake Parkba, ahol tavaly már jártunk. Azóta szépen kizöldült itt minden, most is láttunk őzeket (egy kicsit mintha lefogytak volna), teknősbékákat, és egy baglyot is. Akartam fotózni egy szép sárga-fekete mintás bogarat is, de egy arra járó figyelmetlen turista hölgy útja éppen rajta keresztül vezetett, úgyhogy nem jött össze. A bogarat szemmel láthatóan még nálam is jobban lelombozta az eset.

Home, sweet home

Bár nem voltam feldobva tavasszal az újabb költözés hírétől, be kell látnom, hogy végül jól jártunk: az új albérletünk sokkal barátságosabb, tágasabb, világosabb, azonnal be is laktuk. És már cuccolás közben belémhasított a felismerés: itt a helyem! Mi várt ugyanis a folyosói közös társalgóban? Egy tálca ínycsiklandozó SÜTEMÉNY! Egy lakó csinálta, írtam is neki köszönőüzenetet, majd rendszeresen követtem, hogy válaszolt-e már – ha meg már úgyis “véletlen” arra jártam, repetázgattam is. Másnap sajnos már híre-hamva nem volt a maradéknak, ami valamilyen csoda folytán túlélte ezt az egyszemélyes inváziót, de nem baj, megvan a recept: peanut cookie.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hát így lett a házban egy titkos levelezőtársam, alias Sütislány. A héten teszek ki neki majd pogácsát, és meglátjuk, sikerül-e hagyományt teremteni 🙂

Új albérlet

Szombaton sikerült átköltöznünk az új albérletünkbe. Konyhabútoron és mosó-szárítógépen kívül nem nagyon volt benne semmi, úgyhogy szinte mindent át kellett hozni a régiből. A költöztetők nagy meglepetést okoztak: az elején dióhéjban elmagyarázták, hogy miért vállalnak felelősséget és miért nem, amiért nem, arra biztosítást ajánlottak (semmi bürokrácia, csak a munkalapon be kell x-elni, hogy mit kérek), és habár órabérre voltak fizetve, csak lestünk, hogy hogy kapkodják magukat, pillanatok alatt összeszedték a bútorokat, mindent vastag védőcsomagolásba csavartak, mire körbenéztünk, üres volt a lakás. Az új helyen hasonló hatékonysággal pakoltak ki, természetesen kártyával lehetett fizetni, és végül egy papírt is elővettek, amin dióhéjban értékelni lehetett a munkájukat. A vevői elégedettség fontos dolog. Kiütéses győzelem, komolyan, le a kalappal. Arra még mindenképpen jó tapasztalat volt ez, hogy megállapítsam, hogy soha nem leszek költöztető – eszméletlen, hogy milyen súlyokkal képesek rohangálni…

Note 16

Mostantól egy szép új, idén átadott 86 lakásos komplexumban lakunk, a neve Note16, ami a tizenhatod hangot jelenti a zenében, szintén a Music Row nevű városrészben található, a munkahelyemtől alig néhány percre, a 16. utcában, csak hogy még több tartalmat kapjon a név. 🙂 Anno a régi albérletünk esetén már ámultunk a háztartási gépek méretein, nos, íme az itteni mosó-szárítógépünk, kb. mint valami ipari cucc:

Mósó-szárítógép

Ez pedig a konyha lenne, még a tegnapi kupis állapotban, azóta már elpakoltunk. 🙂 A pult laza egy méter széles az otthon szokásos 60 cm helyett…

Kupi a konyhában

Egyébként jól mutat ez a gránit munkalap, szépen csillog, könnyű tisztán tartani, szóval eladhatóságból jeles, csak használni nem jó érzés: borzasztó kemény, tányérok, poharak lerakásakor mindig attól félek, hogy eltörök valamit. A mostanában konyhabútort csináltatóknak üzenjük, hogy kár rá pénzt költeni.

Belül van egy kis közös használatú szabadtéri rész, itt vannak kiülők és grillező is, utóbbit ma este gyorsan le is teszteltük, sütöttünk két burgert. Nóri azt mondta, hogy ez volt a legfinomabb burger, amit valaha evett, úgyhogy majd még próbálkozunk máskor is.

Belső udvar

Egyébként sok helyen látunk ilyen nagy komplexumokat, amiknek teljes egésze egy tulajdonoshoz ill. üzemeltetőhöz tartozik, és minden lakást bérbeadnak (végősoron ilyen volt az albink is, csak kicsiben, ott csak 6 lakás volt). Idekint sokkal nagyobb hagyománya van ennek az életmódnak, az emberek több, mint harmada bérel, drágább helyeken akár a fele is (pl. New York), míg otthon az emberek óriási energiákat, gyakran egy fél élet munkáját képesek beletenni egy saját ház/lakás összehozásába, aminek eredményeként a lakosság 94%-a saját ingatlanjában lakik. Értékálló, biztonságot nyújtó befektetésnek gondolják, ennek megvannak a történelmi okai, és nyilván szerepet játszik a magánszemélyként bérbeadók tipikus hozzáállása is (állagmegőrzés és üzemeltetés zéró, közben persze minden csak “okosban”, a bérlő lehetőleg be se jelentkezzen a címre, stb., persze a másik oldal is biztosan tudna mesélni).

Néhány hónapja a környéken esténként sétálgatva még figyeltük a ház épülését, errefelé baromira gyorsan halad az ilyesmi, nem cicóznak sokat a bürokráciával, ősszel még ablakai sem voltak, mostanra pedig 100%-ban ki van adva. Ilyenkor eszembe jut, hogy az otthoni ház, amiben lakásunk van, tavaly előtt júniusban készült el, és decemberben költözhettek be az első lakók, gyakorlatilag több, mint 5 hónap telt el a műszaki átadástól a használatbavételi engedély kiadásáig, és persze még ekkor sem voltak meg pl. a végleges helyrajzi számok…

Egyébként egy hasonló projekt miatt fogják lebontani a régi albérletünk épületét is. A beruházó cég nagyon korrekt volt, a költözésünkhöz kapcsolódó költségeket mind állták (még dobozokat is hoztak, nekünk csak össze kellett pakolni :)), az új helyet is ők intézték el, és a drágább bérlet miatti többletköltséget is magukra vállalták erre az átmeneti időszakra, amíg idekint vagyunk (őszig ugyanis szerződésünk volt az előző helyen). Belegondolva az egész teljesen korrekt és jogszerű, mégis meglepett a hozzáállásuk, otthon szerintem egy hasonló szituációban simán csak szóltak volna 30 nappal előre, hogy menjünk amerre látunk, “ki állna le pereskedni egy ilyen ügyben” felkiáltással…

Mielőtt elfelejtem, Nóri jelezte, hogy a Music Row-ról még nem írtunk semmit, pedig még kiérkezésünkkor készítettünk pár fotót is a környéken, csak aztán nem lett hozzá bejegyzés. Dióhéjban, a Vanderbilthez közel eső kis régióról van szó, tele kisebb-nagyobb stúdiókkal, úton-útfélen zenekaros buszokba botlik az emer, tőlünk egy utcányira van a Sony Music, mindenhol zenével kapcsolatos motívumokat látni, az egyik sarkon még egy kis zenedoboz is van, amiből télen-nyáron 7/24-ben szól valami muzsika, és még az egyik étterem előtti biciklitároló is egy mikrofon kábelét példázza. Mindemellett csendes, kicsi a forgalom, és eddig biztonságosnak is bizonyult, nem nagyon látni rossz arcokat, szóval szeretjük a környéket. Szinte minden este itt sétálgatunk. Íme a fotók, még októberből – azóta már jó idő van:

Albérlet

Már legalább két hete, hogy egyedül lakunk a házban, a többi lakásból kiköltöztek. Ez az utolsó éjszakánk itt, holnap mi is elhúzzuk a csíkot, mielőtt még lebontanák az egészet egy nagy ingatlanos projekt miatt. Tavaly kétszer költöztünk, és úgy tűnik, hogy ezt az évet sem ússzuk meg kettő alatt, de ez már csak így megy, egyre rutinosabbak leszünk. 🙂

Az utolsó délután...

Az utolsó délután…

Ugyan csak 9 hónapja lakunk itt, de fura érzés itt hagyni, még ha egy kicsit lepukkant is a lakás, nem volt semmi komoly gondunk vele. Megszerettük a Music Row nevű városrészt, szerencsére nem is hagyjuk el, alig néhány utcányival lesz arrébb az új albérletünk.

Airboat-os mocsártúra

Nem hittem volna, hogy a karácsonykor elmaradt airboat-ozást ilyen hamar sikerül bepótolni: Louisiana déli része ha nem is olyan híres és egyedülálló, mint az Everglades, de szintén egy nagy mocsárvidék, és ez is egyike a világ azon kevés helyeinek, ahol van lehetőség ilyen túrákon részt venni. Számomra tehát nem is volt kérdés, hogy mi az, amit New Orleans-i utunk során nem szabad kihagynunk, ha már ilyen sokat autóztunk, hogy itt lehessünk.

Egy nem túl bonyolult, de annál egzotikusabb közlekedési eszközről van szó, egy olyan csónak-féleségről, aminek az alja sík, nincs tőkesúly, hajócsavar, vagy kormánylapát, amire vigyázni kellene, nyugodtan keresztül lehet vele rongyolni gyakorlatilag bármin, amin képes átcsusszanni a hajótest, mocsaras területekre tehát ideális és egyben az egyetlen szóba jöhető jármű. Hátul van egy néhányszáz lóerős autó- vagy repülőgépmotor, amire rábiggyesztenek egy légcsavart, mögé pedig két mozgatható lemezt állítanak kormánylapát gyanánt. Hátramenet nincs, fék nincs, zaj viszont van, ami ellen hallásvédő fülesekkel látnak el. Elsősorban nem is a motor, hanem a propeller hangos, ami kb. 240 km/h sebességű levegőt tol maga mögé – ez persze némi vizet is felkap, úgyhogy nem az a tipikus konvojozós gép… 🙂

New Orleans-t elhagyva át a Mississippin, jó fél órányit kellett délre autózni, hogy elérjük a Jean Lafitte Parkot, ahonnan a túra indult. Szép helyeken vittek, szeretem az ilyen érintetlen területeket, mind látványra, mind hangra – a megállóknál, amikor leállítják a motort, lenyűgöző tud lenni az az akusztikai élmény, amit egy ilyen vad táj tud nyújtani. A sajátos hangulatú flóra és a madarak mellett a fő látványosságot az aligátorok jelentették, lépten-nyomon jelen voltak.

Az egyik megállónál a túravezető megdöbbenésünkre be is merészkedett a vízbe, és némi csirkenyakkal etette meg a hétfői munkaszüneti napot épp arrafelé tengető példányt, majd demonstrálandó, hogy nincs ízlésük, néhány pillecukrot is adott neki, egy másik megállónál pedig egy kicsi aligátort kapott elő, amit az erre vállalkozóknak oda is adott egy rövid ismerkedés erejéig – így történt, hogy életünkben először ilyen állatot fogtunk. 🙂

Összevágtam egy rövid videót is a túráról, természetesen Bud Spencer filmes zenével, amikben szintén találkozhatunk ilyen járművekkel – sorry, elég gagyi, de muszáj volt. 🙂

New Orleans, LA

A két héttel ezelőtt Louisiana állam legnagyobb városába, a Mississippi Delta vidékén elterülő New Orleans-ba látogattunk el Peti kollégáival. Nashville-től ez közel 8 órányi autózást jelentett (kb. 530 mérföld), de szerencsére hosszú hétvége volt, így kényelmesen belefért (május utolsó hétfője itt ugyanis az ún. Memorial Day, amikor a háborús hősökre emlékeznek; előtte a Pünkösd viszont nem volt munkaszüneti nap).

New Orleans az USA legegyedibbnek tartott városa: keveredik benne a francia, spanyol, amerikai hatás, a fekete kultúra, emellett igen sok a bevándorló is. 1718-ban alapították La Nouvelle-Orléans néven a franciák; az eredeti terület központja a mai francia negyed (French Quarter) volt, ami az egyik legnagyobb helyi turistalátványosság hangulatos utcáival, régi, európai stílusú házaival és nagy piacával (French Market). Érdekesmód sok köze nincs már a franciákhoz, elsősorban nem a leszármazottak élnek már itt, és a színpompás, balkonos épületek is az egykori jó 40 éven át tartó spanyol befolyást tükrözik – ebben a stílusban épültek újjá az eredetiek, miután a 18. században tűzvész pusztította el őket.

A French Quarter egyik leghíresebb, vagyis inkább hírhedtebb utcája a Bourbon Street, az éjszakai élet és mellesleg a helyi hatalmas Mardi Gras-karnevál központja. Kicsit megdöbbentő volt, ami első este itt fogadott minket: iszonyatos bűz (hányásszag, pedig naponta mossák), sztriptízbárok sora, prostituáltak minden második kapuban..az emeleti balkonokon pedig gyakran egy szál tangában táncikáló melegek és transzneműek csábítgatták az érdeklődőket az alant hömpölygő embertömegből. A képekről mindebből nem jön át semmi, de néha már kicsit soknak éreztem. Persze voltak hangulatos bárok, éttermek, ajándékboltok itt is, de ha lehetne választani, akkor azért inkább Memphis a Beale Street-tel 🙂

New Orleans korábban igen fontos kikötőváros volt, rengeteg szállítmány érkezett ide a világ minden tájáról, majd ment tovább gőzhajókon fel a Mississippi-n, északra. Szállítmány alatt a rabszolgákat is kell érteni…ezt a lakosság mai összetétele is nagyon jól tükrözi, 60% feletti a feketék aránya. A város viszont – egyedüliként akkoriban az Államokban – megengedte nekik, hogy szolgalétük ellenére vasárnaponként összegyűljenek a köztereken, és zenélgessenek – így született meg a jazz. Ennek egyik korai formája, a dixieland stílus magáról a városról kapta a nevét, hiszen Dixieland=New Orleans (vagy bővebb értelemben a környéke, akár a déli államok együttesen), az itt kibocsátott, hátoldalukon “dix” (franciául: tíz) feliratot hordozó tízdolláros bankók, a “Dixie”-k után. Louis Armstrong, az egyik legnevesebb afroamerikai zenész főként ebben a műfajban jeleskedett, és itt is született. A jazz-en kívül egyébként a városhoz más zenei stílusok felbukkanása, fejlődése vagy felvirágzása is köthető (pl. blues, R’n’B, funky, soul), nem volt nehéz ezekből egy kis ízelítőt kapnunk, egymást érték az élőzenés klubhelyiségek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A bárok és az utca forgatagából kicsit kiszabadulandó, kinéztünk a negyed szélén hömpölygő Mississippi folyóhoz is.

A French Quarter látványossága még az USA egyik legrégebbi katedrálisa, a St. Louis Cathedral, illetve legrégebbi piaca, a French Market, ahol aztán minden földi jó kapható, akár még aligátorfej is.

New Orleans másik híres negyede a Garden District, a felkapott kertvárosi rész, éttermekkel, hotelekkel, sok tipikus déli, kastélyszerű házzal, és a híres Lafayette temetővel, ahol több film (pl. az Interjú a vámpírral) egyes hátborzongató jeleneteit is forgatták; utóbbi nevezetességeket egy lelkes idegenvezető által tartott túra keretében néztük végig. A régi temető érdekessége, hogy – ahogy a város többi sírkertjében is – leginkább csak földfeletti, boltíves kripták találhatók benne, hiszen a tengerszint alatti fekvés és az áradások nemigen tennék lehetővé a föld alá való hantolást… A legmegrázóbb sír egyébként egy egyetlen napot megélt gyereké volt, akit elvitt a 18. században még ezen a területen is tomboló sárgaláz.

A túra során sok kastélyt és villát megnéztünk, közte például azt, amelyikben John Goodman vagy Sandra Bullock él (megj.: a negyed lakója még pl. Nicolas Cage is), sőt, azt is, amelyikben a Benjamin Button különleges élete c. film egy jó részét forgatták. Egyébként New Orleans-ban az utóbbi években elég sok film készült (pl. Ray, A Pelikán ügyirat), köszönhetően a 2002-ben bevezetett louisianai filmes adókedvezménynek – azóta a térséget a “Hollywood South” néven is szokás emlegetni.

A hotelünk a szép házaktól nem túl messze állt, egy körútszerű nagy utcában, ahol egy hangulatos, piros színű villamos is közlekedett – ezt vettük igénybe a francia negyedbe való ellátogatáskor is. Nekem nagy élmény volt, 8 hónap kintlét után először ülhettem végre újra tömegközlekedési eszközön…tudom, csodabogár vagyok, de ez baromira hiányzik már, egy ideje bizony Combinóval álmodom 🙂 Amúgy vicces kis villamos volt: jelezni például az ablakok mellett végigfutó fémhuzal meghúzgálásával lehetett, gyakorlatilag a szerelvény bármelyik pontjáról – mi most láttunk ilyet először, de ez általános itt az USÁ-ban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A villamos mellett maga a hotel is tetszett, modern és szép tiszta volt, kedves személyzettel, gondolom, ez az igen szigorú felsővezetésnek is volt köszönhető: a recepción például a szálloda ügyvezetője, Zulu személyes jelenlétével biztosította a ki- és becsekkolások gördülékenységét. Ő az első, saját névjegykártyával rendelkező sziámi harcoshal, akivel eddig találkoztam.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Néhány szó New Orleans klímájáról: Nashville-hez hasonlóan csak szubtrópusi, de sokkal melegebb és párásabb, még így májusban is lihegtünk rendesen. A rendszeres hurrikánok és árvíz miatt sem irigylem az itt élőket – ld. 2005, Katrina. Nőtársaim védelmében szeretném mindenképp megjegyezni, hogy óriási tévhit, hogy minden hurrikánt női névvel illetnek – a “hurrikán olyan, mint a nő: amikor jön, forró és heves, amikor megy, viszi a házat, kocsit, nyaralót” jegyében -, New Orleans-ra a következő nagyobb csapást például pont egy Gustav nevű légköri képződmény mérte 🙂

Utolsó napunkon, indulás előtt még tettünk egy kis kitérőt a várostól nem messze elterülő mocsárvidékre, és befizettünk egy airboat túrára – erről Peti ír majd bővebben. Nagy élmény volt, ezzel eltelve vágtunk neki a hosszú hazaútnak, hegyen-völgyön, kompon és egy tó felett húzódó autópályán keresztül.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA