Washington, D.C. – I.

Utolsó nagy állomásunk az 1791-ben alapított amerikai főváros, Washington volt – megtévesztő a név, de semmi köze Washington államhoz, ez az USÁ-n belül teljesen különálló Columbia Szövetségi Kerületben (D.C., District of Columbia) terül el. Itt található számos nemzetközi szervezet székhelye, a nagykövetségek, a Világbank, itt ülésezik a parlament, és itt dolgozik fehérre festett vityillójában Obama is.

A National Mall látképe

A város az erős tervezettséget leszámítva megdöbbentően eltér az amerikai átlagtól, különösen New York után volt hatalmas a kontraszt: sehol egy felhőkarcoló! Törvény szabja meg ugyanis az épületek maximális magasságát, ez pedig nem lehet több, mint az adott utca szélessége, plusz még kb. 6 méter. A szép látképnek („skyline”) persze ára van, kevés a lakás, sokan az agglomerációba kényszerülnek (magában a városban 1 millió fő sem él), és ebből kifolyólag rendszeresek a forgalmi dugók. Szerencsére New York-hoz hasonlóan itt is nagyon jól kiépített a metróhálózat, így bár mi is egy szomszédos városban, Arlingtonban szálltunk meg, megúszhattuk az araszolást. Érdekesség a metróval kapcsolatban: egy alapösszeget leszámítva távolságalapú a díjazás, így esetenként az automata kapun nem bejutni, hanem már kijutni a nehéz 🙂 Valamint ha nem afféle „feltöltőkártyát”, hanem egyszeri papíralapú jegyet vesz az ember, minden egyes útra, akár egyetlen megállónyira is felszámolnak +1-1 dollárt. Ennyit a tudatlan turista-lét szépségeiről, hiába kaptunk eredeti Brooklyn-i kiképzést, olvasni még nem tanultunk meg 🙂

Washington legfőbb nevezetességei egy hatalmas tér ill. parkegyüttes, az ún. National Mall mentén helyezkednek el. Első nap ezen belül a Fehér Házzal kezdtünk – nem volt extra program, hiszen bemenni magába az épületbe, de még a kertjébe sem lehetett, mindenesetre érdekes volt élőben is látni valamit, amit addig csak a képernyőn sikerült.

Innen a Mall közepén álló, 1884-ben elkészült Washington-emlékmű felé indultunk, mely 169 méterével a város legmagasabb építményének számít, mellékesen pedig a világ legmagasabb kőépítménye és obeliszkje is egyben. Sajnos a belsejébe ill. a kilátóként funkcionáló tetejébe ennek sem tudtunk felmenni, mert egy 2011-es földrengés és némi repedés miatt még most is felállványozva, javítás alatt áll.

Washington Monument

Ezután elgyalogoltunk a Mall keleti végébe, a Capitol Hillhez, ahol a US Capitol épülete található. Azt mondják, hogy a mi Országházunk a legszebb parlament a világon – ebben lehet valami, de azért az Államoknak sem kell szégyenkeznie.

A Capitolt belülről is megcsodálhattuk egy vezetett, kisfilmmel kezdődő túra keretében; jártunk a kupola alatti kör alakú csarnokban (Rotunda), illetve megmutogatták a National Statuary Hall Collection szobrait is, szerencsére csak részben, mert nekünk ez már nem volt túl érdekes (összesen 100 darab van, minden állam kettőt küldött korábban ajándékul saját történelmének híres alakjai közül). Egyébként az egész parlament csurig volt turistákkal, ennek megfelelően pedig ajándékboltokat és éttermet is láttunk, valahogy nem volt túl hivatalos odabent a hangulat 🙂 Persze a Szenátus (100 fő) és a Képviselőház (435 fő) ülésterme jóval távolabb, az épület két szárnyában helyezkedik el. Még egy érdekes infó a Capitolról: egy komplett kis metróhálózat húzódik közte és a szomszédos kormányzati épületek között 🙂 Miért is lepődöm meg ezen, pláne a Walmartos elektromos bevásárlókocsik után…

A Mall mentén található a híres Smithson Intézet főhadiszállása, valamint számos múzeuma és kutatóközpontja is – mind ingyenesen látogatható, magas színvonalú és érdekes, napokat el lehetett volna tölteni bennük. Az intézet létrejötte egyébként egy 19. századi „brittudósnak” köszönhető, aki örökös híján vagyonát az USÁ-nak ajánlotta fel, hogy ott alapítványt hozzanak létre belőle a tudományok bővítésére és terjesztésére. Aznapi utolsó programként a Smithsonian’s National Air and Space Museum-ba tértünk be, a világ egyik leglátogatottabb múzeumába, ahol többségében eredeti repülőgépek, űrhajók, alkatrészek, űrruhák és egyéb nyalánkságok várják az embert. Nagyon sok interaktív blokkal is találkoztunk, „vezethettünk” repülőt, megnézhettük, milyenek lennénk egy hőkamerás felvételen (a betegeskedés szépsége: én lettem a legpirosabb :D), vagy éppen hogy felvettek volna-e minket stewardessnek az ’50-es években (engem nem, Petit esetleg némi operáció után :D). És persze a nap fénypontja: láthattam végre egy igazi űrbudit…!

Atlantic City, NJ

Philadelphia után New Jersey-n keresztül kiautóztunk az óceánhoz, Atlantic Citybe, ami egy hosszú szigeten fekszik a part mentén. Amolyan sin city-ről van szó, mint Vegas, tele hotelekkel, kaszinókkal, meg mindenféle szórakozóhellyel.

Délután megmártóztunk a vízben, majd este lementünk a part mentén húzódó sétányra, a Boardwalk-ra, az éjszakai élet központjába. Volt itt minden, bárok, éttermek, vidámpark, óriási kaszinók, és persze boltok minden mennyiségben. Nem is jártuk végig az egészet, mert kb. 5 mérföld hosszú, és igazából önmagát ismétli. Népszerű hely, késő este is tele volt emberekkel, de őszintén szólva nekem egy kicsit csalódás volt Vegas után, és nem csak azért, mert az alkohol ki van tiltva a sétányról, hanem mert a part közelsége ellenére sem éreztem igazán lenyűgözőnek, az egész egy picit erőltetett, a puccos felhőkarcoló-szerű hotelek között elhanyagolt telkek éktelenkednek, és néhány giccses (itt most pozitív jelző) épületen túl nincs sok extra látványosság. Ezzel szemben áprilisban a Strip-en csak kapkodtuk a fejünket, azt sem tudtuk hová nézzünk, sőt, Miami Beach is sokkal hangulatosabb helyként él az emlékeimben. Egyébkény kulturált volt minden, családosoknak ideális úticél. Ezek az északi népek már csak ilyenek, hűvösek mint az időjárás, semmi rendzavarás, semmi féktelenség, a konfettit is egyenesen a porszívóba szórják, ahogy a mondás tartja. Összességében nem igazán sikerült rájönnöm, hogy Atlantic City mitől lenne bűnváros, szerintem egy sima tengerparti üdülőhely. Elrontották a marketingjét. 🙂

Nórit hiábavaló próbálkozás lett volna némi kaszinózástól visszatartani, úgyhogy be is mentünk egy hatalmas terembe. Azt sem tudtuk, hogy mettől meddig tart, akármerre indultunk, csak újabb és újabb gépekbe és asztalokba botlottunk. Talán nem kellene mindig Vegas-szal példálóznom, de ott jobban adogattak a gépek nyereményeket, ezek folyamatosan csak nyelték a pénzt. Nyilván erre vannak kitalálva, de sokkal izgalmasabb úgy bukni, hogy közben néha vissza is jön valamennyi, pusztán csak a játék kedvéért, hogy tovább tartson. 🙂 Azért végül csak beütött a szerencse, és a tíz dolláros tőke maradékából Nóri forgatott $24-et, amiből $1-et még eljátszott, a maradékot pedig felvettük, így pozitív mérleggel zárult a kör. Hamar megcsappant a zsákmány, mert még aznap meghívta Viktorékat a vidámparkban egy nyílpuskás lövöldözős játékra, amivel korábban szemeztek (“lőjj magadnak plüss szőrmókokat félrehúzó számszeríj-szerű vacakkal” szisztéma $5-ért), másnap délelőtt pedig még vissza “kellett” mennünk a kaszinóba némi félkarúzásra, ami totális kudarcba fulladt (újabb -$5), így végülis $3 nyeremény maradt meg a befektetett tőkén felül. A lényeg, hogy pozitív. 🙂

Másnap az idő nem volt olyan jó, úgyhogy a tervezett strandolást inkább kihagytuk, összepakoltunk, és elindultunk Washington felé.

New Jersey egyébként furcsa hely, az északkeleti államokhoz hasonlóan itt is előfordulnak fizetős utak, néha olyan egészen rövid szakaszok is, amiken kemény 75 centért lehet keresztülmenni. Személyzet persze nincs, automatába kell bedobálni az érméket. Élelmiszerboltokban alkoholos italt egyáltalán nem árulhatnak, így a Wal-Martban még sört sem tudtunk venni magunknak, a polcokra pedig bruttó árakat írnak ki, mint otthon, ami máshol szintén nem jellemző idekint – kivétel volt persze a parti corndogos chicano, aki reflexből kért pluszban taxot is, naná.. 🙂

Philadelphia, PA

New York után a Verrazano-Narrows hídon átkelve (potom $15 hídpénz árán..) dél felé, a Pennsylvania állambeli Philadelphiába autóztunk. Ez az USA ötödik legnépesebb városa, a teljes aggolmeráció pedig a hatodik helyen áll. Eredetileg ide is terveztünk egy éjszakát, de miután szembesültünk vele, hogy itt kb. semmi nincs, módosítottunk a terveken. Inkább történelmileg jelentős helyszín, a 18. században még Bostont is túlnőtte, a legfontosabb kikötő és London után a második legnagyobb brit város volt, itt írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot és később az Alkotmányt is, ami egyébként az azóta elfogadott 27 kiegészítéssel a legrégebbi ma is érvényben lévő alkotmány.

Először az Independence Hall-t szerettük volna megnézni, ami a fenti dokumentumok elfogadásának konkrét helyszíne volt, azonban csak órákkal későbbre tudtak volna jegyet adni, így inkább megkerestük a Liberty Bell-t, a közel egy tonnás harangot, ami az amerikai függetlenség egyik fontos szimbóluma. Itt egy hosszan kígyózó, az utcára is kilógó, mozdulni alig-alig akaró sorral találtuk szembe magunkat, úgyhogy innen is továbbálltunk, és elsétáltunk a Declaration House-hoz. Eme kis sarki épület második szintjén bérelt szobát Thomas Jefferson 1776 nyarán, amikor megírta a Függetlenségi Nyilatkozatot, ma pedig egy ezzel kapcsolatos kiállítás tekinthető itt meg, a rekonstruált berendezéssel együtt. A változatosság kedvéért ez is kimaradt, mert valamiért éppen zárva tartottak, így folytattuk sétánkat.

A nem messze lévő Philadelphia Mint-hez vezetett az utunk, az USA első nemzeti pénzverdéjéhez, ami egyébként még ma is működik. Ide végre bejutottunk, és a kapcsolódó kiállítás ill. rövidfilm után körbesétálhattunk az üzemben húzódó folyosón is, ahol a mai modern pénzverés folyamatával ismerkedhettünk meg ill. láthattuk élőben, persze csak vastag üvegtáblák mögül. A mai egyébként három elődje után már a negyedik üzem, 1969-ben adták át, 2009-ig pedig a világ legnagyobb pénzverdéje volt: 30 percenként 1 millió érmét képesek legyártani – összehasonlításul, az 1792-es megnyitáskor ehhez a mennyiséghez még három évre volt szükség. Bent sajnos nem volt szabad fotózni, úgyhogy innen nincsenek képeink.

Philadelphia belvárosa egyébként egészen élhetőnek és rendezettnek tűnt, legalábbis amit mi láttunk belőle, az emberi léptékű, szép tiszta, zöld, és karbantartott volt, pláne New York után.

New York III.

A harmadik napot a „World Trade Center site” nevű manhattani negyedben kezdtük, ahol a Világkereskedelmi Központ épületegyüttese áll(t). A 2001. szeptember 11-ei terrortámadást és pusztulást követően a térre Ground Zero-ként, vagyis a „Nulladik Szint”-ként hivatkoztak egy darabig, mára azonban jó részét szépen rendbehozták -az összeomlott ikertornyok helyén például emlékparkot hoztak létre a támadás következtében elhunyt csaknem 3000 ember tiszteletére. Itt megnézhettük az áldozatok neveivel teleírt gránitmedencéket, amelyeket a WTC 1 és 2 épületének (Északi- és Déli Torony), illetve azok mélybe nyúló alapjainak helyén alakítottak ki. A két, jó 415 méter magas torony korábban a manhattani látkép igen fontos eleme volt, és nemcsak bankok, ügynökségek, biztosítótársaságok irodáitól és dolgozóitól roskadozott, hanem szép kilátást remélő turistáktól is. Aztán mindez kártyavárként omlott össze a repülőgépek becsapódását követően, amiről viszont már nem nagyon beszélnek, hogy pontosan ugyanúgy roskadt magába anno a WTC komplexum 7-es számú épülete is, csak éppen oldalába fúródott repülők nélkül… Az aznapi eseményekkel kapcsolatban összeesküvés-elméletek tömkelege látott már napvilágot, lehet ezeken a mai napig morfondírozni. New York azonban már továbblépett, elkészült idénre már az ikertornyok utódja, a One World Trade Center is, amely 541 méter magasságával (=1776 láb, a Függetlenségi Nyilatkozat évszáma után) a csúcstartó Chicago-i Willis Towert lekörözve el is nyerte az USA legmagasabb épületének járó címet.

A 9/11 Memorial után átsétáltunk a hatalmas irodaépületekkel, bankokkal, luxus lakóházakkal teli pénzügyi negyedbe, a híres Wall Street-re, melyet gyakran az USA gazdasági és pénzügyi erejének szinonimájaként használnak. (A név egyébként nem véletlen, a 17. században valóban állt ezen a részen egy, az akkor még New Amsterdam néven futó város északi határát kijelölő fal, amelyet a hollandok húztak fel az angol fenyegetettség miatt.) Ezen a helyen fektették le a New York-i tőzsde alapjait – és mellesleg sokan az itteni 1929-es eladási lázhoz kötik a nagy gazdasági világválság kezdetét -, itt állt a város legelső bankjának székhelye, és mellesleg itt, a mai Federal Hall lépcsőin tette le hivatalos esküjét az USA első elnöke, George Washington is. Készítettünk pár fényképet, aztán elnéztünk még a szomszédos kis parkban álló Wall Street Bull-hoz is („Charging Bull”), a New York-i tőzsde erejének jelképéhez. A több, mint 3 tonnás bikaszobrot 1989-ben helyezte készítője engedély nélkül a tőzsde épülete elé, és bár a rendőrség hamar elszállíttatta onnan, az embereknek közben annyira megtetszett, hogy visszakövetelték. A mai napig nagy népszerűségnek örvend, kígyózó sorban állnak mellette a turisták, hogy végre lefényképezhessék – meg hogy jól megdörzsölhessék a mostanra már igencsak csillogó-villogó heréit (+esetleg az orrát, szarvát), mert az állítólag szerencsét hoz. Én is políroztam rajta egy kicsit, remélem, tényleg igazak a mendemondák 🙂

A bikától már csak néhány perc volt elérni a Manhattan déli csücskében elterülő Battery park-ot, ahonnan a Liberty Island-re tartó hajónk is indult. A kis szigeten áll a híres Szabadság-szobor (pontosabb nevén: „Szabadság megvilágosítja a világot”), a lábával láncokon taposó, kezében fáklyát és a Függetlenségi Nyilatkozat tábláját tartó, hétágú koronát viselő, 46 (talapzattal együtt 93) méteres, egy időben világítótoronyként is funkcionáló nőalak. A szobrot Franciaország ajándékozta az USÁ-nak a függetlenség kikiáltásának 100. évfordulójára, bár anyagi okok miatt “kissé” megkésve 🙂 Talapzatában múzeumot rendeztek be, Eiffel által tervezett belsejében, pontosabban a koronában pedig kilátót, de sajnos ezek elég limitáltan látogathatók csak, mi sem tudtunk már jegyeket szerezni. (Érdekesség: a fáklyához is fel lehetne jutni a szobor karjában levő létrán, de már régóta csak a kivilágításával foglalkozó karbantartók tehetik meg ezt.) Pár közeli képet viszont tudtunk így is készíteni Őzöldségéről – egyébként az eredeti színe fémessárga lenne a rézbevonat miatt, csak ebből az idők során már patina képződött. Én meg régebben emiatt azt hittem, az egész csak egy sima kőszobor.. 🙂

A napot, és egyben az egész New York-i látogatást az USÁ-n belüli legrégibb és legnagyobb kínai negyeddel, illetve a mellette levő olasz negyeddel zártuk, ahol például a Corleone maffiacsalád is „élt” 🙂 Egyikben sem időztünk sokat, mert szuvenírboltokon, éttermeken és jellegzetes tűzlépcsős házakon kívül nem sok érdekességet láttunk, de készítettünk azért pár képet.

Zárásként pedig jöjjenek a New Yorkban készített felvételeink 🙂

New York II.

Második napunkat New Yorkban már végig a betondzsungel kellős közepében töltöttük. A Rockefeller Centernél kezdtünk, ami egy, a befolyásos Rockefeller család által építtetett, 19 nagy épületből álló üzleti és szórakoztató komplexum irodahelyiségekkel, plázákkal, kilátóval, télen jégpályával – ez a legnagyobb ilyen jellegű épületegyüttes a világon, amelyik magánkézben van. Leghíresebb tagja a GE Building elnevezésű felhőkarcoló, ebben található például az egyik legnagyobb amerikai csatorna, az NBC székháza is, illetve ennek az építése közben készült a híres „Ebéd a felhőkarcoló tetején” c. 1932-es fénykép, a nagy gazdasági világválság alatt bármit elvállalni kényszerülő, mindenfajta védőfelszerelés nélkül 69 emeletnyi magasságban ücsörgő munkások alakjával.

A Rockefeller Centerrel szemközt található a Szent Patrik-székesegyház, ami szép, neogótikus stílusú épületével különös látványt nyújt a felhőkarcolók sokasága között. Ide is elnéztünk, de lefényképezni már nem volt érdemes, mert fel volt állványozva az egész. Továbbmentünk inkább az Ötödik sugárúton, Manhattan egyik legnevezetesebb útján, amelyen a katedrális mellett rengeteg üzlet, több múzeum, vagy például az Empire State Building is található, és amely a városrészen belül afféle „nullaként” is szolgál, ez osztja fel ugyanis a – szintén sorszámokkal elnevezett – keresztutcákat keleti és nyugati részre, és innen indul a két oldal házainak számozása. (Vagyis bár New York óriási, a tájékozódás szempontjából elég turistabarát :)) A 5th Avenue egyébként a világ legdrágább utcája, el is tudom hinni, az általunk bejárt viszonylag kis szakaszon is csak úgy sorjázott mellettünk a Gucci meg a Pucci. A közben elhaladó embertömegre pedig nincsenek szavak.

Az embersokaság a város legrégibb észak-dél irányú főútvonalára, a híres Broadway-re érve sem oszlott fel, és itt – illetve a keresztező Times Square-en – ráadásul plakátok, villódzó feliratok ezrei is fokozták a sokkoló élményt. „Széles útja” egyébként gyakorlatilag minden tisztességes amerikai városnak van, és New Yorkban is kapásból több utca viseli ezt a nevet, de ez AZ a Broadway, a nagy színházakkal és showműsorokkal. És persze az elmaradhatatlan, leggyakrabban groteszk Szabadság-szobornak öltözött mozdulatművészekkel és mutatványosokkal, meg csordulásig tömött üzletekkel. Utóbbiak közül a háromszintes M&M World-nek külön figyelmet szenteltünk..kisgyerekként valahogy ilyennek képzelheti az ember a Mennyországot 🙂

Ezek után elsétáltunk a közelben álló The New York Times-székházhoz. A színvonalas, konzervatív stílusú cikkei miatt „Szürke Hölgyként” becézett napilapot 1851 óta forgathatják megszakítás nélkül a lelkes olvasók (most már online is), és sokan a leghitelesebb amerikai hírforrásnak tartják. Ehhez az újsághoz köthető a legtöbb Pulitzer-díj is, ami az USA legrangosabb újságírói kitüntetése – az alapítója, Pulitzer József mellesleg magyar emigráns volt 🙂 (Érdekesség: a korábban bemutatott Times Square azért lett TIMES, mert 1904-től néhány év erejéig a tér egyik épületében rendezkedett be a lap szerkesztősége.)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Aznapi utolsó programként New York második legmagasabb épületét, egyben a város jelképét, az Empire State Building-et hódítottuk meg, szerencsére lifttel, nem úgy, mint anno szegény King Kong. A felhőkarcoló 381 (ill. a csúcsán elhelyezett antennával együtt 443) méter magas, és összesen 102 emeletes; felárért akár a legtetejére is fel lehet menni, de mi a népszerűbb, 86. szinten kialakított nagy körkilátóval is megelégedtünk. (Teljesen mindegy, hol szorítom kétségbeesetten a korlátot :)) 1972-ig, 40 éven át egyébként ez volt nemcsak az USA, de egyben a világ legmagasabb épülete is, és eredetileg ebből a célból is hozták létre rekordidő alatt, egy afféle építkezési láz és versengés keretében. Sokáig a belseje kihasználatlanul állt, ma már viszont vállalatok százai bérelnek benne irodát, és dolgozók ezrei cikáznak fel-le a 73 lifttel, ill. bámulnak ki nap, mint nap a monstrum 6500 ablakán.

A kilátó után hotdogoztunk egyet (ó, ha tudtuk volna, hogy még hányszor kell majd azon a héten…), majd hazaindultunk erőt gyűjteni a következő napra.

New York I.

A Niagara után utunk a pezsgő New Yorkba, az „Empire State”-be, vagy közismertebb becenevén a „Nagy Almába” vezetett – hogy honnan ered utóbbi, arról itt lehet olvasni. Ez az USA legnépesebb, legsűrűbben lakott települése, a felhőkarcolók és korlátlan lehetőségek birodalma, „város, amely sohasem alszik”, a központok központja, az olvasztótégelyek olvasztótégelye, a hely, ahol összesen vagy 800 különféle nyelvet is beszélnek, és ami megtűr szegényet, gazdagot, fehéret, feketét, tarkát. Egy az utóbbiakból tökéletesen meg is énekelte már, hogy miről szól ez a hely, és mi is kaptunk némi ízelítőt belőle az itt töltött bő három nap alatt.

New York 5 nagy kerületből áll, ezek: Manhattan, Bronx, Staten Island, és a hatalmas Long Island szigeten elterülő Queens illetve Brooklyn. Mi ez utóbbi városrészben szálltunk meg, egy már-már gettószerű részen – atrocitás nem ért minket, viszont annál érdekesebb volt látni az üzletek elé leeresztett, fizikai behatások nyomait viselő ősrégi vasredőnyöket, vagy például azt, ahogy egy-két fekete bácsi szakadt kistrikóban, békésen pipázgatva, sámlin ülve bandázik a koszos utcán, és nézi a meccset egy kirakat tévéjében. Igen, ez is New York, és ez is az Újvilág. Azért azt hiszem, hamar sikerült felvenni a Brooklyn-i életstílust, mert amíg az első reggelen a metrómegállóban még egy fekete seftes akarta ránk, a hülye turistákra rásózni a bérleteit („az automata nem működik”), a harmadik nap végén már MI adtunk el NEKI négyet 🙂

A metró nagyon közel állt meg hozzánk, és behálózta a város nagy részét (elég bonyolult a rendszer egyébként, sok a különbség az otthonihoz képest), így szerencsére a három nap alatt egyáltalán nem kellett autóba ülnünk, és dugóban araszolnunk. A New York-iak is ritkán teszik ezt (a lakosság több, mint felének nincs is egyáltalán saját autója, ezzel kissé csodabogaraknak is számítanak más városokban élő honfitársaik szemében), inkább ők is a tömegközlekedést használják, kinti szemmel olcsó a bérlet; vagy fognak egyet a jól ismert sárga, egyre növekvő részben hibridhajtású taxikból. A metrózás nekem nagyon jó élmény volt, régóta erre vártam már így egy szűk egy éves kihagyás után, meg is lett százféleképp örökítve, ahogy pöffeszkedek az ülésen..derültek is rajta a közelben ülő fekák 🙂 De hát én is röhögök a Földalattin minden egyes megállónál százat kattintgató kínai turistán, ez az élet rendje. A kocsik egyébként légkondicionáltak voltak, ez megváltásnak számított a kinti 30 fokok mellett. Non-stop mentek, és a beléptetőrendszer is automata volt, de ennyivel lassan akkor be is fejezném a lelkes mesélést; a nyári felújításokkal és terelésekkel kapcsolatos kavarodást, meg az aluljáróban terjengő irtózatos bűzt és koszt már úgysem lehet leírni, érezni kell. Kissé új értelmet nyert a városról szóló mondás: „If you can make it here, you can make it anywhere” 🙂

New Yorkban a turisták számára érdekes helyszínek gyakorlatilag mind Manhattan-ben, az USA szűk értelemben vett gazdasági és kulturális központjában találhatóak. Ez az a terület, ahol több, mint 5500 felhőkarcoló emelkedik ki a jórészt tökéletesen merőleges rácsszerkezetet követő utcákból, és ahol egy európai számára elképesztő sűrűségben élnek az emberek egymás hegyén-hátán. Érezni lehetett az ÉLET szagát a levegőben, nekem bejött, de biztos vagyok benne, hogy egy csomó ember frászt kapna a fölé magasodó betondzsungeltől. Szerencsére van menekülési lehetőség, például a Central Park, ami egyébként nem a legnagyobb, csak a leghíresebb zöld terület a városon belül, és ami látszólagos természetességének ellenére mesterségesen kialakított, minden tavával és építményével együtt. A tervek elkészítésében pedig egy magyar is részt vett anno; ez nem is olyan meglepő, New Yorkban ill. azon belül is Manhatten-ben ugyanis sok magyar bevándorló él már régóta, a parktól nem túl messze afféle „magyar negyed” is van, Magyar Házzal, iskolával és magyar bolttal (Nashville-ben mi meg bezzeg járhatunk az oroszokhoz kolbászért :)).

Első napunkat mi is a Central Parkban kezdtük, és majdhogynem ott is fejeztük be, olyannyira hatalmas és szövevényes, épphogy a feléig jutottunk. Mondjuk annyira reprezentálja csak New Yorkot, mint amennyire a Margitsziget Budapestet, de volt bőven időnk, és a híres-neves Central Park Zoo-t is meg szerettük volna mindenképp látogatni, ahonnan a Madagaszkár c. film és a „riszálom úgyis-úgyis” eredeztethető. A vártakkal ellentétben ez nem volt túl nagy, és nyoma sem volt oroszlánnak, zsiráfnak, vizilónak vagy zebrának, a filmből egyes-egyedül csak Julien királlyal meg a pingvinekkel találkoztunk. (Kapitányt mondjuk pont nem láttuk, biztos épp a fogait próbálta elárverezni a Wall Street-en.) Viszont pont elcsíptünk egy jó kis programot, az oroszlánfókák etetéssel egybekötött mutatványos show-ját..vagy inkább fordítva? 🙂

Este megpihentünk egy kicsit a hűvös szálláson, aztán naplemente előtt még visszametróztunk Brooklyn szélére, megnézni a folyópartról New York egyik jelképét, a Brooklyn-hidat (a világ első, sokáig leghosszabb acélkábeles függőhídját), meg megcsodálni Manhattan lenyűgöző esti fényeit.

Niagara Falls, NY

Első nap munka után Ohio állam közepéig jutottunk el, miután keresztülmentünk több nagyvároson is. Cincinnati éjszaka egészen impozáns látványt nyújtott, majd Columbusban egy kis torlódás lassított le minket, ami éjfél táján szokatlannak tűnt. Alvás után már nem volt messze New York állam nyugati csücske, így még aznap délután, a Nagy-tavak mellett autózva meg tudtuk nézni a Nashville-től mintegy 730 mérföldre lévő Niagara-vízesést. Itt van az USA legelső state parkja, a Niagara State Park, ami otthont ad a vízesésegyüttesnek. A Kecske-szigeten álltunk meg, ami két fő részre osztja a zuhatagot, a kanadai oldalon lévő Horseshoe Falls-ra és az amerikain lévő American Falls-ra ill. Bridal Veil Falls-ra.

Ugyan magassága csak bő 50 méter, szélessége miatt ez Észak-Amerika legnagyobb hozamú vízesése (percenként több, mint 100 ezer köbméter víz zúdul a mélybe), nem meglepő hát, hogy szépsége mellett mint energiaforrás is nagy jelentősége van, a folyó ezen szakasza összesen 4400 megawattnyi villamos energia termelésére alkalmas erőművet működtet.

Pont július 4-e volt, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének évfordulója, ami az USA talán legnagyobb ünnepe, így elég nagy tömeggel találtuk szemben magunkat. A kanadai oldal megtekintése után elég hosszú sorbanállás következett a Cave of the Winds-hez vivő liftek előtt, de megérte kivárni: a Bridal Veil Falls aljához jutottunk, ahol a sziklákra helyezett fa pallókon meg tudtuk közelíteni a vízesést. Ezeket egyébként minden évben elbontják a téli jégzajlás miatt, majd tavasszal újra felépítik. Kaptunk ugyan esőkabátot és egyszer használatos szandálokat, de vízből jutott így is bőven, a legfelső rész gyakorlatilag felér egy fürdéssel, de a zuhatagok közelében egyébként is mindenhol száll a víz. Megfelelően szigetelt fényképező híján innen nem hoztunk fotókat, csak néhány szinttel lentebbről, íme:

Ezután az amerikai oldal felső részénél sétálgattunk, mígnem kezdett lemenni a nap, ekkor autóba ültünk, és megkerestük az aznap esti szállásunkat. Sötétedés után újra visszamentünk megnézni a július 4-e alkalmából rendezett tűzijátékot ill. a vízesés színes díszkivilágítását, de az egész környék bedugult, úgyhogy fél óra körben araszolás után parkolóhely híján visszamentünk a szálláshoz (közben legalább hallottuk a durrogást, messzebbről még néhány fénycsóvát is, hurrá :)).

Másnap New York felé vettük az irányt, ahol az addig összesen megtett 1150 mérföld után egy időre véget is értek a hosszan autózós napok (habár így, hogy ketten vezettünk, sokkal rövidebbnek érződött), de ez már Nóri bejegyzése lesz. 🙂