Peti kategória bejegyzései

Philadelphia, PA

New York után a Verrazano-Narrows hídon átkelve (potom $15 hídpénz árán..) dél felé, a Pennsylvania állambeli Philadelphiába autóztunk. Ez az USA ötödik legnépesebb városa, a teljes aggolmeráció pedig a hatodik helyen áll. Eredetileg ide is terveztünk egy éjszakát, de miután szembesültünk vele, hogy itt kb. semmi nincs, módosítottunk a terveken. Inkább történelmileg jelentős helyszín, a 18. században még Bostont is túlnőtte, a legfontosabb kikötő és London után a második legnagyobb brit város volt, itt írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot és később az Alkotmányt is, ami egyébként az azóta elfogadott 27 kiegészítéssel a legrégebbi ma is érvényben lévő alkotmány.

Először az Independence Hall-t szerettük volna megnézni, ami a fenti dokumentumok elfogadásának konkrét helyszíne volt, azonban csak órákkal későbbre tudtak volna jegyet adni, így inkább megkerestük a Liberty Bell-t, a közel egy tonnás harangot, ami az amerikai függetlenség egyik fontos szimbóluma. Itt egy hosszan kígyózó, az utcára is kilógó, mozdulni alig-alig akaró sorral találtuk szembe magunkat, úgyhogy innen is továbbálltunk, és elsétáltunk a Declaration House-hoz. Eme kis sarki épület második szintjén bérelt szobát Thomas Jefferson 1776 nyarán, amikor megírta a Függetlenségi Nyilatkozatot, ma pedig egy ezzel kapcsolatos kiállítás tekinthető itt meg, a rekonstruált berendezéssel együtt. A változatosság kedvéért ez is kimaradt, mert valamiért éppen zárva tartottak, így folytattuk sétánkat.

A nem messze lévő Philadelphia Mint-hez vezetett az utunk, az USA első nemzeti pénzverdéjéhez, ami egyébként még ma is működik. Ide végre bejutottunk, és a kapcsolódó kiállítás ill. rövidfilm után körbesétálhattunk az üzemben húzódó folyosón is, ahol a mai modern pénzverés folyamatával ismerkedhettünk meg ill. láthattuk élőben, persze csak vastag üvegtáblák mögül. A mai egyébként három elődje után már a negyedik üzem, 1969-ben adták át, 2009-ig pedig a világ legnagyobb pénzverdéje volt: 30 percenként 1 millió érmét képesek legyártani – összehasonlításul, az 1792-es megnyitáskor ehhez a mennyiséghez még három évre volt szükség. Bent sajnos nem volt szabad fotózni, úgyhogy innen nincsenek képeink.

Philadelphia belvárosa egyébként egészen élhetőnek és rendezettnek tűnt, legalábbis amit mi láttunk belőle, az emberi léptékű, szép tiszta, zöld, és karbantartott volt, pláne New York után.

Niagara Falls, NY

Első nap munka után Ohio állam közepéig jutottunk el, miután keresztülmentünk több nagyvároson is. Cincinnati éjszaka egészen impozáns látványt nyújtott, majd Columbusban egy kis torlódás lassított le minket, ami éjfél táján szokatlannak tűnt. Alvás után már nem volt messze New York állam nyugati csücske, így még aznap délután, a Nagy-tavak mellett autózva meg tudtuk nézni a Nashville-től mintegy 730 mérföldre lévő Niagara-vízesést. Itt van az USA legelső state parkja, a Niagara State Park, ami otthont ad a vízesésegyüttesnek. A Kecske-szigeten álltunk meg, ami két fő részre osztja a zuhatagot, a kanadai oldalon lévő Horseshoe Falls-ra és az amerikain lévő American Falls-ra ill. Bridal Veil Falls-ra.

Ugyan magassága csak bő 50 méter, szélessége miatt ez Észak-Amerika legnagyobb hozamú vízesése (percenként több, mint 100 ezer köbméter víz zúdul a mélybe), nem meglepő hát, hogy szépsége mellett mint energiaforrás is nagy jelentősége van, a folyó ezen szakasza összesen 4400 megawattnyi villamos energia termelésére alkalmas erőművet működtet.

Pont július 4-e volt, a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének évfordulója, ami az USA talán legnagyobb ünnepe, így elég nagy tömeggel találtuk szemben magunkat. A kanadai oldal megtekintése után elég hosszú sorbanállás következett a Cave of the Winds-hez vivő liftek előtt, de megérte kivárni: a Bridal Veil Falls aljához jutottunk, ahol a sziklákra helyezett fa pallókon meg tudtuk közelíteni a vízesést. Ezeket egyébként minden évben elbontják a téli jégzajlás miatt, majd tavasszal újra felépítik. Kaptunk ugyan esőkabátot és egyszer használatos szandálokat, de vízből jutott így is bőven, a legfelső rész gyakorlatilag felér egy fürdéssel, de a zuhatagok közelében egyébként is mindenhol száll a víz. Megfelelően szigetelt fényképező híján innen nem hoztunk fotókat, csak néhány szinttel lentebbről, íme:

Ezután az amerikai oldal felső részénél sétálgattunk, mígnem kezdett lemenni a nap, ekkor autóba ültünk, és megkerestük az aznap esti szállásunkat. Sötétedés után újra visszamentünk megnézni a július 4-e alkalmából rendezett tűzijátékot ill. a vízesés színes díszkivilágítását, de az egész környék bedugult, úgyhogy fél óra körben araszolás után parkolóhely híján visszamentünk a szálláshoz (közben legalább hallottuk a durrogást, messzebbről még néhány fénycsóvát is, hurrá :)).

Másnap New York felé vettük az irányt, ahol az addig összesen megtett 1150 mérföld után egy időre véget is értek a hosszan autózós napok (habár így, hogy ketten vezettünk, sokkal rövidebbnek érződött), de ez már Nóri bejegyzése lesz. 🙂

Keleti part

Florida és a nyugati part után túl vagyunk a harmadik, minden bizonnyal utolsó nagy körutunkon is, ami a keleti part közelében vezetett 12 napon és 2326 mérföldön (3743 km) át. A Niagara-vízesés felé indultunk, majd New York-tól ereszkedtünk le délre, kinéztünk az óceánpartra, majd az Appalache mentén visszaértünk Nashville-be:

Tracklog

Szokásunkhoz híven külön bejegyzéseket írunk majd, ahogy az időnk engedi. Az utat négyesben tettük meg Viktorékkal, helyváltoztatáshoz az alábbi szamarat béreltük ki, a Mustang ugyanis amilyen jó túraautó két személynek, olyan kényelmetlen négynek.

Altima elölről

Tehát Nissan Altima, 2.5 literes benzines, fokozatmentes automatával. Nórinak megígértem, hogy nem fogok állandóan az autóról értekezni, úgyhogy gyorsan le is tudom néhány mondatban: nagy, kényelmes, halk, mindene kulturált, elég erős, a fogyasztása a teljes távon 6.59 L/100km-re jött ki, ami egy ekkora kasztniban lévő 2.5 literes benzinestől figyelemreméltóan alacsony érték, pláne hogy tele is volt, és a klíma is folyamatosan ment. Eleinte furának tűnt, ahogy konstans fordulatszám mellett gyorsul az autó (á la Babetta), de meg lehet szokni. Egészen jó használati tárgyat raktak össze ott keleten, és ezzel el is mondtam mindent. Arra született, hogy tökéletes legyen, és csendben tegye a dolgát a fontosabb dolgokkal foglalkozó tulajdonosa alatt. Nem a vágy tárgya, csak egy mindennapi eszköz, valahol félúton a kenyérpirító és az imbuszkulcs között. Szóval jó autó ez, csakhát kit érdekel? 🙂 Persze az is lehet, hogy a 10 évvel későbbi önmagam mást mondana.

Altima hátulról

A lányoknak sorry-sorry-sorry, ezzel le is tudtam az autós szekciót, jöjjenek hát a helyszínek!

Újabb szünet

Vasárnap megérkeztek öcsémék, Viktorék, a napokban Nashville környékén bóklásztunk többnyire olyan helyeken, amikről már korábban írtunk, és természetesen beizzítottuk a kerti grillt is. Holnap bérelünk valami négykerekű hodályt, amiben mind a négyen elférünk, és útra kelünk, ezúttal észak felé. A blogban ez egy újabb szünetet eredményez, utána viszont szokásunkhoz híven beszámolunk a látottakról. Szép nyarat mindenkinek!

Grill

Hitelkártya

Vannak, akiket az úti beszámolók, másokat pedig a mindennapok érdekelnek jobban, ez a bejegyzés most utóbbiaknak szól.

Az USÁ-t mindenki a hitelkártyák Mekkájaként tartja számon, ahol egy átlagos kártyatulajdonosnak 4.4 hitelkártyája van, amiből az elsőt már 20 éves korában megszerzi, gyakorlatilag hamarabb, minthogy legálisan vásárolhatna pl. alkoholt, és mindenhol, de tényleg mindenhol ilyenekkel fizet. Nos, nézzük, hogy mik a személyes tapasztalatok, borítom is a pénztárcám, hogy legyen fotó is. 🙂

Hitelkártyák

Van tehát $26-om, nem is tudom már, hogy mióta, mert készpénzt egyáltalán nem használok. Kaliforniába anno vittünk egy marék negyeddollárost parkoláshoz, de még az automatákon is volt lehúzó… Nézzük is tehát a kártyákat!

Kezdetben vala egy egyszerű és olcsó elektronikus betéti kártyám, amit otthon használtam, ehhez tartozott egy elkülönített számlához tartozó “internetkártya” a netes vásárlásokhoz, majd mielőtt kijöttünk, nyitottam egy devizaszámlát és kértem hozzá egy USD elszámolású dombornyomott kártyát “ezt biztosan mindenhol elfogadják majd” felkiáltással. Tehát három betéti kártyával indultam. Idekint első héten bementem egy Bank of America fiókba nyitni egy itteni bankszámlát, ezt sikerült is megtenni, és ott helyben kaptam hozzá egy dombornyomott (!) betéti kártyát (“preferred customer” névre) arra a néhány napra, amíg elkészül a sajátom, ami postán később meg is érkezett, természetesen mindez költségek nélkül.

Telt-múlt az idő, megkaptam az első fizetésemet, ideje elkezdeni építeni a credit history-t. Ez egy bonyolult rendszer, a lényeg, hogy működik három nagy hitelminősítő, akik minden hitellel kapcsolatos megmozdulásunkról értesülnek, és ez alapján adnak egy pontszámot (credit score) arra vonatkozóan, hogy mennyire vagyunk jó adósok, azaz mekkora valószínűséggel fizetjük ki a számláinkat. Jó adósnak lenni sok előnnyel jár, például albérletnél, közműveknél, biztosításoknál, hitelfelvételnél jobb kondíciókat kapunk, nem kell magas kauciókat fizetnünk, stb. A history építésére a hitelkártyák a legjobb eszközök, habár van némi tyúk-tojás-szerű probléma, mert a bankok hitelkártyát is pontszám alapján adnak. Ennek feloldására vannak a secured credit cardok, amik lényegében betéti kártyák hitelkártya köntösben, aminek a limitjét a bank előre zárolja, így nem vállal kockázatot.

Ezt a lépcsőfokot sikerült helyből átugranom, talán mert az autóvétel kapcsán közben már prezentáltam egy nagyobb összeget a bankomnak, és később egy fizetési csekket is, vagy mert a Vandy jó munkahelynek számít, meg talán a sok szandálos informatikus egyébként sem az a tipikus szélhámos fajta, pontosan nem tudni miért, de végülis némi gondolkodás és két hosszabb (egy személyes és egy telefonos) elbeszélgetés után azt mondták, hogy kapok egy igazi hitelkártyát, nem is akármilyet: ingyeneset, és még visszatérítés is lesz hozzá. Hurrá, sínen vagyok, innentől mindent ezzel fizettem, és hónapról hónapra gondosan előtörlesztettem, hogy lássák, milyen szép alacsonyan tartom az egyenlegem (de azért gyűljön a visszatérítés is), amit persze aztán a havi zárások után jó adós módjára azonnal ki is egyenlítettem.

Szépen nőtt is a pontszámom, mígnem áprilisra elég bátornak nem éreztem magamat egy ütősebb kártya megpályázására: igazi AmEx (tehát a kibocsátó is az American Express, nem csak a kártyatársaság), abból is egy ingyenes a Blue sorozatból, ami vissza is térít. Egy kicsit necces volt, fizetési csekket is kellett faxolnom nekik, de végül rábólintottak, innentől kezdve élelmiszerboltokban csak ezt használtam, hiszen ezekben bűvös 3%-ot fogok meg vele, de a lényeg nem is ez, hanem a számos szolgáltatás, amit magával hozott: utazási biztosítás, országúti segítségnyújtás, vásárlási garanciák, és hasonlók, nekem azonban a legfontosabb az autóbérléshez kapcsolódó biztosítás volt, mert enélkül kb. dupla annyiba kerülne autót bérelni, ugyanis a bérbeadó cégtől kellene ilyet venni. Ez a kártya hiányzott csak a nyugati parti körutunkhoz, ahogy megkaptam, még aznap meg is vettük a repjegyeket vele. 🙂

A credit score-om az új kártya miatt elég nagyot zakózott, de két hónap alatt visszakúszott annyit, hogy még benevezzek egy Discover kártyára is, ez amolyan amcsi cucc, otthon el sem nagyon fogadják, leginkább csak az $50 welcome bónusz és a cashback akciók motiváltak (pl. amikor New Orleansban voltunk, mindenre adtak 2%-ot, most pedig 5%-ot fognak benzinre), és persze ez sem került semmibe. Ezzel a három hitelkártyával egészen jól el lehet lenni, persze vannak még jónak tűnők, de az én esetemben nincs már értelme a további gyűjtögetésnek a hazamenetel miatt.

Összességében jónak tartom ezeket a kis plasztik vackokat, ugyan van velük némi macera, de elég sok kézzelfogható előnyre lehet szert tenni a segítségükkel, ha mindent összeszámolok, akkor már többszáz dollárt nyertem velük valamilyen formában anélkül, hogy egy centembe is kerültek volna. A kérdés, hogy ezek szerint akkor hülyék a bankok, hogy ilyen lehetőséget biztosítanak? Természetesen nem, globálisan nézve ez nekik egy jó biznisz, az ügyfeleknek pedig rossz. A kártyák legnagyobb veszélyével mindenki tisztában van: ha nem kerül kiegyenlítésre a számla, akkor elég borsosan, még idekint is kétszámjegyű, otthon pedig 30-40%-os rátákkal mérik a kamatot, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, az emberek jórésze előbb-utóbb elszámolja magát. Meglepő adat, de a kártyabirtokosok alig 12%-át teszik ki azok, akik soha nem csúsznak meg, pedig nem bonyolult ez, csak a kiadásokat nem a hitelkerethez, hanem továbbra is a jövedelemhez kell igazítani, mint ahogyan azt egyébként is teszi az ember. Ebben a 12%-ban kell tehát benne lenni, és akkor csak jól járhatunk.

Otthon persze más a helyzet, habár a magasabb kamatkörnyezet miatt többet jelent az egyhavi fizetési haladék, de egyrészt a jobb kártyáknak számottevő éves díja van, másrészt sok helyen nincs, vagy nem elég gördülékeny az elfogadás, így a ritkább használat miatt a visszatérítésekből is kevesebb jön be, sok esetben szinte csak arra elég, hogy a saját költségüket visszahozzák, ami nem mondható nagy biznisznek. Azt hiszem hazatérve be is fogom fejezni eme pályafutásomat.

Radnor Lake Park ismét

Valamelyik hétvégén megint kimentünk sétálni a Radnor Lake Parkba, ahol tavaly már jártunk. Azóta szépen kizöldült itt minden, most is láttunk őzeket (egy kicsit mintha lefogytak volna), teknősbékákat, és egy baglyot is. Akartam fotózni egy szép sárga-fekete mintás bogarat is, de egy arra járó figyelmetlen turista hölgy útja éppen rajta keresztül vezetett, úgyhogy nem jött össze. A bogarat szemmel láthatóan még nálam is jobban lelombozta az eset.

Új albérlet

Szombaton sikerült átköltöznünk az új albérletünkbe. Konyhabútoron és mosó-szárítógépen kívül nem nagyon volt benne semmi, úgyhogy szinte mindent át kellett hozni a régiből. A költöztetők nagy meglepetést okoztak: az elején dióhéjban elmagyarázták, hogy miért vállalnak felelősséget és miért nem, amiért nem, arra biztosítást ajánlottak (semmi bürokrácia, csak a munkalapon be kell x-elni, hogy mit kérek), és habár órabérre voltak fizetve, csak lestünk, hogy hogy kapkodják magukat, pillanatok alatt összeszedték a bútorokat, mindent vastag védőcsomagolásba csavartak, mire körbenéztünk, üres volt a lakás. Az új helyen hasonló hatékonysággal pakoltak ki, természetesen kártyával lehetett fizetni, és végül egy papírt is elővettek, amin dióhéjban értékelni lehetett a munkájukat. A vevői elégedettség fontos dolog. Kiütéses győzelem, komolyan, le a kalappal. Arra még mindenképpen jó tapasztalat volt ez, hogy megállapítsam, hogy soha nem leszek költöztető – eszméletlen, hogy milyen súlyokkal képesek rohangálni…

Note 16

Mostantól egy szép új, idén átadott 86 lakásos komplexumban lakunk, a neve Note16, ami a tizenhatod hangot jelenti a zenében, szintén a Music Row nevű városrészben található, a munkahelyemtől alig néhány percre, a 16. utcában, csak hogy még több tartalmat kapjon a név. 🙂 Anno a régi albérletünk esetén már ámultunk a háztartási gépek méretein, nos, íme az itteni mosó-szárítógépünk, kb. mint valami ipari cucc:

Mósó-szárítógép

Ez pedig a konyha lenne, még a tegnapi kupis állapotban, azóta már elpakoltunk. 🙂 A pult laza egy méter széles az otthon szokásos 60 cm helyett…

Kupi a konyhában

Egyébként jól mutat ez a gránit munkalap, szépen csillog, könnyű tisztán tartani, szóval eladhatóságból jeles, csak használni nem jó érzés: borzasztó kemény, tányérok, poharak lerakásakor mindig attól félek, hogy eltörök valamit. A mostanában konyhabútort csináltatóknak üzenjük, hogy kár rá pénzt költeni.

Belül van egy kis közös használatú szabadtéri rész, itt vannak kiülők és grillező is, utóbbit ma este gyorsan le is teszteltük, sütöttünk két burgert. Nóri azt mondta, hogy ez volt a legfinomabb burger, amit valaha evett, úgyhogy majd még próbálkozunk máskor is.

Belső udvar

Egyébként sok helyen látunk ilyen nagy komplexumokat, amiknek teljes egésze egy tulajdonoshoz ill. üzemeltetőhöz tartozik, és minden lakást bérbeadnak (végősoron ilyen volt az albink is, csak kicsiben, ott csak 6 lakás volt). Idekint sokkal nagyobb hagyománya van ennek az életmódnak, az emberek több, mint harmada bérel, drágább helyeken akár a fele is (pl. New York), míg otthon az emberek óriási energiákat, gyakran egy fél élet munkáját képesek beletenni egy saját ház/lakás összehozásába, aminek eredményeként a lakosság 94%-a saját ingatlanjában lakik. Értékálló, biztonságot nyújtó befektetésnek gondolják, ennek megvannak a történelmi okai, és nyilván szerepet játszik a magánszemélyként bérbeadók tipikus hozzáállása is (állagmegőrzés és üzemeltetés zéró, közben persze minden csak “okosban”, a bérlő lehetőleg be se jelentkezzen a címre, stb., persze a másik oldal is biztosan tudna mesélni).

Néhány hónapja a környéken esténként sétálgatva még figyeltük a ház épülését, errefelé baromira gyorsan halad az ilyesmi, nem cicóznak sokat a bürokráciával, ősszel még ablakai sem voltak, mostanra pedig 100%-ban ki van adva. Ilyenkor eszembe jut, hogy az otthoni ház, amiben lakásunk van, tavaly előtt júniusban készült el, és decemberben költözhettek be az első lakók, gyakorlatilag több, mint 5 hónap telt el a műszaki átadástól a használatbavételi engedély kiadásáig, és persze még ekkor sem voltak meg pl. a végleges helyrajzi számok…

Egyébként egy hasonló projekt miatt fogják lebontani a régi albérletünk épületét is. A beruházó cég nagyon korrekt volt, a költözésünkhöz kapcsolódó költségeket mind állták (még dobozokat is hoztak, nekünk csak össze kellett pakolni :)), az új helyet is ők intézték el, és a drágább bérlet miatti többletköltséget is magukra vállalták erre az átmeneti időszakra, amíg idekint vagyunk (őszig ugyanis szerződésünk volt az előző helyen). Belegondolva az egész teljesen korrekt és jogszerű, mégis meglepett a hozzáállásuk, otthon szerintem egy hasonló szituációban simán csak szóltak volna 30 nappal előre, hogy menjünk amerre látunk, “ki állna le pereskedni egy ilyen ügyben” felkiáltással…

Mielőtt elfelejtem, Nóri jelezte, hogy a Music Row-ról még nem írtunk semmit, pedig még kiérkezésünkkor készítettünk pár fotót is a környéken, csak aztán nem lett hozzá bejegyzés. Dióhéjban, a Vanderbilthez közel eső kis régióról van szó, tele kisebb-nagyobb stúdiókkal, úton-útfélen zenekaros buszokba botlik az emer, tőlünk egy utcányira van a Sony Music, mindenhol zenével kapcsolatos motívumokat látni, az egyik sarkon még egy kis zenedoboz is van, amiből télen-nyáron 7/24-ben szól valami muzsika, és még az egyik étterem előtti biciklitároló is egy mikrofon kábelét példázza. Mindemellett csendes, kicsi a forgalom, és eddig biztonságosnak is bizonyult, nem nagyon látni rossz arcokat, szóval szeretjük a környéket. Szinte minden este itt sétálgatunk. Íme a fotók, még októberből – azóta már jó idő van: