amiblogunk bejegyzései

Boci boci tarka

Húsos poszt még nem is volt, pedig Amerikától nem idegen a téma, kb. kétszer akkora az egy főre eső húsfogyasztás, mint otthon. Nem csak a mennyiség, de a megoszlás is más, míg otthon a fogyasztás kb. 90%-át a sertés és a baromfi adja, a marhahús pedig egy marginális tényező (amit persze a minősége is tükröz, főleg tejmarhákat kapni), addig utóbbi idekint a sertést megelőzve komoly részesedéssel bír, és igen jó minőségben kapható. Eleinte számunkra ez annyit jelentett, hogy levesekhez és pörkölthöz többnyire marhát vettünk, mióta viszont az új albiban vagyunk, rákaptunk az udvari grillsütőre. Gyakran kerül fel rá egy-egy burger, persze nem a gyorséttermi dolgokra kell gondolni, vagy a vékony, fagyasztva kapható korongokra, hanem jó minőségű Angus marha húsából készült 20-25 dekás friss pogácsákra. Még Nóri is megszerette, ami nagy szó, sőt, egyszer már “követelte” is. 🙂

Néhány hete hirtelen felindulásból vettem néhány húst steak készítési célzattal, de csúnya vége lett, nem volt benne elég zsírszövet (ezt már vételkor tudtam, csak valamiért úgy gondoltam, hogy egy soványabb szelettel kevesebb bajom lesz, ami hülyeség), így túlságosan kiszáradt, emellé már a nap is lement, így nem is láttam rendesen, hogy mi történik. A negyedét azért megettem, a maradék persze pörköltként végezte. Maradtunk inkább a kolbásznál és a burgernél. Aztán nemrég pár munkatársammal újra próbálkoztunk, jobb húsokkal és a tapasztalatukkal felvértezve számomra meglepően jó eredménnyel. Ezen aztán annyira felbátorodtam, hogy a hétvégén beruháztam némi angus marhára, fel is dobtam sülni. Teljesen jól sikerült, büszke vagyok magamra. 🙂 Húshőmérőm ugyan nincs, de sikerült jókor levenni, kívül szépen megsült, a belseje pedig rózsaszín és lédús maradt, ahogy annak lennie kell – fogjuk rá, hogy medium (a képen a bal széle már inkább well). Az első vállalható steak-em, amit jóízűen el is fogyasztottam. Hurrá. 🙂

Myrtle Beach, SC

A Huntington parktól nem messze fekszik Myrtle Beach, Dél-Karolina népszerű üdülőhelye, ahol a hátralévő időt töltöttük. Az utóbbi hónapok látnivalókkal-programokkal teli utazgatásai után zárásként beterveztünk egy olyan napot, amikor nem megyünk sehova, csak helyben téblábolunk a hotel-étterem-part háromszögben. Ezt sikerült is maradéktalanul teljesítenünk, így nincs túl sok mesélnivaló, Myrtle Beach amolyan tipikus tengerparti üdülőhely, habár nincs annyi pálmafa, mint Floridában, és télen az időjárás is hűvös, de így augusztus végén még 30 ºC körüli meleg és 28 fokos óceán várt minket.

Némi fürdőzés után körbejártuk a Celebrity Circle-t (“Broadway at the Beach”), habár az üzletsorra hamar ráun az ember, de kifogtunk egy szuper olasz éttermet, úgyhogy mindenképpen megérte arra sétálni.

Az estét a Boardwalk-on töltöttük, ami itt is egy, a part mentén húzódó pallót takart éttermekkel, óriáskerékkel, szabadtéri zenével, meg hasonló turistacsalogató dolgokkal. Egészen hangulatos helynek bizonyult, késő estig sétálgattunk a környékén, majd lementünk a sötét partra is, élveztük a langyos szellőt és a lábunk alatt ropogó homokot, hallgattuk a hullámokat, és számvetést készítettünk az elmúlt évről. A horizonton mintha már látszott is volna Európa. 🙂

Huntington Beach State Park, SC

Charleston után a part mentén északnak, Myrtle Beach felé autózva útba esett a Huntington Beach State Park. Sokaknak lehet ez jó megálló, van itt egy nagy mocsaras terület egy kisebb, édesvízi lagúnával, és strand is a tengerparton, meg persze kemping és grillezési lehetőség.

A bevezető út környékén tett sétával kezdtük a látogatásunkat, itt mindjárt szemügyre vehettünk jónéhány aligátort, mindenféle madarakat, és valamelyik kis ösvényen a fejünk fölött egy hatalmas, úgy 12-13 cm átmérőjű pókot is a jó másfél méteres hálója közepén. Elég ijesztőnek tűnt, ekkorához eddig maximum terráriumban volt szerencsém, most meg nézegethettük, hogy hol kellene elhaladnunk ahhoz, hogy ne bőszítsük fel a hálója lebontásával… Sajnos eléggé felhős volt az ég és későre járt, ez a kombináció pedig nem biztosít jó fényviszonyokat fotózáshoz, de azért lőttem néhány szürke képet.

Ezután kimentünk a parthoz sétálni egy kicsit, és megnéztük kívülről az Atalaya nevű, hurrikánoknak is ellenálló kastély-féleséget, ami a nagy gazdasági világválság idején épült, és a területet birtokló Huntington házaspár téli rezidenciája volt, mielőtt az államhoz került.

Közeledett az este, úgyhogy a maradék időben felkerestük az egyik pallót, ami a mocsaras táj fölött vezetett. A park sem méretben, sem jelentőségben nem mérhető az Evergladeshez, a hangulata mégis hasonló volt, habár ez jóval északabbra van. Nyugalom járta át a levegőt, a vízben halak leskelődtek feltehetőleg némi vacsora reményében, félszeg kócsagok tébláboltak, a csendet csak felemás ollójukkal csapkodó garnélák és a halkan suhogó növényzet törte meg. Kikapcsolódós hely, szerettük.

Charleston, SC

Legeslegutolsó, búcsúzó utazásunkként South Carolina államban töltöttük el a múlt hétvégét. Itt elsőként a II. Károly angol király után elnevezett Charles Town-t, ill. mai nevén Charlestont látogattuk meg – a hely afféle igazi „déli” óceánparti kisváros gazdag történelemmel, belvárosában szép, francia-spanyol hatást tükröző épületekkel és francia negyeddel, illetve pezsgő gasztronómiai, művészeti, zenei élettel. És persze sok-sok nagyon kedves, vendégszerető emberrel, amiről híres a környék, és már mi is megtapasztaltuk a korábbi dél-karolinai látogatásunk során.

Bár szűken véve 130 ezer fő alatti lakosságával a város ma már közel sem sorolható a „nagyok” közé, a 19. század elején még az élvonalba tartozott, gazdasági jelentőségét tekintve is. Kikötője az Atlanti-óceánon folyó kereskedelem egyik legforgalmasabb csomópontja volt, többek között az Európába exportált nagy mennyiségű szarvasbőr kereskedelmének központja, illetve a szolgálóként, rabszolgaként behurcolt afrikaiak fő lerakati helye (pl. New Orleans mellett). Szükség is volt a munkaerőre a tipikus déli, ültetvényes gazdálkodásra való berendezkedés miatt, amelynek következményeként a fekete lakosság aránya egy időben túl is szárnyalta a fehérekét, és ma is elég jelentős.

Charleston tele van színházakkal (itt épült egyébként a későbbi USA legelső színháza, 1736-ban), látogatható délvidéki kúriákkal és ültetvényekkel, kis történelmi múzeumokkal, kiállításokkal. Egy év élményei után már nem sok újat tudtak nyújtani nekünk, így szokásunktól eltérően inkább csak egy rövidebb, laza, sétálgatós városnézést csaptunk. Elsőnek a „The Citadel, The Military College of South Carolina”-hoz látogattunk el, ami egy, a déli régióban nagy nevű katonaiskola – már egyáltalán nem csak hímnemű tanulókkal és hadászati szakokkal, de katonai szigorral és bentlakásos-gyakorlatozós-esti takarodós rendszerrel. Érdekes volt elnézni a parancsnoki vezényszóra mellettünk menetelő kadétokat, és a főiskola fehér, mesebeli várhoz hasonló épületeit.

Ezután leparkoltunk a belvárosban, és sétálgattunk kicsit a főutcán (Broad Street), majd a francia negyedben. Itt kinéztünk egy érdekesnek tűnő helyet, az Old Slave Mart Museum-ot, amit a régi rabszolga-aukciósház helyén alakítottak ki, de a kis kiállításon csak a feketék általános történelméről találtunk szöveges krónikát, amihez angol nyelven nem is volt türelmünk, így hamar továbbálltunk. Még sétáltunk egy keveset az óceánparti parkokban, majd kora délután el is indultunk északra Charleston szép ferdekábeles hídján keresztül.

Chicago, IL – II.

Másnap egyből a Willis Tower-rel kezdtünk, reménykedve abban, hogy talán nem áll már 2-3 órás sor előtte, mint előző nap. Akkora tumultus szerencsére tényleg nem volt, de beletelt így is vagy másfél óránkba feljutni a kilátóba, a Skydeck Chicagóba (és ez állítólag mindennapos…), igaz, ezidő alatt már egy kisfilmet is levetítettek nekünk. Ebből megtudtuk, hogy a Chicago jelképeként ismert tornyot eredetileg, 1973-tól egészen 2009-ig Sears Tower-nek hívták, és a hatalmas Sears áruházlánc építtette magának székhelyéül, mára azonban az irodák fő bérlőjévé már a Willis biztosítócég vált, ezért a névváltás. Persze a helyieket ez nem nagyon érdekli, úgy vannak vele, mint mi a Moszkv Széll Kálmán térrel 🙂 Az építmény maga 442 (antennákkal együtt 527) méteres, 108 emeletes, ezzel sokáig az USA és a világ legmagasabb épületeként tartották számon.

103. emeleti kilátója szinte a kezdetektől fogva nagy turistaattrakció, néhány éve különösen, mióta beszereltek az oldalába néhány kiugró, átlátszó üvegbalkont is, jajajajj. Peti nagyon bátor volt, zokszó nélkül kiállt az egyikre, én bár előző este többször eljátszottam a gondolattal, hogy majd a lábfejemet kidugom rá egy icipicit, az biztos nem nagy cucc, és húdemenőképlesz, ott már örültem, hogy a tisztes távolból és remegő kezekkel képes voltam egyáltalán megörökíteni valahogy Peti hőstettét. Tanulság: ki a Westend üvegpadlójáról is ijedten szökell tova, ne álmodjék nagyot. Pedig belegondolva a torony nem is volt sokkal magasabb, mint New York-ban az Empire State Building, viszont a spéci lépcsőzetes szerkezete miatt – 3×3, különböző magasságokban végződő elemet kapcsoltak benne egymáshoz – sokkal erősebb, folyamatosan érezhető kilengéssel rendelkezik, így aztán különösen nem tériszonyosbarát. A kilátó mosdójához inkább nem álltunk sorba, de állítólag az ottani wc kagylókban is lehet szépen látni, ahogy jobbra-balra lötyög a víz 🙂

Az elhúzódó kilátózás után már nem volt időnk arra, hogy a kínai vagy görög negyedbe elkanyarodjunk, maradt még ugyanis egy nagyon fontos dolgunk hazaút előtt: meglátogatni nagy kedvencünk, Al Bundy házát! Bár a cipőkirály sorozatbeli fiktív címe 9764 vagy 9674 Jeopardy Lane, Chicago, a ház valójában a külvárosi Deerfield-ben áll, a 641 Castlewood Lane-en – de áll és létezik, még ha az epizódokat ténylegesen persze nem is itt, hanem stúdióban forgatták. A jó kis autópályás dugó miatt, amibe odafele belekeveredtünk, meg hogy odaérve a ház tulajdonosai is pont kint tanyáztak és füvet nyírtak, már majdnem megbántuk a plusz kitérő bevállalását..de aztán minden jól alakult, megengedték a fotózást, sőt, még nagy mosolyogva át is vonultak a hátsó kertbe arra az időre. Gondolom, nem mi voltunk az első rajongók 🙂

Teljes lett hát ezzel a nap és a hétvége, indulhattunk is hazafelé.