Chicago, IL – I.

Bő két héttel ezelőtt afféle utolsó nagy bakancslistás helyszínként Chicago városát, a „Windy city”-t látogattuk meg. A hatalmas Michigan-tó partján fekvő település lakossága az agglomerációval együtt közel 10 milliós, ezzel ez az USA harmadik legnagyobb városa New York és L.A. után, és azokhoz hasonlóan nagyon fejlett, etnikailag és kulturálisan pedig nagyon színes. Érdekesség, hogy a neve a környéket régen benépesítő indiánok „shikaakwa” szavából ered, aminek a jelentése: vad hagyma/fokhagyma 🙂 És ebből kifolyólag valójában nyoma sincs a szó eleji cs-nek, amit megszokhattunk, a helyes kiejtés „shikágó”.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A városról legtöbbeknek a 20. század eleji gengszterháborúk, rossz közbiztonság és Al Capone uralma ugrik be – a mai napig vannak ennek maradványai, de alapvetően bizonyos negyedeket leszámítva ma már egy kellemes, turistabarát város, túlzottan nem kell tőle tartani. A tó és a Chicago River által közrefogott belvárosi, látványosságokkal teli rész („Loop”) kifejezetten békés és rendezett, vannak szép nagy parkok, szobrok, különleges felhőkarcolók, mellettük – a tér szűk érzetét ellensúlyozandó – jó szélesek az utcák, a nagy épületek között csordogáló folyó és az azt átszelő sok-sok kis híd pedig látványra igazi kuriózum. Már nem is tudom, hova költöznék szívesebben, azt hiszem, már nem is San Francisco-ba, hanem ide 🙂 Meggyőzött a szuper, helyenként 0-24-ben műküdő metróhálózat is, ami egyébként csak néhol húzódik a föld alatt, a szerelvények leginkább az utak fölé emelt síneken közelekednek, ezért is hívják a rendszert „Chicago L”-nek, az “elevated” szó nyomán. A szombati nap végén, min. 12-13 km lesétálása után szerencsére nem volt nehéz meggyőzni Petit sem, hogy kemény 3 megálló erejéig ugyan, de próbáljuk ki 🙂

Hogy miben jártuk le aznap a lábunkat? Kezdtük a Michigan-tó partján elterülő híres Grant Parkkal, és benne többek között a világ egyik legnagyobb szökőkútjával, a Buckingham Fountain-nel. A kút óránként rövid vízishow-t is ad, melynek fontos eleme a közel 50 méteres magasságba fellövő középső vízcsóva – mellesleg ez látható a Rémrendes család főcímében is. Sötétedés után díszkivilágítás is dukál mindehhez (emiatt aztán később is visszanéztünk).

Ezután továbbsétáltunk a Michigan-tó partján – nagyon tetszett, hogy olyan végtelennek tűnt, mint a tenger, de mellé azzal ellentétben teljesen békés volt. Ezen a részen pont nem láttunk strandot, de vannak azok is szép számmal a városban, lehet pihengetni, fürdőzgetni. Most már tényleg lehet, a 20. század elején azonban még komoly probléma volt a tó szennyezettsége (és ezzel a város ivóvízellátása), emiatt egy zsiliprendszer segítségével meg is fordították a vele összeköttetésben álló Chicago River folyásirányát (!), a szennyvíz így azóta már nem bele, hanem tőle elfelé csordogál. Valahol délen ezt biztos nagyon díjazzák 🙂

Ezután átkeltünk a tó és a Chicago River találkozása felett átívelő, legeslegszélső hídon (innentől kezdve aztán szinte 1-200 méterenként sorjázott a többi), és kisétáltunk a Navy Pier-re, a nagy turistagyűjtő mólóra. Itt a szokásos büfé-bódé kombináció mellett mindenféle szórakozási lehetőséget is kínálnak, pl. hajókázást, körhintázást, óriáskerekezést. Utóbbi, mint olyan, híres szimbóluma is a városnak, hiszen az itt rendezett Világkiállításon mutatták be 1893-ban a világ legelső ilyen szerkezetét, az építője után Ferris Wheel-nek keresztelt mostrumot, ami aztán szerte a világban népszerűvé, és egyben fogalommá vált (angolul bármilyen óriáskerék=”Ferris wheel”). Persze az eredetit hamar lebontották, a kikötőben nem az áll.

A Pier után visszasétáltunk a Grant Park melletti Millenium Parkhoz, ahol több építészeti és művészeti gyöngyszem is található, mint például a Jay Pritzker pavilon, ahol szabadtéri koncerteket adnak, vagy közelében a BP Pedestrian Bridge, egy különleges kacskaringós gyaloghíd, ami egyben hangterelőként is működve megóvja a pavilont a forgalom zajától. Nagy kedvencem pedig a „Bab”, vagy hivatalos nevén a Cloud Gate (Felhőkapu), egy nagy, tükröző felületű, higanycseppszerű fémszobor – el tudnám képzelni a nappali díszeként, ha nem lenne vagy 100 tonnás.

Modern szobrokkal egyébként tele van Chicago, pl. a Loop túloldalán levő Willis Tower felé sétálva is belebotlottunk egy-kettőbe.

Magát a hosszú utat viszont sajnos totál feleslegesen tettük meg, mert a torony híres kilátójába esélytelen volt bejutni épkézláb időn belül, akkora lett délutánra a sor. Visszasétáltunk inkább oda, ahonnan jöttünk, és lefotóztuk a csaknem 4000 km-es, legendás amerikai országút, a Route 66 kezdőpontját (a végpontot már korábban, áprilisban megörökítettük).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Innen továbbgyalogoltunk a Loop északi végébe, és beneveztünk az egyik hajótársaságnál egy közel másfél órás, hajókázós Architecture Tour-ra a Chicago River mentén. A belváros az 1871-es nagy chicagói tűzvész miatt nem igazán büszkélkedhet szép régi (legalábbis amerikai viszonylatban „régi” :)) építészeti remekművekkel, viszont híres az egyedi, modern, magas épületeiről, amelyek létrehozása már a tűzvész utáni lelkes újjáépítés jegyében megkezdődött. Bár az nem teljesen igaz, hogy itt emelkedett az ég felé a világ legelső „felhőkarcolója” (a 10 emeletes, 1884-1931 között álló Home Insurance Building), annyi biztos, hogy a város nagyon nagy hatást gyakorolt a toronyházakat addig még igencsak mellőző kor építészetére. A túravezetőnk sok érdekes, modern óriáshotelt, iroda- és lakóházat megmutogatott a folyóparton, volt például, amelyiknek kihegyezett ceruzához hasonlított a teteje, vagy éppen visszatükröződött falán a fél város – legjobban viszont talán a Marina City nevű hatalmas lakópark tetszett kukoricacső alakú tornyaival, az alsó szinteken nyitott parkolókkal, aljában pedig egy komplett kis kikötővel („marina”), ha valaki esetleg hajóval járna munkába.. 🙂

A hajókázás után következett a már említett metrós hazautunk, majd egy kis esti séta és vacsorázás. Ez csak azért érdekes, mert a rövid hétvégi kiruccanásokon megszokottal ellentétben most nem csak beestünk pl. a legközelebbi Mekibe (jeee…), hanem külön kerestünk egy némileg előkelőbb helyet, ahol meg tudtuk kóstolni a helyi specialitásnak számító deep-dish pizzát. Ez gyakorlatilag egy vastag pizza-pite, ízet illetően annyira nem okozott maradandó élményt, de a szomszéd asztalhoz kivitt többszemélyes óriás verzió látványra azért elég ütős volt 🙂 Spéci chicagói hotdog is létezik egyébként, ez most kimaradt, de nem baj, mint megtudtam, Nashville-ben 10 percre van csak tőlünk a Little Chicago étterem…

Reklámok

Új hozzászólás írása

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s