2013. június havi bejegyzések

Airboat-os mocsártúra

Nem hittem volna, hogy a karácsonykor elmaradt airboat-ozást ilyen hamar sikerül bepótolni: Louisiana déli része ha nem is olyan híres és egyedülálló, mint az Everglades, de szintén egy nagy mocsárvidék, és ez is egyike a világ azon kevés helyeinek, ahol van lehetőség ilyen túrákon részt venni. Számomra tehát nem is volt kérdés, hogy mi az, amit New Orleans-i utunk során nem szabad kihagynunk, ha már ilyen sokat autóztunk, hogy itt lehessünk.

Egy nem túl bonyolult, de annál egzotikusabb közlekedési eszközről van szó, egy olyan csónak-féleségről, aminek az alja sík, nincs tőkesúly, hajócsavar, vagy kormánylapát, amire vigyázni kellene, nyugodtan keresztül lehet vele rongyolni gyakorlatilag bármin, amin képes átcsusszanni a hajótest, mocsaras területekre tehát ideális és egyben az egyetlen szóba jöhető jármű. Hátul van egy néhányszáz lóerős autó- vagy repülőgépmotor, amire rábiggyesztenek egy légcsavart, mögé pedig két mozgatható lemezt állítanak kormánylapát gyanánt. Hátramenet nincs, fék nincs, zaj viszont van, ami ellen hallásvédő fülesekkel látnak el. Elsősorban nem is a motor, hanem a propeller hangos, ami kb. 240 km/h sebességű levegőt tol maga mögé – ez persze némi vizet is felkap, úgyhogy nem az a tipikus konvojozós gép… 🙂

New Orleans-t elhagyva át a Mississippin, jó fél órányit kellett délre autózni, hogy elérjük a Jean Lafitte Parkot, ahonnan a túra indult. Szép helyeken vittek, szeretem az ilyen érintetlen területeket, mind látványra, mind hangra – a megállóknál, amikor leállítják a motort, lenyűgöző tud lenni az az akusztikai élmény, amit egy ilyen vad táj tud nyújtani. A sajátos hangulatú flóra és a madarak mellett a fő látványosságot az aligátorok jelentették, lépten-nyomon jelen voltak.

Az egyik megállónál a túravezető megdöbbenésünkre be is merészkedett a vízbe, és némi csirkenyakkal etette meg a hétfői munkaszüneti napot épp arrafelé tengető példányt, majd demonstrálandó, hogy nincs ízlésük, néhány pillecukrot is adott neki, egy másik megállónál pedig egy kicsi aligátort kapott elő, amit az erre vállalkozóknak oda is adott egy rövid ismerkedés erejéig – így történt, hogy életünkben először ilyen állatot fogtunk. 🙂

Összevágtam egy rövid videót is a túráról, természetesen Bud Spencer filmes zenével, amikben szintén találkozhatunk ilyen járművekkel – sorry, elég gagyi, de muszáj volt. 🙂

New Orleans, LA

A két héttel ezelőtt Louisiana állam legnagyobb városába, a Mississippi Delta vidékén elterülő New Orleans-ba látogattunk el Peti kollégáival. Nashville-től ez közel 8 órányi autózást jelentett (kb. 530 mérföld), de szerencsére hosszú hétvége volt, így kényelmesen belefért (május utolsó hétfője itt ugyanis az ún. Memorial Day, amikor a háborús hősökre emlékeznek; előtte a Pünkösd viszont nem volt munkaszüneti nap).

New Orleans az USA legegyedibbnek tartott városa: keveredik benne a francia, spanyol, amerikai hatás, a fekete kultúra, emellett igen sok a bevándorló is. 1718-ban alapították La Nouvelle-Orléans néven a franciák; az eredeti terület központja a mai francia negyed (French Quarter) volt, ami az egyik legnagyobb helyi turistalátványosság hangulatos utcáival, régi, európai stílusú házaival és nagy piacával (French Market). Érdekesmód sok köze nincs már a franciákhoz, elsősorban nem a leszármazottak élnek már itt, és a színpompás, balkonos épületek is az egykori jó 40 éven át tartó spanyol befolyást tükrözik – ebben a stílusban épültek újjá az eredetiek, miután a 18. században tűzvész pusztította el őket.

A French Quarter egyik leghíresebb, vagyis inkább hírhedtebb utcája a Bourbon Street, az éjszakai élet és mellesleg a helyi hatalmas Mardi Gras-karnevál központja. Kicsit megdöbbentő volt, ami első este itt fogadott minket: iszonyatos bűz (hányásszag, pedig naponta mossák), sztriptízbárok sora, prostituáltak minden második kapuban..az emeleti balkonokon pedig gyakran egy szál tangában táncikáló melegek és transzneműek csábítgatták az érdeklődőket az alant hömpölygő embertömegből. A képekről mindebből nem jön át semmi, de néha már kicsit soknak éreztem. Persze voltak hangulatos bárok, éttermek, ajándékboltok itt is, de ha lehetne választani, akkor azért inkább Memphis a Beale Street-tel 🙂

New Orleans korábban igen fontos kikötőváros volt, rengeteg szállítmány érkezett ide a világ minden tájáról, majd ment tovább gőzhajókon fel a Mississippi-n, északra. Szállítmány alatt a rabszolgákat is kell érteni…ezt a lakosság mai összetétele is nagyon jól tükrözi, 60% feletti a feketék aránya. A város viszont – egyedüliként akkoriban az Államokban – megengedte nekik, hogy szolgalétük ellenére vasárnaponként összegyűljenek a köztereken, és zenélgessenek – így született meg a jazz. Ennek egyik korai formája, a dixieland stílus magáról a városról kapta a nevét, hiszen Dixieland=New Orleans (vagy bővebb értelemben a környéke, akár a déli államok együttesen), az itt kibocsátott, hátoldalukon “dix” (franciául: tíz) feliratot hordozó tízdolláros bankók, a “Dixie”-k után. Louis Armstrong, az egyik legnevesebb afroamerikai zenész főként ebben a műfajban jeleskedett, és itt is született. A jazz-en kívül egyébként a városhoz más zenei stílusok felbukkanása, fejlődése vagy felvirágzása is köthető (pl. blues, R’n’B, funky, soul), nem volt nehéz ezekből egy kis ízelítőt kapnunk, egymást érték az élőzenés klubhelyiségek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A bárok és az utca forgatagából kicsit kiszabadulandó, kinéztünk a negyed szélén hömpölygő Mississippi folyóhoz is.

A French Quarter látványossága még az USA egyik legrégebbi katedrálisa, a St. Louis Cathedral, illetve legrégebbi piaca, a French Market, ahol aztán minden földi jó kapható, akár még aligátorfej is.

New Orleans másik híres negyede a Garden District, a felkapott kertvárosi rész, éttermekkel, hotelekkel, sok tipikus déli, kastélyszerű házzal, és a híres Lafayette temetővel, ahol több film (pl. az Interjú a vámpírral) egyes hátborzongató jeleneteit is forgatták; utóbbi nevezetességeket egy lelkes idegenvezető által tartott túra keretében néztük végig. A régi temető érdekessége, hogy – ahogy a város többi sírkertjében is – leginkább csak földfeletti, boltíves kripták találhatók benne, hiszen a tengerszint alatti fekvés és az áradások nemigen tennék lehetővé a föld alá való hantolást… A legmegrázóbb sír egyébként egy egyetlen napot megélt gyereké volt, akit elvitt a 18. században még ezen a területen is tomboló sárgaláz.

A túra során sok kastélyt és villát megnéztünk, közte például azt, amelyikben John Goodman vagy Sandra Bullock él (megj.: a negyed lakója még pl. Nicolas Cage is), sőt, azt is, amelyikben a Benjamin Button különleges élete c. film egy jó részét forgatták. Egyébként New Orleans-ban az utóbbi években elég sok film készült (pl. Ray, A Pelikán ügyirat), köszönhetően a 2002-ben bevezetett louisianai filmes adókedvezménynek – azóta a térséget a “Hollywood South” néven is szokás emlegetni.

A hotelünk a szép házaktól nem túl messze állt, egy körútszerű nagy utcában, ahol egy hangulatos, piros színű villamos is közlekedett – ezt vettük igénybe a francia negyedbe való ellátogatáskor is. Nekem nagy élmény volt, 8 hónap kintlét után először ülhettem végre újra tömegközlekedési eszközön…tudom, csodabogár vagyok, de ez baromira hiányzik már, egy ideje bizony Combinóval álmodom 🙂 Amúgy vicces kis villamos volt: jelezni például az ablakok mellett végigfutó fémhuzal meghúzgálásával lehetett, gyakorlatilag a szerelvény bármelyik pontjáról – mi most láttunk ilyet először, de ez általános itt az USÁ-ban.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A villamos mellett maga a hotel is tetszett, modern és szép tiszta volt, kedves személyzettel, gondolom, ez az igen szigorú felsővezetésnek is volt köszönhető: a recepción például a szálloda ügyvezetője, Zulu személyes jelenlétével biztosította a ki- és becsekkolások gördülékenységét. Ő az első, saját névjegykártyával rendelkező sziámi harcoshal, akivel eddig találkoztam.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Néhány szó New Orleans klímájáról: Nashville-hez hasonlóan csak szubtrópusi, de sokkal melegebb és párásabb, még így májusban is lihegtünk rendesen. A rendszeres hurrikánok és árvíz miatt sem irigylem az itt élőket – ld. 2005, Katrina. Nőtársaim védelmében szeretném mindenképp megjegyezni, hogy óriási tévhit, hogy minden hurrikánt női névvel illetnek – a “hurrikán olyan, mint a nő: amikor jön, forró és heves, amikor megy, viszi a házat, kocsit, nyaralót” jegyében -, New Orleans-ra a következő nagyobb csapást például pont egy Gustav nevű légköri képződmény mérte 🙂

Utolsó napunkon, indulás előtt még tettünk egy kis kitérőt a várostól nem messze elterülő mocsárvidékre, és befizettünk egy airboat túrára – erről Peti ír majd bővebben. Nagy élmény volt, ezzel eltelve vágtunk neki a hosszú hazaútnak, hegyen-völgyön, kompon és egy tó felett húzódó autópályán keresztül.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A tanév vége

Május végén sajnos vége lett az angolnak – a többség hazamegy, és Frank papa is nyári szünetet tart. Na nem azért, mert annyira lemerítettük volna, sőt, az útitervét hallva most kezd majd csak nyáron élni igazán 🙂

A befejezés kapcsán sok-sok programot szerveztünk, persze mindegyik leginkább a kajálásról szólt, ebédelés, focizás(nak álcázott sütizés), szabadtéri piknik. A szusit még mindig nem mertem megkóstolni, viszont a brazil ételekre rá-rájártam, isteniek 🙂 Kaptam ajándékkártyákat is, tök jól esett…az indonéz lánnyal meg gyorsan, amíg még nem késő, tanítottunk egymásnak pár csúnya szót és kifejezést a saját nemzeti repertoárunkból. Jöjjön néhány kép, úgyis már többen érdeklődtek, hogy kikkel jártam együtt, hányan voltunk, és hasonlók.

Zárásként pedig íme Frank, aki a zárópiknik elején hopp, felpattant az egyik srác bringájára, és eltekert az emelkedőn túli boltba műanyag evőeszközökért. Nem tudom elégszer ismételni, hogy 78 éves múlt, és állítólag 1-2 éve esett át szívműtéten 🙂

Nyugati part – összegzés

Végére értünk a kissé maratonira nyúlt beszámolónak, olvasni talán nem volt olyan érdekes, de mi örülünk neki, hogy összeszedegettük, amíg még frissek az élmények. Nagy út volt ez, ami otthonról indulva biztos, hogy egy nagyságrenddel nehezebb, és a megfelelő amerikai hitelkártya híján körülményesebb (és persze drágább) is lett volna, úgyhogy mindenképpen örülünk neki, hogy sikerült összehozni.

Hogy mit lehetne javasolni az utókornak? Jó kérdés. Annyi féle látnivaló van itt, hogy gyakorlatilag lehetetlen ideális dátumot választani: San Francisco tavasszal a legkevésbé ködös, a Yosemite-ben csak június után lehet mindenhova eljutni, a Death Valley pedig pont olyankor a legembertelenebb. Ha azt is számításba vesszük, hogy nyáron minden egy kicsit zsúfoltabb és drágább, akkor az április egészen jó kompromisszumnak bizonyulhat – legalábbis mi így okoskodtunk, és nagyjából bejöttek a számításaink. A hosszal kapcsolatban pedig nemigen van felső korlát: annyi mindent hagytunk ki, hogy szerintem simán el lehetne tölteni egy hónapot is ezzel az útvonallal, nem is beszélve azokról a helyekről, amik szintén a közelben vannak, és nem jelentenek nagy kitérőt.

Az út előtt sok rémtörténetet olvastam Los Angelesről, hogy a 6-8 sávos autópályadzsungelben bizony nem kis feladat sem a vezetés, sem a tájékozódás. Az én tapasztalataim abszolút pozitívak voltak, az tény, hogy kezdőknek nem egyszerű, de nagyon jó ritmusa van a forgalomnak, és ami a leginkább meglepett, hogy az emberek jól vezetnek, nyoma sincs a Tennessee-i töketlenkedésnek: lendületesen, dinamikusan, odafigyelve autóznak, szerintem közlekedési kultúrában magasan verik Amerika többi részét és Magyarországot is. Jah, és megkockáztatom, hogy az egységnyi területre eső Priusok aránya itt a legmagasabb. Komolyan, szinte hemzsegnek, az a népautó, ennyi nyoma biztosan volt a Schwarzenegger érának (azt pedig, hogy a vizuális vagy a kipufogógázok általi környezetszennyezés nagyobb bűn-e, mindenki döntse el maga :)).

A lányoktól bocs, de a Mustang-et nem tudom kihagyni (úgyis volt most csokigyáras bejegyzés :)): az enyémnél későbbi évjárat, szintén V6-os, de már a 24 szelepes, változó szelepvezérlésű, 305 tagú ménessel, és persze automata váltóval. A kabriókról általánosságban elmondható, hogy az extra merevítések miatt valamivel nehezebbek, mint kupé társaik (a kasztni önmagában kevésbé tudna merev lenni ugye a tető hiánya miatt), ebben az esetben ez legszembetűnőbben a motortéren keresztülfutó méretes toronymerevítőn volt tetten érhető:

Mustang toronymerevítő

Összesen 102.3 gallon (387 liter) benzint égettünk el az út alatt, ami 29.53 MPG-s, azaz 7.97 L/100 km-es átlagfogyasztást jelent. Nyilván a nagy része autópálya vagy országút, de azért volt benne többszáz mérföld város meg nem kevés szerpentin is, és igazából végig 8.5 alatt maradt (a rekordot utolsó nap sikerült a 66-os úton felállítani, ahol viszonylag lassan mentünk, 34.52 MPG, azaz 6.81 L/100 km-es hihetetlen érték jött ki, ha nem én tankolom tele, el sem hiszem…). Nagyon meglepett, hiszen mégiscsak egy nagy és erős benzinmotor, a 0-60 mérföldes sprint 5.3 másodperc még ezzel a bőven 1600 kg fölötti kasztnival is, és az automata is habár 6 sebességes, de hagyományos hidrodinamikus működési elvű, tehát számottevően ront az erőátvitel hatékonyságán. Azt hiszem sokszor aggályoskodtam már a downsizing ellen, úgyhogy ezúttal nem teszem meg, a fentiekből úgyis sejthető, hogy mit mondanék. 🙂

A 6-os fokozat jó találmány, 75 mph-nál (120 km/h) 1700-at fordult a főtengely percenként, a modernebb motor mellett talán ez is közrejátszhatott az autó étvágytalanságában.

Egy dolog van, ami az enyémhez képest visszalépés, az a hang: forgatva szépen szól, a 24 szelep miatt tovább is pörög, de alacsony fordulaton nincs meg az az igazi gurgulázó dallam, emiatt a jobb fogyasztásért némi élménnyel (annak hiányával) fizetünk, amit persze a mi esetünkben kárpótolt a gombnyomásra eltűnő tető, de az most nem ide tartozik. 🙂 A hétköznapokban 210 paci is kellemesen autózható gépet varázsol belőle, úgyhogy a V6-osok között ha nem is teljesen tudatosan, de kifogtam a legjobb kombinációt, már a 2010 utáni kasztnit a még 12 szelepes motorral. Rossz lesz megválni tőle, pláne hogy nem azért kell majd, hogy egy V8-asra cseréljem… (…hanem BKV bérletre. :))

Ethel M Chocolates & Cactus Garden, NV

Utolsó napunkon körutunk kezdő- és végpontjába, Las Vegasba visszaérve volt még kevés potya időnk a repülő indulásáig, ezt pedig rendkívül hasznosan, a külvárosi Ethel M Chocolate Factory meglátogatásával töltöttük el 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A csokoládégyárat a dúsgazdag Forrest Edward Mars alapította 1981-ben, miután már nyugdíjba vonult, és rábízta apai örökségének, a hatalmas Mars Inc. vállalatnak az irányítását gyerekeire…majd pedig azon vette észre magát, hogy unatkozik. Felelevenítette hát frissen megboldogult édesanyja, Ethel Mars régi házi készítésű édességeinek receptjét, és megkezdte gyártásukat, természetesen tartósítószer nélkül, kézzel, szívvel-lélekkel.

Íme a hangyányit ijesztő “Etelka néni” 🙂

EthelMars

Az ingyenes gyárlátogatás maga nem volt egy nagy szám, a decemberivel össze sem lehetett mérni, éppenhogycsak rá lehetett pislantani néhány szorgos-dolgos cukrászinasra egy nagy ablakon keresztül, viszont az ajándékboltba vezető bejáratnál itt is egy főkötős csokisnéni állta az utunkat – háromféle pralinét is kóstolhattunk nála, isteniek voltak. A bolt is roskadozott a nyalánkságoktól, csak sajnos olyan borsos árakon, amennyit még én sem vagyok hajlandó adni szénhidrátért, bármennyire prémium is legyen…de végül találtam egy picike, néhány kockányi csokitáblát $4 alatt, úgyhogy volt mit betöm csipegetni repülés közben. Itt lehet gyönyörködni a finomságokban, érdekesség, hogy árulnak krémlikőrrel töltött bonbonokat is (megtekinthető pl. a Father’s Day Gifts menüpont alatt :)), pedig ilyesmit aztán nem gyakran látni a boltok polcain – annyira szigorúak az államok többségében a szabályok, hogy sok helyre még postán keresztül sem lehetne rendelni a kis hordó formájú pralinékból.

Forrest E. Marsról, a csokimágnásról egyébként érdemes tudni, hogy tőle származott a híres, “szádban olvad, nem a kezedben” szlogen alatt futó, kemény cukorbevonatos M&M’s drazsék ötlete is. A termék sikere ma, jó 70 év elteltével is töretlen, tele vannak vele a boltok polcai, és a reklámjában szereplő beszélő cukorkák figurái is fel-felbukkannak mindenfele, a csokigyár oldalában levő pici M&M World ajándékboltban is láttunk jópárat.

Íme egy a sok “M&M’s spokescandy”-reklám közül…és a folytatás.

Emellett Mars nevéhez köthető még a Mars szelet megalkotása is – bizony, feloldódott végre a név rejtélye 🙂 A családi vállalkozáson, a Mars Inc.-en és leányvállalatán keresztül pedig a milliárdos olyan termékek forgalmazásában vett részt, mint például a Hubba Bubba rágó, az Uncle Ben’s rizs, a Pedigree és Whiskas állateledelek, vagy a többi “ragacsos amcsi csoki”, így a Milky Way, Snickers és társai. A Milky Way-jel kapcsolatban egyébként itt jegyezném meg, hogy az itteni karamellaréteget is tartalmaz, és mellesleg jóval nagyobb, mint az a verzió, amit mi ismerünk otthon..még egy érv az emigrálás mellett 🙂

A csokimanufaktúra oldalában egy világszinten is igen nagynak számító kaktuszkert található, több, mint 300 különféle kaktusz- és más pozsgásfajjal; tettünk egy rövid sétát ebben is, amennyire a hőség engedte.

Természetesen Mr. Mars birodalmában sem maradhatott el a pénzverdézés, igazi szép M&M’s-es penny-vel gyarapodtam. Nézzük is a körút teljes mérlegét:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szinte annyit szereztem bő egy hét alatt, mint az egész addigi kintlét alatt, hurrá-hurrá. Most már összesen 24+2 darab van itthon, súlyra is kezd emberes lenni. Szerencsére a metal check-nél még nem okoztak fennakadást 🙂 Sőt, mi több, kifejezetten szerencsét hoztak, amikor a váróban az utolsó vegasi órát kihasználva megint leültünk félkarúzni egy kicsit – ismét 5 plusz dollár ütötte a markunkat, majd utána a közvetlen járatunk is jóval korábban földet ért a kiírtnál, ilyenről sem gyakran hallani. Szóval a 24 órás hazaútra már tudom, hogy készüljek majd, azt hiszem, még a füleim mögött is penny lesz…