2013. június havi bejegyzések

A tanév vége

Május végén sajnos vége lett az angolnak – a többség hazamegy, és Frank papa is nyári szünetet tart. Na nem azért, mert annyira lemerítettük volna, sőt, az útitervét hallva most kezd majd csak nyáron élni igazán 🙂

A befejezés kapcsán sok-sok programot szerveztünk, persze mindegyik leginkább a kajálásról szólt, ebédelés, focizás(nak álcázott sütizés), szabadtéri piknik. A szusit még mindig nem mertem megkóstolni, viszont a brazil ételekre rá-rájártam, isteniek 🙂 Kaptam ajándékkártyákat is, tök jól esett…az indonéz lánnyal meg gyorsan, amíg még nem késő, tanítottunk egymásnak pár csúnya szót és kifejezést a saját nemzeti repertoárunkból. Jöjjön néhány kép, úgyis már többen érdeklődtek, hogy kikkel jártam együtt, hányan voltunk, és hasonlók.

Zárásként pedig íme Frank, aki a zárópiknik elején hopp, felpattant az egyik srác bringájára, és eltekert az emelkedőn túli boltba műanyag evőeszközökért. Nem tudom elégszer ismételni, hogy 78 éves múlt, és állítólag 1-2 éve esett át szívműtéten 🙂

Nyugati part – összegzés

Végére értünk a kissé maratonira nyúlt beszámolónak, olvasni talán nem volt olyan érdekes, de mi örülünk neki, hogy összeszedegettük, amíg még frissek az élmények. Nagy út volt ez, ami otthonról indulva biztos, hogy egy nagyságrenddel nehezebb, és a megfelelő amerikai hitelkártya híján körülményesebb (és persze drágább) is lett volna, úgyhogy mindenképpen örülünk neki, hogy sikerült összehozni.

Hogy mit lehetne javasolni az utókornak? Jó kérdés. Annyi féle látnivaló van itt, hogy gyakorlatilag lehetetlen ideális dátumot választani: San Francisco tavasszal a legkevésbé ködös, a Yosemite-ben csak június után lehet mindenhova eljutni, a Death Valley pedig pont olyankor a legembertelenebb. Ha azt is számításba vesszük, hogy nyáron minden egy kicsit zsúfoltabb és drágább, akkor az április egészen jó kompromisszumnak bizonyulhat – legalábbis mi így okoskodtunk, és nagyjából bejöttek a számításaink. A hosszal kapcsolatban pedig nemigen van felső korlát: annyi mindent hagytunk ki, hogy szerintem simán el lehetne tölteni egy hónapot is ezzel az útvonallal, nem is beszélve azokról a helyekről, amik szintén a közelben vannak, és nem jelentenek nagy kitérőt.

Az út előtt sok rémtörténetet olvastam Los Angelesről, hogy a 6-8 sávos autópályadzsungelben bizony nem kis feladat sem a vezetés, sem a tájékozódás. Az én tapasztalataim abszolút pozitívak voltak, az tény, hogy kezdőknek nem egyszerű, de nagyon jó ritmusa van a forgalomnak, és ami a leginkább meglepett, hogy az emberek jól vezetnek, nyoma sincs a Tennessee-i töketlenkedésnek: lendületesen, dinamikusan, odafigyelve autóznak, szerintem közlekedési kultúrában magasan verik Amerika többi részét és Magyarországot is. Jah, és megkockáztatom, hogy az egységnyi területre eső Priusok aránya itt a legmagasabb. Komolyan, szinte hemzsegnek, az a népautó, ennyi nyoma biztosan volt a Schwarzenegger érának (azt pedig, hogy a vizuális vagy a kipufogógázok általi környezetszennyezés nagyobb bűn-e, mindenki döntse el maga :)).

A lányoktól bocs, de a Mustang-et nem tudom kihagyni (úgyis volt most csokigyáras bejegyzés :)): az enyémnél későbbi évjárat, szintén V6-os, de már a 24 szelepes, változó szelepvezérlésű, 305 tagú ménessel, és persze automata váltóval. A kabriókról általánosságban elmondható, hogy az extra merevítések miatt valamivel nehezebbek, mint kupé társaik (a kasztni önmagában kevésbé tudna merev lenni ugye a tető hiánya miatt), ebben az esetben ez legszembetűnőbben a motortéren keresztülfutó méretes toronymerevítőn volt tetten érhető:

Mustang toronymerevítő

Összesen 102.3 gallon (387 liter) benzint égettünk el az út alatt, ami 29.53 MPG-s, azaz 7.97 L/100 km-es átlagfogyasztást jelent. Nyilván a nagy része autópálya vagy országút, de azért volt benne többszáz mérföld város meg nem kevés szerpentin is, és igazából végig 8.5 alatt maradt (a rekordot utolsó nap sikerült a 66-os úton felállítani, ahol viszonylag lassan mentünk, 34.52 MPG, azaz 6.81 L/100 km-es hihetetlen érték jött ki, ha nem én tankolom tele, el sem hiszem…). Nagyon meglepett, hiszen mégiscsak egy nagy és erős benzinmotor, a 0-60 mérföldes sprint 5.3 másodperc még ezzel a bőven 1600 kg fölötti kasztnival is, és az automata is habár 6 sebességes, de hagyományos hidrodinamikus működési elvű, tehát számottevően ront az erőátvitel hatékonyságán. Azt hiszem sokszor aggályoskodtam már a downsizing ellen, úgyhogy ezúttal nem teszem meg, a fentiekből úgyis sejthető, hogy mit mondanék. 🙂

A 6-os fokozat jó találmány, 75 mph-nál (120 km/h) 1700-at fordult a főtengely percenként, a modernebb motor mellett talán ez is közrejátszhatott az autó étvágytalanságában.

Egy dolog van, ami az enyémhez képest visszalépés, az a hang: forgatva szépen szól, a 24 szelep miatt tovább is pörög, de alacsony fordulaton nincs meg az az igazi gurgulázó dallam, emiatt a jobb fogyasztásért némi élménnyel (annak hiányával) fizetünk, amit persze a mi esetünkben kárpótolt a gombnyomásra eltűnő tető, de az most nem ide tartozik. 🙂 A hétköznapokban 210 paci is kellemesen autózható gépet varázsol belőle, úgyhogy a V6-osok között ha nem is teljesen tudatosan, de kifogtam a legjobb kombinációt, már a 2010 utáni kasztnit a még 12 szelepes motorral. Rossz lesz megválni tőle, pláne hogy nem azért kell majd, hogy egy V8-asra cseréljem… (…hanem BKV bérletre. :))

Ethel M Chocolates & Cactus Garden, NV

Utolsó napunkon körutunk kezdő- és végpontjába, Las Vegasba visszaérve volt még kevés potya időnk a repülő indulásáig, ezt pedig rendkívül hasznosan, a külvárosi Ethel M Chocolate Factory meglátogatásával töltöttük el 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A csokoládégyárat a dúsgazdag Forrest Edward Mars alapította 1981-ben, miután már nyugdíjba vonult, és rábízta apai örökségének, a hatalmas Mars Inc. vállalatnak az irányítását gyerekeire…majd pedig azon vette észre magát, hogy unatkozik. Felelevenítette hát frissen megboldogult édesanyja, Ethel Mars régi házi készítésű édességeinek receptjét, és megkezdte gyártásukat, természetesen tartósítószer nélkül, kézzel, szívvel-lélekkel.

Íme a hangyányit ijesztő “Etelka néni” 🙂

EthelMars

Az ingyenes gyárlátogatás maga nem volt egy nagy szám, a decemberivel össze sem lehetett mérni, éppenhogycsak rá lehetett pislantani néhány szorgos-dolgos cukrászinasra egy nagy ablakon keresztül, viszont az ajándékboltba vezető bejáratnál itt is egy főkötős csokisnéni állta az utunkat – háromféle pralinét is kóstolhattunk nála, isteniek voltak. A bolt is roskadozott a nyalánkságoktól, csak sajnos olyan borsos árakon, amennyit még én sem vagyok hajlandó adni szénhidrátért, bármennyire prémium is legyen…de végül találtam egy picike, néhány kockányi csokitáblát $4 alatt, úgyhogy volt mit betöm csipegetni repülés közben. Itt lehet gyönyörködni a finomságokban, érdekesség, hogy árulnak krémlikőrrel töltött bonbonokat is (megtekinthető pl. a Father’s Day Gifts menüpont alatt :)), pedig ilyesmit aztán nem gyakran látni a boltok polcain – annyira szigorúak az államok többségében a szabályok, hogy sok helyre még postán keresztül sem lehetne rendelni a kis hordó formájú pralinékból.

Forrest E. Marsról, a csokimágnásról egyébként érdemes tudni, hogy tőle származott a híres, “szádban olvad, nem a kezedben” szlogen alatt futó, kemény cukorbevonatos M&M’s drazsék ötlete is. A termék sikere ma, jó 70 év elteltével is töretlen, tele vannak vele a boltok polcai, és a reklámjában szereplő beszélő cukorkák figurái is fel-felbukkannak mindenfele, a csokigyár oldalában levő pici M&M World ajándékboltban is láttunk jópárat.

Íme egy a sok “M&M’s spokescandy”-reklám közül…és a folytatás.

Emellett Mars nevéhez köthető még a Mars szelet megalkotása is – bizony, feloldódott végre a név rejtélye 🙂 A családi vállalkozáson, a Mars Inc.-en és leányvállalatán keresztül pedig a milliárdos olyan termékek forgalmazásában vett részt, mint például a Hubba Bubba rágó, az Uncle Ben’s rizs, a Pedigree és Whiskas állateledelek, vagy a többi “ragacsos amcsi csoki”, így a Milky Way, Snickers és társai. A Milky Way-jel kapcsolatban egyébként itt jegyezném meg, hogy az itteni karamellaréteget is tartalmaz, és mellesleg jóval nagyobb, mint az a verzió, amit mi ismerünk otthon..még egy érv az emigrálás mellett 🙂

A csokimanufaktúra oldalában egy világszinten is igen nagynak számító kaktuszkert található, több, mint 300 különféle kaktusz- és más pozsgásfajjal; tettünk egy rövid sétát ebben is, amennyire a hőség engedte.

Természetesen Mr. Mars birodalmában sem maradhatott el a pénzverdézés, igazi szép M&M’s-es penny-vel gyarapodtam. Nézzük is a körút teljes mérlegét:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szinte annyit szereztem bő egy hét alatt, mint az egész addigi kintlét alatt, hurrá-hurrá. Most már összesen 24+2 darab van itthon, súlyra is kezd emberes lenni. Szerencsére a metal check-nél még nem okoztak fennakadást 🙂 Sőt, mi több, kifejezetten szerencsét hoztak, amikor a váróban az utolsó vegasi órát kihasználva megint leültünk félkarúzni egy kicsit – ismét 5 plusz dollár ütötte a markunkat, majd utána a közvetlen járatunk is jóval korábban földet ért a kiírtnál, ilyenről sem gyakran hallani. Szóval a 24 órás hazaútra már tudom, hogy készüljek majd, azt hiszem, még a füleim mögött is penny lesz…