2013. május havi bejegyzések

Sequoia National Park, CA

A Yosemite után a Sequoia Nemzeti Parkot látogattuk meg. Itt a szép tájakban való gyönyörködés, vagy épp a kontinentális USA legmagasabb pontjának (Mount Whitney, 4420 méter) megmászása mellett a legérdekesebb attrakció a kiterjedt óriásfás erdőben való sétálgatás, melyről a park a nevét is kapta.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A mamutfenyők (pontosabban a mindössze három fajuk közül kettő, a parti/örökzöld és az óriás/hegyi mamutfenyő – Sequoia sempervirens és Sequoiadendron giganteum) a Föld legnagyobb és legmagasabb élőlényei. Őshonosan már csak Kaliforniában élnek, a parti értelemszerűen a partvidékeken, az óriás pedig a Sierra Nevada hegység nyugati lejtőinek mentén, nagy tömegben ebben a nemzeti parkban. Máig él bennem a lenyűgöző kép e monstrumokról, amit iskolásként valamelyik tankönyvemben láttam, úgyhogy ideérve nem sokat gondolkoztunk, korlátozott időnket melyik kis szakaszon töltsük el: a Giant Forestben 🙂 Azon belül is a Sherman Tree Trail-en és környékén, ahol többek között General Sherman, a világ legnagyobb fája is tanyázik. Legalábbis ami a térfogatát és tömegét illeti, de más paramétereire sem panaszkodhat: kb. 84 méter magas, 2300-2700 éves, és alapjának legnagyobb átmérője a 11 métert is eléri. A 2006-ban lehullott legnagyobb, jó 2 méteres átmérőjű “ágacskája” elég szép mélyedést vájt a fa mellett húzódó járdába…

A világ második legnagyobb, és így igen híres mamutfenyője egyébként General Grant, ő egy kicsivel arrébb, a szomszédos Kings Canyon National Parkban növöget. Ugyan nem látogattuk meg, de ettől függetlenül vétek lenne nem megemlíteni, hiszen ő az Államokban a “nemzet karácsonyfája” titulus büszke viselője – mondjuk csak azért ő, és nem Sherman tábornok, mert a cím kihirdetésekor még nagyobbnak hitték utóbbinál 🙂 Még egy érdekesség: a fák általános, “sequoia” megnevezésüket egy Sequoyah nevű cseroki indián nagyság után kapták (ő vezette be a cseroki szótagírást, ami a mai napig létezik).

A hatalmas fák után – amelyek ill. hasonló rokonaik évmilliókkal ezelőtt még a teljes északi féltekén megtalálhatóak voltak, akár Magyarországon is, ld. pl. a bükkábrányi leleteket – a nemzeti park másik nevezetes helyszínét, a Moro Rock-ot látogattuk meg. Ez tulajdonképpen egy nagy, szép formájú gránittömb, aminek tetejére kb. 400 lépcsőfok megmászásával fel is lehet jutni, és lehet gyönyörködni az alant elterülő tájban. Ehhez hasonló monumentális gránittömbből egyébként a Sierra Nevada hegységben akad még itt-ott pár (ld. a Half Dome a Yosemite parkban).

Sajnos akkor még nem tudtuk, de itt, a Moro Rock közelében lett volna az ún. Tunnel Log is, egy alagút, amelyet egy, 1937-ben az útra kidőlt óriási mamutfenyő törzséből vágtak ki. Mondjuk ez nem azonos a Yosemite-parkbeli híres, néhai Wawona Tunnel Tree-vel és még élő, álló kaliforniai társaival (“drive-through trees”), amikről előszeretettel tesznek képet a különböző tankönyvekbe, de azért nem néz ki rosszul egy ilyen fekvő állapotban sem 🙂 Élő egyedeken egyébként a további fúrást-faragást természetvédelmi okokból már mindenhol beszüntették – szerencsére, hiszen így talán tovább fennmaradnak és szaporodnak e matuzsálemek, megőrizve a meseszerű óriás erdőket az utókor számára is. Zárásként jöjjön még néhány kép a nemzeti parkról!

Yosemite National Park, CA

San Francisco-t elhagyva elindultunk a Sierra Nevada irányába, cél a Yosemite Nemzeti Park volt. Szépen sütött a nap, leengedett tetővel kacskaringóztunk a hegyek között, de hamar megtapasztaltuk, hogy 1500 méter fölé érve bizony hűvös az idő, pláne áprilisban. Az eredeti terv az lett volna, hogy a völgy megtekintése után a Tioga (120-as) úton keresztülvágunk a Sierra Nevadán a Mono Lake és az aranyláz éveiből ránk maradt Bodie nevű szellemváros felé, de némi kutatás után hamar kiderült, hogy ez ilyenkor lehetetlen, az út ugyanis 3000 méter fölé is visz, ahol több méteres hó uralkodik. Habár a takarítást ilyentájt általában megkezdik, jellemzően csak május második felében, vagy júniusban kerül olyan állapotba, hogy megnyissák, persze hólánc akkor is ajánlott. A Tioga Pass nyújtotta látványról tehát le kellett mondanunk, de azért így is szép helyeken vitt az utunk:

Először a kevésbé népszerű, de annál szebb Hetch Hetchy Valley-t vettük célba az itt lévő O’Shaughnessy gáttal és az általa felduzzasztott Tuolumne folyóval. A Hoover gát után nem tűnt nagyon nagynak, de azért kicsinek sem: 130 méter magas, 270 méter hosszú, 500 MW villamos energiával és ivóvízzel járul hozzá a San Francisco körüli bő 7 millió fős régió (Bay Area néven becézik) mindennapjaihoz.

A gáton átsétálva a Wapama vízesés felé vezető ösvényen indultunk el, elhaladtunk egy kicsi vízesés mellett, majd egy kis tisztásnál pihentünk, ahonnan szép kilátás nyílt a völgyre. Innen még kb. másfél mérföld lett volna hátra, ami ugye oda-vissza három, így jobbnak láttuk inkább visszafordulni, hogy még naplemente előtt a Yosemite Valley-be is eljussunk.

Időben oda is értünk ahhoz, hogy még világosban megcsodálhassuk a völgyhöz közeli vízeséseket és hatalmas sziklafalakat. Néhány rövid, fél óra körülinek hirdetett ösvényen is végigsétáltunk, de hosszabb túrára idő híján már nem adtuk a fejünket. Maga a völgy egyébként szépen ki van építve, található itt egy hatalmas general store, ahol minden fontos dolog beszerezhető, sőt, még iskola, orvosi rendelő és posta is rendelkezésre áll az itt élő kb. ezer embernek (a parkhoz tartozó személyzet, mint pl. vadőrök, stb.). Azt hiszem, egy természetszerető ember számára, aki imádja a vad tájakat, és erre adja az életét, ideális lakhely egy ilyen.

Errefelé jellegzetesek a medvebiztos kukák, és persze mindenhol felhívják a figyelmet, hogy a kocsiban csak teljesen szagmentesen záródó csomagolásban és kívülről nem láthatóan hagyjunk ételt, mert a maci bizony messziről megérzi, és megpróbálja kinyitni a “konzervet”, ami gyakran sikerülni is szokott, nem kicsi kárt okozva.

Szállást Fresnoban foglaltunk, úgyhogy miután sötétedni kezdett, nekivágtunk a dél felé vezető szerpentinnek, két óra autózás várt még ránk. Fura volt a hosszú, kacskaringós, teljesen sötét és forgalomtól mentes erdei úton lefelé ereszkedni (a GPS másfelé akart vinni, gondolom a többség annak hitt), de sikeresen abszolváltuk. Valahol aztán nagy világító BBQ feliratra lettünk figyelmesek az út szélén, nem lehetett nem megállni. Hoztunk egy hatalmas pork plate-et burgonya- és babsalátával, nem is jöhetett volna jobbkor – nem volt olcsó, de megérte az utolsó centet is, még másnap délben is azt ettük. 🙂

Alcatraz

Alcatraz – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla” – egy 9 hektáros parányi sziget a San Francisco-öbölben, a szárazföldtől alig 1,5 mérföldre. Jó elhelyezkedése miatt a XIX. században világítótorony, erőd, majd katonai börtön épült rajta; utóbbi aztán 1934-63 között szövetségi börtönként üzemelt, gondját viselve számos különösen veszélyes, híres-hírhedt bűnözőnek. A fegyház anyagi okokból történő bezárása után a sziget egy ideig üresen állt, majd közel két évig indiánok szállták meg, a ’70-es évek elejétől kezdve pedig turisták ezrei látogatják nap, mint nap.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

San Francisco kikötőjéből alig 15 percnyi hajózással elérhető ez a hátborzongató, de egyben gyönyörű hely. Tele van szebbnél szebb virágokkal, hemzsegnek rajta a madarak, belátni róla az egész öblöt, a Golden Gate hidat, a nyüzsgő várost…idilli környezet lehetett egykor a börtön helyben lakó dolgozóinak és családjaiknak, és borzalmas lehetett a rácsok közé zárt bűnözőknek, akik gyakran csak hétvégente és maximum néhány órára tehették ki lábukat a börtönudvarra, a tenger békés morajlásának és a város zsibogásának hívogató hangja viszont egészen a cellájukig elért. Nem is igen akadt olyan rab, aki ne morfondírozott volna egyfolytában a szökésen, de nem volt érdemes, állítólag véglegesen senkinek sem sikerült. Egy-egy őrnek mindössze három embert kellett szemmel tartania, az épületen ill. a szigeten belül pedig komoly védelmi rendszer volt kiépítve; ha valaki mindezeket ki is tudta játszani, még az öböl jéghideg, erősen hullámzó vizével is meg kellett küzdenie. Ezt már tényleg csak a legvakmerőbbek vállalták be, ők mind oda is vesztek – illetve egyvalaki nem, de ő a túlparton egyből kidőlt a kimerültségtől, így hamar utolérték 🙂 -, az épületből kijutottak nagyobb része viszont feladta magát pár nap parton való ácsorgás, rejtőzködés után. Persze volt valaki, aki nagy furfangosan megpróbálta elkerülni az úszást: összecsempészett magának egy teljes katonai egyenruhát a börtön mosodájából, ahol példás magaviseletének köszönhetően évekig dolgozhatott, majd feltűnésmentesen felsétált abban a hadsereg rendszeresen kikötő hajójára. De pechére a hajó aznap nem San Francisco városába, hanem a szomszédos Angel Island-re, a katonai bázisra tartott, úgyhogy hamar el is csípték 😀 (Ehhez hasonló, időnként volt rabok által személyesen elmesélt történetek itt.)

Alcatraz szigetén egyszerre mindössze 300 rabot tartottak fogva, bár ténylegesen 350 cellát építettek. Ez a hely volt a “börtön a börtönben” – a bíróság egyből senkit sem küldött ide, csak a máshonnan már szökni próbáló, kezelhetetlen, visszaeső bűnözőket. Ilyen volt például a híres-hírhedt chicagói gengszer, a szervezett bűnözés atyja, Al Capone (a “Sebhelyes”), Robert Stroud (a “Birdman”, aki fogsága alatt ornitológussá képezte ki magát), vagy George “Géppuska” Kelly, aki egyébként Tennessee-ben született 🙂 A rabok alapvetően nem részesültek szörnyű bánásmódban, jó magaviselet esetén akár kinti munkát is vállalhattak, és különböző “kedvezményekben” is részesülhettek. A cellákban viszont egyesével, puritán körülmények között voltak elszállásolva, és a legkisebb lázongás, erőszak, szökési kísérlet esetén már igen komoly büntetéseket kaphattak. Ilyenkor az ún. D-blokk fűtetlen celláiba kerültek, és jöhetett a verés, ételmegvonás, teljes szociális izoláció, vagy legdurvább esetben pár hétig a “Lyuk” 6 cellájának egyike, fűtés, világítás, ágy és rendes élelem nélkül. A sötétzárka, a túlélésért való küzdelem és a szociális kapcsolatok hosszan tartó hiánya itt a legelvetemültebb rabokat is hamar megtörte, a legtöbben mentálisan végül belerokkantak. Egy “átlagos rab” viszont túl tudta élni az éveket a börtönudvari közös játékok és a cellafalon – vagy a telefonná avanzsált vécécsészéken 🙂 – keresztüli kommunikálás, sakkozás, egyéb időtöltések segítségével, és kikerülve akár teljesen új életet is tudott kezdeni.

Miután végigjártuk a “börtöntúrát”, a sziget többi épületét és természeti értékeit vettük szemügyre. Nem lehet rá mást mondani: gyönyörű – persze a színpompás virágok mind betelepítettek, és a kertek önkéntes kertészek keze munkáját dícsérik. Az állatvilágot illetően a madarak vannak többségben, szinte nem láttunk olyan bokrot, amiben ne fészkelt vagy mocorgott volna valami. (Ez a sziget felfedezésekor sem volt másképp, ezért is kapta a “La Isla de los Alcatraces”, vagyis a “Pelikánok szigete” nevet.) A kedvencünk egy kanadai vadlúd-pár volt hat fiókával, akik a kíváncsiskodókat és fényképezgetőket hamar megunták, és egy az egyben, azon hatostul eltűntek anyuci szárnyai alatt 🙂 Sétálgatás közben gyíkok is el-elszaladtak előttünk, ehető, előfordulását és gusztustalanságát tekintve is ritka banáncsigát viszont nem láttunk.

Akit ennél is bővebben érdekel még az Alcatraz, rengeteg jó cikk és videó van fent róla a neten, számos filmben is láthatjuk (Szökés Alcatrazból, Az alcatrazi ember, stb.), és virtuálisan még a cellái között kóválygó zombikra is lövöldözhetünk a Mob of the Dead nevű, bizonyára fantasztikus videójátékban 🙂

San Francisco, CA

Következő napunkon San Francisco-t, a “Ködvárost” vettük célba. Akárcsak Los Angelest, ezt is a 18. század végén alapították a spanyolok; nevét onnan kapta, hogy az itt először megépített erődöt Assisi Szent Ferencnek ajánlották fel. Lakossága meg sem közelíti L.A.-ét, viszont New York után ez az USA második legsűrűbben lakott települése – tele van bevándorlókkal, a népesség harmada ázsiai, főleg kínai…megdöbbentő. Mondjuk teljesen megértem őket, a város gyönyörű, tiszta, hangulatos, és mellesleg gazdasági szempontból is élen jár. (Ez utóbbi persze az egész San Francisco-öböl környékére igaz, hiszen a félsziget déli csücskénél található a híres-neves Szilícium-völgy:)) Ugyanakkor itt is állandó aggodalomra ad okot a földkéreg mozgása; 1906-ban például a világtörténelem egyik legpusztítóbb földrengését élhette meg a lakosság, ráadásul hajnalok hajnalán, 5 óra tájban, nem lehetett kellemes. (Mother Nature-höz azt hiszem, lenne néhány keresetlen szavam, ha így próbálna kirobbantani a takaróim alól :)) Pár éven belül aztán kompletten sikerült újjáépíteni a várost romjaiból, és ez nem volt másképp a következő ilyen nagyobb esetnél sem (Loma Prieta, 1989), de azért így nem olyan idilli a helyzet..ha ide költöznék, azt hiszem, nem sokat vacillálnék az ingatlanbiztosításon.

A legelső turistalátványosság, amit megnéztünk, a várostól 15 perc hajókázásnyira levő kis sziget, Alcatraz volt – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla”. (Eredeti, spanyol neve egyébként: La Isla de los Alcatraces, vagyis „A pelikánok szigete”.) Ez az a hely, ahol egészen 1963-ig a világ leghíresebb, egyben talán a legszigorúbb fegyháza is működött, otthonául szolgálva sok rendkívül veszélyes, kezelhetetlen, gyakran elmebeteg bűnözőnek. Az egész körutunkban ennek a meglátogatását vártam és élveztem talán a legjobban, hiszen maga a börtön nagyon érdekes és egyben hátborzongató, a sziget pedig gyönyörű…úgyhogy azt hiszem, megérdemel majd egy külön bejegyzést.

Miután visszatértünk kompunkkal a szárazföldre, megebédeltünk és sétálgattunk kicsit a kikötői sétányon (The Embarcadero ill. Fisherman’s Wharf). Ez a hely San Francisco másik nagy turistagyűjtő területe, az öbölbe be-benyúló, széles mólókkal (“pier”), és rajtuk az éttermek mellett múzeumokkal, hotelekkel, mindenfélével. A leghíresebb komplexum a Pier 39, itt töltöttük el a legtöbb időt, Peti sirályokat fotózott, én penny-t tekertem, meg jól elszórakoztunk a kikötőben napozó-henyélő, habtestű fókák látványán. (Figyelem, webkamerán is lehet kukkolni őket! :)) Némelyikükben felfedezni véltem magamat, hasonló pozícióban telik nálam is egy átlag nashville-i hétköznap a kanapén, már csak némi plusz szőr meg a fehér bajusz hiányzik 😀

A Pier 33 is tetszett, ott először egy nagy szuvenírbolt-játékteremszerűségbe néztünk be, amit azóta is úgy hívok, hogy a Pennyparadicsom – ha 10 pennymasinát nem láttam egymás hegyén-hátán, akkor egyet sem, de addigra már ugye túlestem a tekerési szeánszon. Aztán végigmentünk egy kikötött II. világháborús tengeralattjáró, a USS Pampanito belsejében…ez iszonyú érdekes lett volna, ha az olvasottaknak megfelelően valóban szárazdokkolják, de így részemről inkább végigsietés lett a túrából, nem túl kellemes a sunyi imbolygás egy teljesen zárt és szinte oldalazást igénylően kicsi térben. Hihetetlen, hogy annak idején 80 ember fért el és élt rajta, akár napokig, hetekig egyfolytában a víz alatt!

Ezután a város belseje felé vettük az irányt. Sétálás közben hamar belefutottunk San Francisco jelképébe, a kábelvasútba ill. kocsijaiba is 🙂 Ennek szerteágazó hálózatát még az 1870-es években építették ki, és a világon utolsóként, főleg afféle turistaattrakcióként még ma is működik, igaz, mára már csak 3 útvonalon. A nyitott szerelvények, ahogy a nevükben is benne van, nem rendelkeznek önálló meghajtással, csak egy, a sínek között húzódó és abban folyamatosan haladó acélkábelre tudnak fel- és lecsatlakozni. Úgyhogy nagy hajlobogásra nem kell számítani, a maximálisan elérhető sebesség nincs 16 km/órás sem 😀 Viszont cserébe lehet gyönyörködni útközben a szép tájban, akár úgy is, hogy az ember a kocsi külső felén ácsorogva egyik kezével kapaszkodik, a másikkal meg lelkesen integet. Ha lett volna több időnk, akkor poén lett volna bérletet venni, és tenni egy teljes körutat a három összefonódó vonalon, meg akkor megnézhettük volna még a végállomáson a kocsiszínt és a drótokat mozgató néhány tárcsát ill. motort is – de sajnos nem fért bele már az sem, hogy akár csak pár percet robogjunk rajta, mert minden megállóban felajzott turisták hatalmas soraiba botlottunk.

Egyébként ebben a kábelvasútban az a legdurvább, hogy nemcsak sík terepen üzemel, hanem egészen meredek lejtőkön is, azon vezetőstül, csüngőturistástul, időnként dagadtamerikaistul. San Francisco ugyanis tele van ilyen utakkal:

Bár ezek még enyhébb emelkedők, voltak helyek, ahol még kocsival is kicsit ijesztő volt menni. Gyalog meg egy dombos részen néhány utcától is eléggé kifulladtunk, de legalább láthattuk ezt:

Ez a Lombard Street (egy kis szakasza), a világ legkanyargósabb utcája. Ez után a hatalmas és tüdőkiköpést abszolúte megérő élmény után visszagyalogoltunk a kikötőben hagyott autóhoz, és elgurultunk a félsziget csücskéhez, a Golden Gate-hez és híres hídjához. (A legtöbb embernek ez a két dolog összefolyik, de valójában az “Aranykapu” kifejezés önmagában csak a félsziget és a szárazföld közötti tengerszorosra utal.) Lenyűgöző látvány volt, bár a félsziget keleti oldalán levő San Francisco-Oakland Bay Bridge egy kicsit hosszabb nála, de az nem pompázik élénk színben, és építészetileg sem egy akkora teljesítmény. Az 1937-ben átadott Golden Gate hídban az a nagy szám, hogy függőhíd, két pillér felelős a hídpálya nagy részének megtartásáért, miközben hossza több, mint 2700 méter. (Majdnem 3 évtizedig ez volt a világ leghosszabb függőhídja, de mára már az USÁ-n belül is csak a második helyen áll.) Kivitelezését egyébként sokáig húzták-halasztották, mert sokan úgy vélték, a mély, időnként örvénylő vízben, meg a városra nagyon jellemző óriási ködben eleve lehetetlen bármilyen nagy hidat megépíteni; maradt a komp meg a csónakázás. Mellesleg a Friscó-i köd tényleg nem semmi, nyáron akár hetekig is ráül a városra..ezzel legalább annyira ikonikus, mint maga a Golden Gate híd, amit ilyenkor teljesen eltakar 🙂 Nagy szerencse, hogy mi pont a ködszegény áprilisban mentünk.

Természetesen hazafele nem hagytuk ki a hídon való átkelést 🙂 De még ameddig nem sötétedett be teljesen, visszamentünk, és tettünk egy kis kört a belvárosban. Főleg a Chinatown-ra voltunk kíváncsiak, a kínai negyedre, amibe gyakorlatilag minden nagyobb amcsi városban bele lehetne futni…de itt van a legrégebbi (több, mint 150 éves), leghíresebb, és talán egyben a legnagyobb is. Láttunk díszes kaput, pagodákat, lampionsorokat, na meg persze jó kis bazárokat, telis-tele autentikus kicikínai cuccokkal, úgymint integető macska, hatalmas legyezők, virágmintás surranók..tényleg mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna bele 🙂

Mindezek után eléggé elfáradtunk, úgyhogy magunkhoz vettünk egy kis vietnami kaját (a kínai negyedből :)), és hazaindultunk vele a közeli Oakland-ben levő szállásunkra – ahogy már írtam, a jó öreg Gold Gate hídon keresztül, amit természetesen le is videóztunk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

17-Mile Drive, CA

Este felé, de azért még naplemente előtt értünk Monterey környékére, úgyhogy célba is vettük a 17-Mile Drive-ot, ami egy megállókkal teli kis autós/biciklis körút a parton, hosszáról a neve árulkodik. Talán ez volt az egyik legszebb hely, ahol az utunk alatt jártunk, nagy kár, hogy az időjárás nem volt kegyes hozzánk: kb. 8 ºC és borzasztó erős szél fogadott, az autóból alig lehetett kiszállni (az ajtó “magától” becsapódott…), ráadásul az óceán miatt sóval teli szélről beszélünk, ami másodpercek alatt telepöttyözte a fényképező lencséjét, amit aztán az autóba visszaülve lehetett puceválni. Így aztán csak kutyafuttában lőttem néhány képet, és a tájban is inkább csak az autóból gyönyörködtünk.

A végére aztán alábbhagyott a szél, és sikerült egy kis időt eltölteni az egyik megállónál, úgyhogy egy étkezéssel egybekötve megvártuk a naplementét.

Végül visszaültünk az autóba, és San Francisco felé vettük az irányt, két órányi út állt még előttünk. Hosszú nap volt, estére 460 mérföldön lettünk túl, nem volt nehéz elaludni. 🙂