2013. május havi bejegyzések

Alcatraz

Alcatraz – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla” – egy 9 hektáros parányi sziget a San Francisco-öbölben, a szárazföldtől alig 1,5 mérföldre. Jó elhelyezkedése miatt a XIX. században világítótorony, erőd, majd katonai börtön épült rajta; utóbbi aztán 1934-63 között szövetségi börtönként üzemelt, gondját viselve számos különösen veszélyes, híres-hírhedt bűnözőnek. A fegyház anyagi okokból történő bezárása után a sziget egy ideig üresen állt, majd közel két évig indiánok szállták meg, a ’70-es évek elejétől kezdve pedig turisták ezrei látogatják nap, mint nap.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

San Francisco kikötőjéből alig 15 percnyi hajózással elérhető ez a hátborzongató, de egyben gyönyörű hely. Tele van szebbnél szebb virágokkal, hemzsegnek rajta a madarak, belátni róla az egész öblöt, a Golden Gate hidat, a nyüzsgő várost…idilli környezet lehetett egykor a börtön helyben lakó dolgozóinak és családjaiknak, és borzalmas lehetett a rácsok közé zárt bűnözőknek, akik gyakran csak hétvégente és maximum néhány órára tehették ki lábukat a börtönudvarra, a tenger békés morajlásának és a város zsibogásának hívogató hangja viszont egészen a cellájukig elért. Nem is igen akadt olyan rab, aki ne morfondírozott volna egyfolytában a szökésen, de nem volt érdemes, állítólag véglegesen senkinek sem sikerült. Egy-egy őrnek mindössze három embert kellett szemmel tartania, az épületen ill. a szigeten belül pedig komoly védelmi rendszer volt kiépítve; ha valaki mindezeket ki is tudta játszani, még az öböl jéghideg, erősen hullámzó vizével is meg kellett küzdenie. Ezt már tényleg csak a legvakmerőbbek vállalták be, ők mind oda is vesztek – illetve egyvalaki nem, de ő a túlparton egyből kidőlt a kimerültségtől, így hamar utolérték 🙂 -, az épületből kijutottak nagyobb része viszont feladta magát pár nap parton való ácsorgás, rejtőzködés után. Persze volt valaki, aki nagy furfangosan megpróbálta elkerülni az úszást: összecsempészett magának egy teljes katonai egyenruhát a börtön mosodájából, ahol példás magaviseletének köszönhetően évekig dolgozhatott, majd feltűnésmentesen felsétált abban a hadsereg rendszeresen kikötő hajójára. De pechére a hajó aznap nem San Francisco városába, hanem a szomszédos Angel Island-re, a katonai bázisra tartott, úgyhogy hamar el is csípték 😀 (Ehhez hasonló, időnként volt rabok által személyesen elmesélt történetek itt.)

Alcatraz szigetén egyszerre mindössze 300 rabot tartottak fogva, bár ténylegesen 350 cellát építettek. Ez a hely volt a “börtön a börtönben” – a bíróság egyből senkit sem küldött ide, csak a máshonnan már szökni próbáló, kezelhetetlen, visszaeső bűnözőket. Ilyen volt például a híres-hírhedt chicagói gengszer, a szervezett bűnözés atyja, Al Capone (a “Sebhelyes”), Robert Stroud (a “Birdman”, aki fogsága alatt ornitológussá képezte ki magát), vagy George “Géppuska” Kelly, aki egyébként Tennessee-ben született 🙂 A rabok alapvetően nem részesültek szörnyű bánásmódban, jó magaviselet esetén akár kinti munkát is vállalhattak, és különböző “kedvezményekben” is részesülhettek. A cellákban viszont egyesével, puritán körülmények között voltak elszállásolva, és a legkisebb lázongás, erőszak, szökési kísérlet esetén már igen komoly büntetéseket kaphattak. Ilyenkor az ún. D-blokk fűtetlen celláiba kerültek, és jöhetett a verés, ételmegvonás, teljes szociális izoláció, vagy legdurvább esetben pár hétig a “Lyuk” 6 cellájának egyike, fűtés, világítás, ágy és rendes élelem nélkül. A sötétzárka, a túlélésért való küzdelem és a szociális kapcsolatok hosszan tartó hiánya itt a legelvetemültebb rabokat is hamar megtörte, a legtöbben mentálisan végül belerokkantak. Egy “átlagos rab” viszont túl tudta élni az éveket a börtönudvari közös játékok és a cellafalon – vagy a telefonná avanzsált vécécsészéken 🙂 – keresztüli kommunikálás, sakkozás, egyéb időtöltések segítségével, és kikerülve akár teljesen új életet is tudott kezdeni.

Miután végigjártuk a “börtöntúrát”, a sziget többi épületét és természeti értékeit vettük szemügyre. Nem lehet rá mást mondani: gyönyörű – persze a színpompás virágok mind betelepítettek, és a kertek önkéntes kertészek keze munkáját dícsérik. Az állatvilágot illetően a madarak vannak többségben, szinte nem láttunk olyan bokrot, amiben ne fészkelt vagy mocorgott volna valami. (Ez a sziget felfedezésekor sem volt másképp, ezért is kapta a “La Isla de los Alcatraces”, vagyis a “Pelikánok szigete” nevet.) A kedvencünk egy kanadai vadlúd-pár volt hat fiókával, akik a kíváncsiskodókat és fényképezgetőket hamar megunták, és egy az egyben, azon hatostul eltűntek anyuci szárnyai alatt 🙂 Sétálgatás közben gyíkok is el-elszaladtak előttünk, ehető, előfordulását és gusztustalanságát tekintve is ritka banáncsigát viszont nem láttunk.

Akit ennél is bővebben érdekel még az Alcatraz, rengeteg jó cikk és videó van fent róla a neten, számos filmben is láthatjuk (Szökés Alcatrazból, Az alcatrazi ember, stb.), és virtuálisan még a cellái között kóválygó zombikra is lövöldözhetünk a Mob of the Dead nevű, bizonyára fantasztikus videójátékban 🙂

San Francisco, CA

Következő napunkon San Francisco-t, a “Ködvárost” vettük célba. Akárcsak Los Angelest, ezt is a 18. század végén alapították a spanyolok; nevét onnan kapta, hogy az itt először megépített erődöt Assisi Szent Ferencnek ajánlották fel. Lakossága meg sem közelíti L.A.-ét, viszont New York után ez az USA második legsűrűbben lakott települése – tele van bevándorlókkal, a népesség harmada ázsiai, főleg kínai…megdöbbentő. Mondjuk teljesen megértem őket, a város gyönyörű, tiszta, hangulatos, és mellesleg gazdasági szempontból is élen jár. (Ez utóbbi persze az egész San Francisco-öböl környékére igaz, hiszen a félsziget déli csücskénél található a híres-neves Szilícium-völgy:)) Ugyanakkor itt is állandó aggodalomra ad okot a földkéreg mozgása; 1906-ban például a világtörténelem egyik legpusztítóbb földrengését élhette meg a lakosság, ráadásul hajnalok hajnalán, 5 óra tájban, nem lehetett kellemes. (Mother Nature-höz azt hiszem, lenne néhány keresetlen szavam, ha így próbálna kirobbantani a takaróim alól :)) Pár éven belül aztán kompletten sikerült újjáépíteni a várost romjaiból, és ez nem volt másképp a következő ilyen nagyobb esetnél sem (Loma Prieta, 1989), de azért így nem olyan idilli a helyzet..ha ide költöznék, azt hiszem, nem sokat vacillálnék az ingatlanbiztosításon.

A legelső turistalátványosság, amit megnéztünk, a várostól 15 perc hajókázásnyira levő kis sziget, Alcatraz volt – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla”. (Eredeti, spanyol neve egyébként: La Isla de los Alcatraces, vagyis „A pelikánok szigete”.) Ez az a hely, ahol egészen 1963-ig a világ leghíresebb, egyben talán a legszigorúbb fegyháza is működött, otthonául szolgálva sok rendkívül veszélyes, kezelhetetlen, gyakran elmebeteg bűnözőnek. Az egész körutunkban ennek a meglátogatását vártam és élveztem talán a legjobban, hiszen maga a börtön nagyon érdekes és egyben hátborzongató, a sziget pedig gyönyörű…úgyhogy azt hiszem, megérdemel majd egy külön bejegyzést.

Miután visszatértünk kompunkkal a szárazföldre, megebédeltünk és sétálgattunk kicsit a kikötői sétányon (The Embarcadero ill. Fisherman’s Wharf). Ez a hely San Francisco másik nagy turistagyűjtő területe, az öbölbe be-benyúló, széles mólókkal (“pier”), és rajtuk az éttermek mellett múzeumokkal, hotelekkel, mindenfélével. A leghíresebb komplexum a Pier 39, itt töltöttük el a legtöbb időt, Peti sirályokat fotózott, én penny-t tekertem, meg jól elszórakoztunk a kikötőben napozó-henyélő, habtestű fókák látványán. (Figyelem, webkamerán is lehet kukkolni őket! :)) Némelyikükben felfedezni véltem magamat, hasonló pozícióban telik nálam is egy átlag nashville-i hétköznap a kanapén, már csak némi plusz szőr meg a fehér bajusz hiányzik 😀

A Pier 33 is tetszett, ott először egy nagy szuvenírbolt-játékteremszerűségbe néztünk be, amit azóta is úgy hívok, hogy a Pennyparadicsom – ha 10 pennymasinát nem láttam egymás hegyén-hátán, akkor egyet sem, de addigra már ugye túlestem a tekerési szeánszon. Aztán végigmentünk egy kikötött II. világháborús tengeralattjáró, a USS Pampanito belsejében…ez iszonyú érdekes lett volna, ha az olvasottaknak megfelelően valóban szárazdokkolják, de így részemről inkább végigsietés lett a túrából, nem túl kellemes a sunyi imbolygás egy teljesen zárt és szinte oldalazást igénylően kicsi térben. Hihetetlen, hogy annak idején 80 ember fért el és élt rajta, akár napokig, hetekig egyfolytában a víz alatt!

Ezután a város belseje felé vettük az irányt. Sétálás közben hamar belefutottunk San Francisco jelképébe, a kábelvasútba ill. kocsijaiba is 🙂 Ennek szerteágazó hálózatát még az 1870-es években építették ki, és a világon utolsóként, főleg afféle turistaattrakcióként még ma is működik, igaz, mára már csak 3 útvonalon. A nyitott szerelvények, ahogy a nevükben is benne van, nem rendelkeznek önálló meghajtással, csak egy, a sínek között húzódó és abban folyamatosan haladó acélkábelre tudnak fel- és lecsatlakozni. Úgyhogy nagy hajlobogásra nem kell számítani, a maximálisan elérhető sebesség nincs 16 km/órás sem 😀 Viszont cserébe lehet gyönyörködni útközben a szép tájban, akár úgy is, hogy az ember a kocsi külső felén ácsorogva egyik kezével kapaszkodik, a másikkal meg lelkesen integet. Ha lett volna több időnk, akkor poén lett volna bérletet venni, és tenni egy teljes körutat a három összefonódó vonalon, meg akkor megnézhettük volna még a végállomáson a kocsiszínt és a drótokat mozgató néhány tárcsát ill. motort is – de sajnos nem fért bele már az sem, hogy akár csak pár percet robogjunk rajta, mert minden megállóban felajzott turisták hatalmas soraiba botlottunk.

Egyébként ebben a kábelvasútban az a legdurvább, hogy nemcsak sík terepen üzemel, hanem egészen meredek lejtőkön is, azon vezetőstül, csüngőturistástul, időnként dagadtamerikaistul. San Francisco ugyanis tele van ilyen utakkal:

Bár ezek még enyhébb emelkedők, voltak helyek, ahol még kocsival is kicsit ijesztő volt menni. Gyalog meg egy dombos részen néhány utcától is eléggé kifulladtunk, de legalább láthattuk ezt:

Ez a Lombard Street (egy kis szakasza), a világ legkanyargósabb utcája. Ez után a hatalmas és tüdőkiköpést abszolúte megérő élmény után visszagyalogoltunk a kikötőben hagyott autóhoz, és elgurultunk a félsziget csücskéhez, a Golden Gate-hez és híres hídjához. (A legtöbb embernek ez a két dolog összefolyik, de valójában az “Aranykapu” kifejezés önmagában csak a félsziget és a szárazföld közötti tengerszorosra utal.) Lenyűgöző látvány volt, bár a félsziget keleti oldalán levő San Francisco-Oakland Bay Bridge egy kicsit hosszabb nála, de az nem pompázik élénk színben, és építészetileg sem egy akkora teljesítmény. Az 1937-ben átadott Golden Gate hídban az a nagy szám, hogy függőhíd, két pillér felelős a hídpálya nagy részének megtartásáért, miközben hossza több, mint 2700 méter. (Majdnem 3 évtizedig ez volt a világ leghosszabb függőhídja, de mára már az USÁ-n belül is csak a második helyen áll.) Kivitelezését egyébként sokáig húzták-halasztották, mert sokan úgy vélték, a mély, időnként örvénylő vízben, meg a városra nagyon jellemző óriási ködben eleve lehetetlen bármilyen nagy hidat megépíteni; maradt a komp meg a csónakázás. Mellesleg a Friscó-i köd tényleg nem semmi, nyáron akár hetekig is ráül a városra..ezzel legalább annyira ikonikus, mint maga a Golden Gate híd, amit ilyenkor teljesen eltakar 🙂 Nagy szerencse, hogy mi pont a ködszegény áprilisban mentünk.

Természetesen hazafele nem hagytuk ki a hídon való átkelést 🙂 De még ameddig nem sötétedett be teljesen, visszamentünk, és tettünk egy kis kört a belvárosban. Főleg a Chinatown-ra voltunk kíváncsiak, a kínai negyedre, amibe gyakorlatilag minden nagyobb amcsi városban bele lehetne futni…de itt van a legrégebbi (több, mint 150 éves), leghíresebb, és talán egyben a legnagyobb is. Láttunk díszes kaput, pagodákat, lampionsorokat, na meg persze jó kis bazárokat, telis-tele autentikus kicikínai cuccokkal, úgymint integető macska, hatalmas legyezők, virágmintás surranók..tényleg mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna bele 🙂

Mindezek után eléggé elfáradtunk, úgyhogy magunkhoz vettünk egy kis vietnami kaját (a kínai negyedből :)), és hazaindultunk vele a közeli Oakland-ben levő szállásunkra – ahogy már írtam, a jó öreg Gold Gate hídon keresztül, amit természetesen le is videóztunk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

17-Mile Drive, CA

Este felé, de azért még naplemente előtt értünk Monterey környékére, úgyhogy célba is vettük a 17-Mile Drive-ot, ami egy megállókkal teli kis autós/biciklis körút a parton, hosszáról a neve árulkodik. Talán ez volt az egyik legszebb hely, ahol az utunk alatt jártunk, nagy kár, hogy az időjárás nem volt kegyes hozzánk: kb. 8 ºC és borzasztó erős szél fogadott, az autóból alig lehetett kiszállni (az ajtó “magától” becsapódott…), ráadásul az óceán miatt sóval teli szélről beszélünk, ami másodpercek alatt telepöttyözte a fényképező lencséjét, amit aztán az autóba visszaülve lehetett puceválni. Így aztán csak kutyafuttában lőttem néhány képet, és a tájban is inkább csak az autóból gyönyörködtünk.

A végére aztán alábbhagyott a szél, és sikerült egy kis időt eltölteni az egyik megállónál, úgyhogy egy étkezéssel egybekötve megvártuk a naplementét.

Végül visszaültünk az autóba, és San Francisco felé vettük az irányt, két órányi út állt még előttünk. Hosszú nap volt, estére 460 mérföldön lettünk túl, nem volt nehéz elaludni. 🙂

Santa Barbara, CA

Nóri maratoni Hollywood-i összefoglalója után újra utazós bejegyzés következik, Los Angeles után ugyanis San Francisco felé vettük az irányt. Az útvonalat tekintve három lehetőség kínálkozik: végig lehet zúzni az 5-ös interstate-en, ez a legkönnyebb ill. leggyorsabb útvonal. A másik véglet a Pacific Highway 1 (Big Sur-nek is hívják), ami végig a parton vezet, és a világ legszebb partmenti útjaként tartják számon. Keskeny, 2×1 sávos kanyargós volta miatt 30-40 mph-s átlaggal lehet számolni, ráadásul tele van szebbnél szebb megállókkal, így erre legalább két napot kell szánni. Sajnos nekünk nem volt ennyi, ezért a 101-es utat választottuk, ami a fenti kettő között vezet, és látvány szempontjából is hasonló helyet foglal el. Az elején vannak az 1-es úttal közös részei is, és egy gyönyörű szerpentinen is keresztülvisz. Később, Monterey környékén újra közel kerülnek egymáshoz, így itt tettünk egy kitérőt, hogy a déli mellett lássunk valamit ebből a partszakaszból is, és körbeautóztunk a 17-Mile Drive-on, amiről talán inkább majd külön írok, most egyelőre maradjunk az út első felénél.

Los Angelesből elindulva kb. 100 mérföld után Santa Barbarában álltunk meg, ami az 1-es és 101-es közös részén fekszik, tipikus kis üdülőparadicsom, egyik oldalról hegyek, másik oldalról pedig az óceán határolja, mindenhol pálmák és fügefák, madarak, kis sétányok – nem véletlenül becézik Amerikai Riviérának is. Los Angelesben a sok látnivaló miatt lehetne eltölteni egy hetet, itt pedig a boldog semmittevés közepette való tökéletes feltöltődés tehetne ki ugyanennyit. A körülmények mindenképp ideálisak hozzá: a forgalom kicsi, az idő áll, a táj pedig gyönyörű.

Itt található egyébként Észak-Amerika legnagyobbnak tartott fügefája, ill. ugyanezen viszonylatban ez egyben az egyik legnagyobb árnyékot vető fa is: becslések szerint több, mint 10 ezer ember fér el az árnyékában – mostmár legalább tudom, hogy ilyen kategóriában is számontartanak helyezetteket. 🙂

Sétálgattunk a Chase Palm Parkban, majd a parton néhány szemtelen madár társaságában megettük az előző estéről maradt pizzaszeleteket, és bokáig még a vízbe is bemerészkedtünk. Kicsit korai volt még a dátum a fürdőzéshez, elég üres is volt a strand, de azért nem volt rossz az idő, sikerült is egy kicsit leégnünk. Ki gondolta volna, hogy áprilisban ildomos lenne naptejet használni, ugye…

Összesen majd 3 órát sikerült ellustálkodni, úgyhogy visszaültünk az autóba, és észak felé vettük az irányt. Nem akármilyen tájakon vitt az út, a burgerekkel marhacsordákkal tarkított legelők, szőlő- és narancsültetvények mellett ilyen szép hegyes-völgyes részek is előfordultak:

Lezárásként egy videó a partról, Nóri ragaszkodott hozzá, hogy a legszemtelenebb, barnás színű madár gyönyörű hangja is felkerüljön, fogadjátok hát szeretettel… 🙂

Hollywood-i színházak II. – Dolby Theatre

A Hollywood Boulevard másik nagy színházáról, a Dolby Theatre-ről talán nem sokan hallottak még – de csak azért, mert egészen tavalyig még a Kodak Theatre néven jegyezték. Kodak Színház. Így már mindjárt másképp hangzik, ugye? 🙂 Ez az a 3332 férőhelyes “palota”, ami elé 2002 óta minden év februárjában egy hatalmas vörös szőnyeget terítenek, hogy az Academy Awards díjkiosztó rendezvényre (közismertebb nevén: Oscar-gála) érkezvén azon lépkedve tehesse meg teátrális bevonulását a filmipar sztárjainak színe-java. Időhiány miatt ebbe a színházba sem tudtunk sajnos bemenni, de úgyse engedték volna bent a fényképezgetést, szóval…

Az USA legrangosabb filmművészeti díját, az Oscar-díjat az Academy of Motion Picture Arts and Sciences (AMPAS; Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia) adja ki évről évre több kategóriában, immár 85 éve, 1929 óta. Először mindig kiválasztják az esélyeseket az előző év produkciói alapján, kategóriánként általában 5-öt, aztán következhet a 6 hét izgulás…mert csak a puccos február végi gálán árulják el igazából zárt borítékos, felolvasós, sírós-meghatódós körítéssel, hogy ki is az az egy-egy a jelöltek közül, aki a szavazások alapján mindent visz. A show akkora, hogy az élő közvetítést a becslések szerint több, mint egymilliárdan nézik a világon, még úgy is, hogy az időeltolódás miatt ez sokaknak jár kemény éjszakázással. A műsor reklámbevételei pedig egy az egyben fedezik az Akadémia működésének egész éves költségét 🙂 És még rengeteg ember elég jól meg tud élni a gálából, lehet utána hetekig cikkezni, hogy melyik híresség melyik neves divattervező kreálmányaiban páváskodott, és hogy az jobban állt-e rajta, mint egy másikon egy hasonló a tavalyi rendezvényen. Vicces 🙂 Egyébként a legelső gála még teljesen a média jelenléte nélkül zajlott, később jött csak a rádiós, majd 1953-tól a tévés közvetítés.

Az eddig leírtak valószínűleg nem sok embernek mondtak újat, azt viszont már kevesen tudják, hogy miért is lett a díj neve Oscar. Sok történet kering ezzel kapcsolatban, a legnépszerűbb az, hogy 1931-ben az Akadémia könyvtárosa a figurát látva megjegyezte, mennyire hasonlít az az Oscar nevű bácsikájára 🙂 Ettől kezdve a filmes berkekben egyre inkább eképpen hivatkoztak rá, 1939-ben pedig végül az Akadémia is elfogadta és hivatalossá tette az elnevezést. A szobrocska egyébként egy filmtekercsen álló, kardjára támaszkodó lovagot ábrázol; a tekercs öt küllője az Akadémia öt ágazatára utal (színészek, írók, rendezők, producerek, technikusok). Legnagyobbrészt egy magas óntartalmú fémötvözetből, ún. britanniumból áll, ezt veszi körbe a feltűnően csillogó, 24 karátos aranybevonat. Az előállítási költsége csak párszáz dollár körüli, eszmei értéke viszont nyilván óriási, ezért is próbálkoztak korábban rendre eladni a díjazottak, pontosabban általában utódaik ill. hozzátartozóik 🙂 (Ezt aztán az ’50-es évektől kezdve betiltotta az Akadémia.) Magassága 34 cm, súlya pedig 3,85 kiló – most már értem, miért tartják sokszor alulról megtámasztva, két kézzel…

Néhány érdekesség: volt már olyan színész, aki mindössze alig 16 percnyi játékért kapta meg a legjobb főszereplőnek járó díjat; vagy olyan is, aki nem fogadta el a szobrot, mert méltatlannak érezte rá magát; a legtöbb (11 db) Oscar-t elnyert filmből három is van, a Ben Hur, a Titanic és A gyűrűk ura – A király visszatér; a legtöbbször pedig Walt Disney-t hozta ki győztesként az Akadémia, összesen 26 alkalommal az 59 jelöléséből. Ő egyébként arról is nevezetes, hogy a Hófehérke és a hét törpe c. rajzfilmjéért egy nagyon speciális díjat kapott, rajta egy nagy, és hét kicsi szobrocskával 🙂

walt-disney-oscar-snow-white

Nem lenne teljes a poszt, ha befejezésül nem írnék még pár szót az Oscar magyar vonatkozásairól is. Alapvetően nem panaszkodhatunk, több magyar vagy magyar származású rendező, zeneszerző, látványtervező volt már a díjazottak között, nyertes filmünk viszont csak kettő van: a Rofusz Ferenc-féle “A légy” (legjobb animációs rövidfilm, 1981), illetve a Szabó István-féle “Mephisto” (legjobb külföldi film, 1982). Előbbi többezer rajzból, több év alatt állt össze, órási munka volt..bár azt hiszem, ma már azért nem lenne annyira eladható 🙂

Hollywood-i színházak I. – TCL Chinese Theatre

A Hollywood Boulevard-on, azon belül is a Hollywood-i hírességek sétányán több neves (film)színház is található, a két leghíresebb szinte egymás mellett. Nekünk nem volt időnk egyikbe se bemenni, ill. résztvenni a belsejükben vezetett túrákon, de kívülről azért megnéztük, lefotóztuk őket.

A gyönyörű, pagodaszerű, 1162 férőhelyes Kínai Színházat (TCL Chinese Theatre, vagy ahogy egészen tavalyig hívták, Grauman’s Theatre, az egyik tulajdonos neve után) 1927-ben nyitották meg, azóta szolgál premierek, filmvetítések, partik helyszínéül, de 1944-46 között még az Oscar-gálát is itt tartották.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A filmszínházat a premierek és a sztárokkal való találkozás reménye – na meg jővőre majd az USA eddigi legnagyobb IMAX mozivászna – mellett híres előkertje miatt is rengetegen látogatják. Ez az a hely, amelynek betonjában megtalálhatjuk több, mint 200 híresség kéz- és lábnyomát, aláírását, vagy neadjisten orrának, szivarjának, szemüvegének és egyéb jellegzetes tárgyainak lenyomatát 🙂 Állítólag az utóbbi években annyira felkapott lett már ez a celebes cementöntősdi – az ún. „Hand and Footprint Ceremony” -, hogy sok tömböt már belső helyszíneken kénytelenek elhelyezni. Tavaly még Uggie, A némafilmes c. produkcióban szereplő színészkutya mancsát is „bebetonozták” az utókor számára.

A tradíciót egyébként a hivatalos sztori szerint Norma Talmadge színésznőnek köszönhetjük, aki a színház építésének évében egyszer véletlen belelépett a még nedves betonba – de a tulajdonos, Grauman is nyilatkozott már úgy, hogy ő volt annak idején kissé figyelmetlen. A lényegen ez nem változtat – a Walk of Fame csillagaihoz hasonlóan az előkertből is egy jó kis turistacsalogató marketingfogás lett, így kell ezt csinálni 🙂

Hollywood Walk of Fame

Los Angeles egyik legnagyobb turistalátványossága a Hollywoodi hírességek sétánya, a hely, ahol azok a bizonyos, mindenki által jól ismert gránit (pontosabban terrazzo :)) csillagok fekszenek. Kissé felkészületlenül, de mi is elmentünk hát egy rövid „sztárvadászatra”, ahogy azt rajtunk kívül évente még vagy 10 millió ember teszi 🙂

A Walk of Fame valójában nem egyetlen út, hanem egy jó 2 km-es szakasz Hollywood „főutcájának”, a Hollywood Boulevard-nak mindkét oldalán, illetve még néhányszáz méter az erre merőleges Vine Street-en. Mi csak az előbbin sétálgattunk, azon sem végig, de így is sikerült belefutnunk olyan nagy nevekbe, mint például Michael Jackson vagy David Hasselhoff, sőt, még Chuck Norris-on is végiglépkedtünk, és most kivételesen vissza sem ütött. Peti példaképe, Al Bundy (Ed O’Neill) viszont sajnos kimaradt, pedig utólag kiderült, hogy ott mehettünk el valahol mellette, de ilyen szinten nem terveztük meg előre a sétánkat…öreg hiba, na talán majd egyszer, a következő életünkben bepótoljuk. Az ő csillagát amúgy állítólag stílszerűen egy cipőbolt elé helyezték 🙂

A sétány kialakítását már évtizedekkel ezelőtt, 1958-ban megkezdték. A legelső csillagot Paul Newman második feleségének, Joanne Woodward színésznőnek a nevéhez kötik; ez valójában nem teljesen korrekt, hiszen akárcsak napjainkban, akkoriban is több emberét avatták fel egyszerre. Idén már 2492 csillaggal büszkélkedhet Hollywood, ez a szám pedig évről évre átlagosan hússzal bővül. Azt, hogy kik kerülnek fel a sétányra, egy titkos bizottság dönti el minden év júniusában – jelölteket pedig bárki nevezhet, egyszerű mezei rajongók is. A lényeg, hogy a híresség – ha még él, és nem fiktív alak – hozzájáruljon a nevének felterjesztéséhez, vállalja majd lehetőleg az átadási ceremónián is a személyes megjelenést, és legalább 5 évig tevékenykedjen az adott nevezési kategóriában (pl. filmipar, zeneipar, stb.), vagyis ne csak afféle himi-humi, tiszavirágéletű celeb legyen. Ezeknek a feltételeknek nem mindenki tud vagy akar megfelelni, ezért keresnénk hiába a sétányon például olyan nagyságok nevét, mint Julia Roberts vagy George Clooney – előbbivel ellentétben utóbbi a jelölésébe még belement volna, de érthetetlen módon a ceremónián már semmiképp nem szeretett volna személyesen megjelenni. Ez van. A Muppet Show sztárjai már nem voltak ilyen szégyenlősek 🙂

A fekete alapon rózsaszín, sárgaréz szegéllyel ellátott csillagok elkészítése, a felavató ceremónia, valamint a sétány karbantartása többtízezer dolláros költségekkel is járhat évente, ezt nagyon sokszor a kinevezésben résztvevők (fan klubok, szponzorok) dobják össze. A kész csillag elhelyezése legtöbbször random, de helyenként megfigyelhető valami kis szisztéma is benne, a leghíresebbek gyakran pl. a Kínai Színház előtt, míg az Oscar-díjasok a Dolby Theatre előtt találhatók meg. Na meg ugye ott van Al Bundy esete is a cipőbolttal 🙂

Néhány érdekesség: egy famílián belül a legtöbb, nevezetesen 7 csillaga Barrymore-éknak van, az utolsót a jól ismert Drew kapta; 12 sztár szerepel csak egyszavas névvel, ilyen pl. Sting vagy Shakira; egyetlen ikerpár osztozik csak csillagon, természetesen ki más, mint Mary-Kate és Ashley Olsen; az első fiktív „híresség” Mickey Mouse volt, de később felkerült a sétányra Donald kacsa, Micimackó vagy éppen Shrek, kutyasztárok közül pedig Lessie és Rin Tin Tin is; vannak a kiválasztottak között speciálisabb személyek, pl. feltalálók, űrhajósok is, de elnökök közül csak egyvalaki, Ronald Reagan, ő is csak a korábbi filmes karrierje miatt. Michael Jackson pedig akárcsak az életben, a sétányon sem szokványos: egyike azoknak a sztároknak, akiknek egynél több csillag is őrzi az emlékét, ő egyet szólóénekesként, egyet pedig a The Jackson 5 tagjaként kapott; valamint maga a neve is duplikált, mert pechére egy neves rádiós személyiséget is pont ugyanígy kereszteltek el.

A csillagok ill. a terrazzo tömbök egyenként közel 140 kilót nyomnak, de ennek ellenére megesett már az évek során, hogy a beépítés előtt szépen felkaptak egyet-egyet, és elsétáltak velük 🙂 Az sem ritka, hogy a már lent levőket csúnyán összefirkálják. Szerencsére a hivatalos karbantartásokon felül időnként a rajongók is kijárnak kedvencükhöz egy kis takarítás erejéig, például Julio Iglesias csillagát havi rendszerességgel suvickolja már hosszú évek óta néhány idős nénike a fan klubból..tényleg 🙂

Zárásként jöjjön pár képünk a csillagokkal!