San Francisco, CA

Következő napunkon San Francisco-t, a “Ködvárost” vettük célba. Akárcsak Los Angelest, ezt is a 18. század végén alapították a spanyolok; nevét onnan kapta, hogy az itt először megépített erődöt Assisi Szent Ferencnek ajánlották fel. Lakossága meg sem közelíti L.A.-ét, viszont New York után ez az USA második legsűrűbben lakott települése – tele van bevándorlókkal, a népesség harmada ázsiai, főleg kínai…megdöbbentő. Mondjuk teljesen megértem őket, a város gyönyörű, tiszta, hangulatos, és mellesleg gazdasági szempontból is élen jár. (Ez utóbbi persze az egész San Francisco-öböl környékére igaz, hiszen a félsziget déli csücskénél található a híres-neves Szilícium-völgy:)) Ugyanakkor itt is állandó aggodalomra ad okot a földkéreg mozgása; 1906-ban például a világtörténelem egyik legpusztítóbb földrengését élhette meg a lakosság, ráadásul hajnalok hajnalán, 5 óra tájban, nem lehetett kellemes. (Mother Nature-höz azt hiszem, lenne néhány keresetlen szavam, ha így próbálna kirobbantani a takaróim alól :)) Pár éven belül aztán kompletten sikerült újjáépíteni a várost romjaiból, és ez nem volt másképp a következő ilyen nagyobb esetnél sem (Loma Prieta, 1989), de azért így nem olyan idilli a helyzet..ha ide költöznék, azt hiszem, nem sokat vacillálnék az ingatlanbiztosításon.

A legelső turistalátványosság, amit megnéztünk, a várostól 15 perc hajókázásnyira levő kis sziget, Alcatraz volt – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla”. (Eredeti, spanyol neve egyébként: La Isla de los Alcatraces, vagyis „A pelikánok szigete”.) Ez az a hely, ahol egészen 1963-ig a világ leghíresebb, egyben talán a legszigorúbb fegyháza is működött, otthonául szolgálva sok rendkívül veszélyes, kezelhetetlen, gyakran elmebeteg bűnözőnek. Az egész körutunkban ennek a meglátogatását vártam és élveztem talán a legjobban, hiszen maga a börtön nagyon érdekes és egyben hátborzongató, a sziget pedig gyönyörű…úgyhogy azt hiszem, megérdemel majd egy külön bejegyzést.

Miután visszatértünk kompunkkal a szárazföldre, megebédeltünk és sétálgattunk kicsit a kikötői sétányon (The Embarcadero ill. Fisherman’s Wharf). Ez a hely San Francisco másik nagy turistagyűjtő területe, az öbölbe be-benyúló, széles mólókkal (“pier”), és rajtuk az éttermek mellett múzeumokkal, hotelekkel, mindenfélével. A leghíresebb komplexum a Pier 39, itt töltöttük el a legtöbb időt, Peti sirályokat fotózott, én penny-t tekertem, meg jól elszórakoztunk a kikötőben napozó-henyélő, habtestű fókák látványán. (Figyelem, webkamerán is lehet kukkolni őket! :)) Némelyikükben felfedezni véltem magamat, hasonló pozícióban telik nálam is egy átlag nashville-i hétköznap a kanapén, már csak némi plusz szőr meg a fehér bajusz hiányzik 😀

A Pier 33 is tetszett, ott először egy nagy szuvenírbolt-játékteremszerűségbe néztünk be, amit azóta is úgy hívok, hogy a Pennyparadicsom – ha 10 pennymasinát nem láttam egymás hegyén-hátán, akkor egyet sem, de addigra már ugye túlestem a tekerési szeánszon. Aztán végigmentünk egy kikötött II. világháborús tengeralattjáró, a USS Pampanito belsejében…ez iszonyú érdekes lett volna, ha az olvasottaknak megfelelően valóban szárazdokkolják, de így részemről inkább végigsietés lett a túrából, nem túl kellemes a sunyi imbolygás egy teljesen zárt és szinte oldalazást igénylően kicsi térben. Hihetetlen, hogy annak idején 80 ember fért el és élt rajta, akár napokig, hetekig egyfolytában a víz alatt!

Ezután a város belseje felé vettük az irányt. Sétálás közben hamar belefutottunk San Francisco jelképébe, a kábelvasútba ill. kocsijaiba is 🙂 Ennek szerteágazó hálózatát még az 1870-es években építették ki, és a világon utolsóként, főleg afféle turistaattrakcióként még ma is működik, igaz, mára már csak 3 útvonalon. A nyitott szerelvények, ahogy a nevükben is benne van, nem rendelkeznek önálló meghajtással, csak egy, a sínek között húzódó és abban folyamatosan haladó acélkábelre tudnak fel- és lecsatlakozni. Úgyhogy nagy hajlobogásra nem kell számítani, a maximálisan elérhető sebesség nincs 16 km/órás sem 😀 Viszont cserébe lehet gyönyörködni útközben a szép tájban, akár úgy is, hogy az ember a kocsi külső felén ácsorogva egyik kezével kapaszkodik, a másikkal meg lelkesen integet. Ha lett volna több időnk, akkor poén lett volna bérletet venni, és tenni egy teljes körutat a három összefonódó vonalon, meg akkor megnézhettük volna még a végállomáson a kocsiszínt és a drótokat mozgató néhány tárcsát ill. motort is – de sajnos nem fért bele már az sem, hogy akár csak pár percet robogjunk rajta, mert minden megállóban felajzott turisták hatalmas soraiba botlottunk.

Egyébként ebben a kábelvasútban az a legdurvább, hogy nemcsak sík terepen üzemel, hanem egészen meredek lejtőkön is, azon vezetőstül, csüngőturistástul, időnként dagadtamerikaistul. San Francisco ugyanis tele van ilyen utakkal:

Bár ezek még enyhébb emelkedők, voltak helyek, ahol még kocsival is kicsit ijesztő volt menni. Gyalog meg egy dombos részen néhány utcától is eléggé kifulladtunk, de legalább láthattuk ezt:

Ez a Lombard Street (egy kis szakasza), a világ legkanyargósabb utcája. Ez után a hatalmas és tüdőkiköpést abszolúte megérő élmény után visszagyalogoltunk a kikötőben hagyott autóhoz, és elgurultunk a félsziget csücskéhez, a Golden Gate-hez és híres hídjához. (A legtöbb embernek ez a két dolog összefolyik, de valójában az “Aranykapu” kifejezés önmagában csak a félsziget és a szárazföld közötti tengerszorosra utal.) Lenyűgöző látvány volt, bár a félsziget keleti oldalán levő San Francisco-Oakland Bay Bridge egy kicsit hosszabb nála, de az nem pompázik élénk színben, és építészetileg sem egy akkora teljesítmény. Az 1937-ben átadott Golden Gate hídban az a nagy szám, hogy függőhíd, két pillér felelős a hídpálya nagy részének megtartásáért, miközben hossza több, mint 2700 méter. (Majdnem 3 évtizedig ez volt a világ leghosszabb függőhídja, de mára már az USÁ-n belül is csak a második helyen áll.) Kivitelezését egyébként sokáig húzták-halasztották, mert sokan úgy vélték, a mély, időnként örvénylő vízben, meg a városra nagyon jellemző óriási ködben eleve lehetetlen bármilyen nagy hidat megépíteni; maradt a komp meg a csónakázás. Mellesleg a Friscó-i köd tényleg nem semmi, nyáron akár hetekig is ráül a városra..ezzel legalább annyira ikonikus, mint maga a Golden Gate híd, amit ilyenkor teljesen eltakar 🙂 Nagy szerencse, hogy mi pont a ködszegény áprilisban mentünk.

Természetesen hazafele nem hagytuk ki a hídon való átkelést 🙂 De még ameddig nem sötétedett be teljesen, visszamentünk, és tettünk egy kis kört a belvárosban. Főleg a Chinatown-ra voltunk kíváncsiak, a kínai negyedre, amibe gyakorlatilag minden nagyobb amcsi városban bele lehetne futni…de itt van a legrégebbi (több, mint 150 éves), leghíresebb, és talán egyben a legnagyobb is. Láttunk díszes kaput, pagodákat, lampionsorokat, na meg persze jó kis bazárokat, telis-tele autentikus kicikínai cuccokkal, úgymint integető macska, hatalmas legyezők, virágmintás surranók..tényleg mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna bele 🙂

Mindezek után eléggé elfáradtunk, úgyhogy magunkhoz vettünk egy kis vietnami kaját (a kínai negyedből :)), és hazaindultunk vele a közeli Oakland-ben levő szállásunkra – ahogy már írtam, a jó öreg Gold Gate hídon keresztül, amit természetesen le is videóztunk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Reklámok

Új hozzászólás írása

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s