2013. március havi bejegyzések

Memphis, TN

Nyugatra még nem nagyon voltunk, legalábbis eddig. Hétvégén ugyanis meglátogattuk Memphist, Tennessee állam legnagyobb városát (a teljes agglomerációt tekintve Nashville nagyobb, de a szigorú értelemben vett határokat alapul véve Memphis egy kicsivel népesebb). A nyugati határon fekszik a Mississippi folyó partján, félig-meddig át is nyúlik Arkansas ill. Mississippi államba. Nashville-től alig 210 mérföldet kell autózni, így péntek este munka után összedobáltuk a cuccainkat, és este már a híres Beale Street-en sétálgattunk.

Pici területről van szó, alig néhány saroknyi az egész, de annál nyüzsgőbb az élet, a kocsmák sorát csak néha szakítja meg egy-egy ajándékbolt, természetesen mindenhol élőben tépik a húrokat, és az utcán is kb. minden házszámra jut egy utcazenész vagy zenekar. Kissé távolabb lovaskocsik sorakoznak – néhánytíz dollárért kínálnak körutakat a környező utcákban.

Szombaton elmentünk a Dixon Gallery and Gardens nevű kis kiállításra ill. botanikus kertbe, így télen kissé kopár, de sétálgatni megfelel, pláne hogy szombat délelőtt ingyenes. 🙂

Ezután egy tévedésből felírt látnivaló útbaejtése után a National Civil Rights Museum következett, amit Martin Luther King meggyilkolásának színhelyén hoztak létre, erről Nóri majd külön ír.

Memphis egyébként igen lepukkant hely, pláne a külvárosi részek. Rengeteg a fekete, és viszonylag szélesnek tűnt a lecsúszott réteg (benzinkúton $5-ért szakadt verdába tankolók és készpénzzel fizetők, stb.). A rendőri jelenlét magas, ami gondolom nem véletlen. Ezzel együtt megvan a maga romantikája is a retro villamosaival és a koszos falaival – nem laknék itt, de jó ötlet volt meglátogatni.

Következő állomásunk a híres Sun Records stúdiója volt, itt kezdte pályafutását többek között Elvis Presley, Johnny Cash, B.B. King, Jerry Lee, és még néhány hasonlóan nagy név. 1950-ben nyitotta meg Sam Phillips, majd ’51-ben ebben a kis stúdióban vették fel Jackie Brenston Rocket “88”-át, amivel lényegében a Rock&Roll szülőhelyének tekintik. ’69-es bezárása után ’87-ben újra megnyitották, ekkor már inkább a fanatikusok kedvelt célállomása volt, de alkalomadtán még készültek felvételek is, többek között itt vette fel a U2 a Rattle and Hum albumot. Bónuszként rendelkezésünkre állt egy mikrofon az ’50-es években konkrétan itt használt példányok közül. 🙂

A blues zenén és Elvisen kívül Memphis a barbecue-ról híres, így nem is volt kérdés, hogy mit fogyasztunk ebéd gyanánt: az úti leírások által javasolt Central BBQ egyik éttermébe tértünk be egy Pork Plate erejéig. Jó döntés volt, ilyen puhára sült sertést még nemigen ettem, még Nórinak is ízlett, pedig nem az a húst-hússal típus. 🙂

Ezt követően az autót hátrahagyva nyakunkba vettük a belvárost, megint felkerestük a Beale Street-et, és belehallgattunk egy banda koncertjébe is.

Koncert

Rövid videó – nem ez volt a fénypont sem zenei, sem vizuális szempontból. 🙂

Ez egy hosszú bejegyzés lett, aminek kb. itt van a fele. Ha munkaidőben olvasod, akkor eljött az ideje annak, hogy csinálj valami hasznosat, és ezt egy picit később folytasd. 🙂

A Gibson gyárlátogatásáról sikerült pont lecsúsznunk (habár a leírások szerint hétvégén amúgy is egy nagyságrenddel kevésbé érdekes, mert nem dolgozik senki, nem látjuk működés közben a munkafolyamatokat), de azért a földszinti üzletükbe benéztünk.

Gibson Retail ShopGitárok

Innen két sarokra néhány cserkészlány fennhangon árult Girl Scout Cookie-t, itt Nórinak muszáj volt venni tőlük egy dobozzal, és a fotó sem maradhatott el, aztán meg egy tekergetős jött szembe, komolyan megalapozva ezzel az aznapi anyagi csődünket. 🙂

Girl Scout CookieTekergetős

Délután 5 órához közeledett az idő, úgyhogy felkerestük a Peabody Hotelt, ekkor ugyanis a hotel kacsái visszasétálnak az aula szökőkútjából a helyükre, természetesen vörös szőnyegen, ill. a lift igénybevételével. (A reggeli program ennek a fordítottja.) A vicc az egészben nem ez, hanem a tömeg, ami összegyűlik, hogy ezt az egyedülálló látványosságot megcsodálja. És ez így megy a ’30-as évek óta folyamatosan, a kacsák feltűntek már sorozatokban vagy pl. Oprah show-jában is, néhány éve új lakosztályt kaptak potom $200.000-os bekerülési költséggel, a hotelben pedig külön ember van a gondozásukra (a pozíció neve duckmaster, ha esetleg valaki pályázni szeretne).

Peabody Ducks

Sikerült egy rövid videót is készíteni a nagy pillanatról.. 🙂

A tömegből kiszabadulva lesétáltunk a Mississippi partjára, így habár Arkansas-ben még nem jártunk, de azt már elmondhatjuk, hogy átnéztünk oda. 🙂 Mászkáltunk egy kicsit a parkban, majd pihenésképp egy padon üldögélve vártuk meg a naplementét.

Később visszasétáltunk, megkerestük az autót, és a hotel felé vettük az irányt. Eléggé elfáradtunk, ráadásul este egy órával kevesebb idő volt aludni, az USA-ban ugyanis a nyári időszámítás március elejétől november elejéig tart, tehát bő egy hónappal hosszabb, mint otthon. Alapjában véve én szeretem a nyári időszámítást, de most pont nem jött jól az átállás – azért túléltük. 🙂

Beale Street

Vasárnapra Graceland (Elvis egykori otthona) és a Gyapot Múzeum maradt, ezekről majd szintén Nóri mesél, illetve opcióként lebegett még egy újabb próba a Gibsonnál vagy a National Ornamental Metal Museum, de nagyon elment az idő, és az eső is eleredt, úgyhogy inkább hazafelé indultunk, és tettünk Jacksonban egy rövid megállót. Erről meg talán én írok majd valamikor, mára azt hiszem ennyi elég lesz. 🙂

Egy legenda születése

Az ember néha érdekes egybeesésekbe botlik. A mai mese Philip T. Clarkról szól, aki Iowa államban született hét évvel azelőtt, hogy családjával Nashville-be költöztek, Tennessee államba. Nem meglepő, hogy közel került a zenéhez, de végül a Vanderbilten orvosi pályába kezdett. Később ezt félbehagyta, és előbb a mérnöki tudományok, majd a művészetek felé fordult.

Lenyűgözték az autók formái, maga is szívesen rajzolt. Egy Allegro néven futó projekt volt a legnagyobb dobása, ahol a többi résztvevő is érintett volt a zenében, így mindennek zenei kódneve volt. Egyszer Nashville-ből Kaliforniába utazott, és Nevadában teljesen magával ragadta a szabadon vágtázó vad musztángok látványa. Tervét keresztülvitte a cégvezetésen, és az autó ilyen néven gördült le a gyártósorokról.

Mustang logó

Clark fiatalon, 32 évesen halt meg a Vanderbilten 1968-ban, de a szaladó vadlovat ábrázoló logóterve máig a típus egyik elválaszthatatlan stíluselemét alkotja.

Mustang Mach 1

A minap rotyogott el egy ilyen Mach 1-es Mustang mellettem, nem semmi gép. Milyen érdekes, hogy a mai egy az egyben ebből táplálkozik: szögletes formában kerek lámpa, hosszú motorháztetőt követő meredeken emelkedő szélvédő majd hosszan lejtő hátsó ablak, oldalt jellegzetes mélyedés, a hátsó kerekek fölött határozott vállak, hátul hármas osztású lámpák, hogy a belsőt vagy a pony package hűtőrácsát már ne is említsem.

A fastback és kabrió mellett készült kétszemélyes lépcsőshátú változat is

Nincs új a nap alatt, lényegében megcsinálták újra ugyanazt, majd söpörték a zsetonokat – retró lázban ég a Világ, a jó formaterv a múltból jön. De mi lehet az a láthatatlan erő, ami miatt már nem készülnek ilyenek a semmiből? Másfelé fordult az érdeklődés? Vagy ezt már mások is kérdezték? 🙂

A lányoktól bocs, nekik ezt a részt küldöm a fentiből. 🙂

Mosó Masa mosodája

Sokatlátott angoltanárom anno teljesen értetlenül nézett rám, mikor megkérdeztem tőle: az Államokban miért nem otthon mossák ki az emberek a szennyest? Pedig aki látott már pár amerikai filmet vagy sorozatot, annak egyáltalán nem újdonság az önkiszolgáló mosodák (ld. Jóbarátok), vagy az alagsori közös mosóhelyiségek (ld. The Big Bang Theory) léte. Itt élőben is nap mint nap láthatunk ilyet, mert bevásárláskor mindig utunkba esik a Coin Laundry Express nevű “laundromat”:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A neten nagyon dícsérik – korrekt, tiszta, olcsó. (És még csajozni is lehet a váróban :)) Megnéztem, úgy 4-5 dollárból van meg egy rövidprogram szárítással együtt, ami szerintem annyira nem is kevés, de mondjuk azt tudni kell, hogy itt a mosógépek dobja elképesztően hatalmas és feneketlen, szerintem simán képes többheti ruhamennyiség elnyelésére is…a miénknek néha a negyede sem telik meg a heti szennyesünkkel, néha csak pislogok. Szóval közel sem úri muri a mosodázás, ettől függetlenül azon felül, hogy kényelmesebb, biztos, hogy költséghatékonyabb is lenne otthon intézni az ilyesmit. Utánajártam hát, miért van mégis ennek itt nagy hagyománya…úgyse történt most velünk semmi érdekes az elmúlt pár napban, amiről írhatnék 🙂

Szóval az okok:

  • Helyhiány. Ez persze Nashville-re (ami egy óriási falura hajaz inkább, és tele van nagy lakásokkal meg családi házakkal) pont nem igazán jellemző, de mondjuk a közel 10 milliós New Yorkra már annál inkább. Itt ahogy írtam, a mosógépek tényleg jóval nagyobbak, mint az otthoni modellek, és mellé szárítógép is dukál, úgyhogy egy kisebb lakásba közel sem olyan egyszerű besuvasztani őket.
  • Távolságok és mobilitás. Ezt is olvastam érvként kint élőktől…sokan viszonylag gyakran költöznek az államokon belül, akár pl. munka miatt, és ez nem 1-200 km-eket jelent akkor, hanem a sokszorosát. Hiába a terepjáró-mánia, a batár háztartási gépek hurcibálása már problémát meg sok pluszköltséget jelent, amivel sokan egyszerűen nem akarnak foglalkozni, így mosógépből inkább nem vesznek otthonra sajátot…
  • Üzemeltetési gondok. Sok helyen állítólag a víz- és/vagy elektromos hálózat egyszerűen nem alkalmas a mosógépek működtetésére, ellátására. Ez persze szintén nem a családi házak problémája, hanem a sokemeletes, sok-sok lakásos társasházaké, ahol az ingatlan alapterületére eső mosógépszám már túl magas lenne, ha mindenki sajátot venne 🙂 Viszont ha már a saját gép tiltva van, sok társasház alagsorában egy külön rendszerről működő mosóhelyiséget alakítanak ki, így a messzi üzletek helyett annak közös gépparkja elé járulhatnak a lakók. Szerintem egyébként ez mindentől függetlenül sem egy elfuserált ötlet 🙂
  • Anyagiak. Állítólag a legtöbb tulaj úgy adja itt bérbe a lakását, hogy a bérleti díjba már fixen bele van kalkulálva a vízdíj (ez a mi albinknál is így van egyébként). Ezek után a bérlők persze nincsenek rákényszerülve arra, hogy odafigyeljenek a vízfogyasztásukra, a tulajdonosok pedig ettől félve nem helyeznek el a kiadott lakások többségében mosógépet. Érdekes. Nem tudom, mennyire igaz….persze lehet, hogy van valami háttere ennek, valami spéci vízdíjfizetési rendszer akár, amibe mi külföldiként nem nagyon látunk bele. Vagy az is lehet, hogy ez az egész csak a ferdítése annak a jelenségnek, hogy a mosógéppel nem rendelkező bérleményekbe aztán maguk az albérlők sem vesznek gépet, anyagi és egyéb okokból.

Nekem ennyit sikerült eddig kiderítenem. A harmadik indokot tartom a legnyomósabbnak, de ha valaki jobban képben van ezzel a témával kapcsolatban, az ne habozzon korrigálni 🙂 Angolon egyébként próbáltam egy amerikai önkéntes bácsinál is puhatolózni, de amíg az összes alien csoporttársam értette, hogy miről beszélek (ááá, Jóbarátok!), a régi angoltanáromhoz hasonlóan ő is csak értetlenül meresztgette a szemét. Azt hiszem, ő sem élt még New Yorkban 🙂