2013. február havi bejegyzések

Charlotte, NC

A hétvégi kiruccanásunk utolsó állomása Észak-Karolina legnagyobb városa, Charlotte volt. A reggelt a “Metalmorphosis” nevű szobor megtekintésével kezdtük, de pechünkre az épp felújítás alatt – és darabokban – állt, úgyhogy feleslegesen kocsikáztunk miatta. Pedig nekem egy kép alapján nagyon megtetszett, és azóta ráadásul találtam róla videót is, hogy valójában mi is ez..azóta még inkább mérges vagyok 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ezután a Freedom Parkba néztünk el. Sétányok, szabadtéri színpad, híd, tó, kacsák.

Utána pedig következett a belvárosi NASCAR Hall of Fame kiállítás. Itt először egy kisfilmet nézhettünk meg a NASCAR történetéről (érdekesség: az amerikai autóversenyzés kezdete a 20. század eleji szesztilalomhoz köthető, amikor a szeszcsempészek a rendőrök elől egyre jobban feltuningolt járgányaik segítségével próbáltak meglógni), majd megkezdhettük a négyszintes túrát a különféle autók, alkatrészek, roncsok, ill. híres versenyzők emléktáblái között. Jópár dolgot ki is lehetett próbálni, beindíthattunk például egy motort, tesztelhettünk rugókat és egy lengéscsillapítót, cserélhettünk kereket egy boxban (“pit stop”), sőt, szimulátoros autóversenyen is részt vehettünk, igazi versenyautókba beülve. (Itt jegyezném meg büszkén, hogy amíg Peti 10-ből a 9. lett, én a 4. helyen végeztem :D)

A kiállítás után megebédeltünk a belvárosban, a jó öreg Panera Bread nevű helyen, ami már Nashville-ben is életben tartott minket egy jó héten keresztül a kiérkezésünk után – mert ezen a helyen legalább lehet kapni mást is hamburgeren és sült krumplin kívül. Meg kellett állapítanunk, hogy az eltelt pár hónap alatt semmi nem változott: ugyanazok benn a szagok, ugyanúgy nem értjük a kasszást, nem látjuk át teljesen az itt kérhető bonyolult menükombókat, és még mindig kétszer kell utánunk dobnia a kiszolgálónak a kis zacskónyi chipset, mert igen, az tényleg ajándékba jár a menühöz. (Persze lehet választani almát is, de arra eddig még nem volt precedens.. :)) Ebéd után picit sétálgattunk még az utcákon, fotóztunk pár szép épületet, meg megnéztük a közeli “The Green” nevű kis parkot is, ami a fű színe alapján most maximum sajnos “The Yellow”.

Utolsó állomásunk a reptér melletti Carolinas Aviation Museum volt, én ezt vártam a legjobban. (Észak-Karolina mottója: “First in Flight”, mivel itt, Kitty Hawk városában hajtották végre 1903-ban az első igazi repülőgépes, kemény 12 másodperces repülést a Wright fivérek.) Láttunk mindenféle kisebb-nagyobb, utasszállító vagy éppen hadi célokra használt gépet, beülhettünk egy-egy pilótafülkébe (még maga Kitty is bemerészkedett :)), megtekinthettünk néhány alkatrészt, ill. olvashattunk a levegőben a repülőkre ható erőkről, vagy éppen arról, hogy milyen veszélyt jelenthet rájuk nézve néhány, a reptér közelében szállingózó madár. Amerikában pl. különösen a nagytestű kanadai vadludak, amelyekből mi is szinte minden parkban látunk pár példányt, és amelyek néhány évvel ezelőtt pár percen belül kényszerleszállásra késztettek egy New York-ból épp felszálló repülőt, öngyilkos merényletet követve el annak mindkét hajtóműve ellen. Ezt a néhol megrongálódott, de mégis szépen egybenmaradt Airbus A320-as gépet azóta itt, a múzeumban lehet megtekinteni (a célállomása épp Charlotte városa lett volna), pilótája azóta nemzeti hős, és az esetet azóta “Miracle on the Hudson” címen jegyzik. (A repülő annyira alacsony repülési magasságot ért még csak el, hogy a kapitány nem tudott visszatérni vele a reptérre, így végül a jeges Hudson folyót választotta a landolás helyszínéül. Víztestbe becsapódni viszont sokkal veszélyesebb a szárazföldnél, neki mégis a sokévtizedes tapasztalatának hála sikerült ezt kiviteleznie anélkül, hogy a gép kettétört volna, és/vagy bárki megsérült volna a 155 utas közül.)

Amúgy a repülés és a repülők tök érdekesek, én túl sokat nem tudtam eddig róluk, úgyhogy a héten utánanéztem ennek-annak. Összeszedve, ha érdekelnek valakit az alapok: repülés, gépekhajtóművek, Airbus, Boeing, szuperszonikus repülés és az ezzel járó hangrobbanás, vagy időnként párakúpok. És a szuperszonikus jövő, amit bárcsak megérhetnék, mert tériszonyos vagyok és nehezen is viselem a hosszú utakat, viszont szeretnék még eljutni az életemben pár távoli országba 😀

Egyébként a múzeumban a segítők nagyobbrészt nyugdíjas pilóták voltak, és az egyikük nagyon lelkes lett, mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttünk. “Én is dolgoztam arrafele évekig, na nem pont ott, de egy köpésre!”. Ez a közelség neki, mint kiderült, Németországot jelentette 😀 Ennyit számít az ember távolságfogalmának alakulásában az, hogy egyrészről az USÁ-ban nő fel, másrészről évtizedekig a felhők felett, kontinensek között szárnyal…

Columbia, SC

Szombaton Greenville után Dél-Karolina fővárosát, Columbiát látogattuk meg. (Columbia van egyébként Tennessee-ben is, meg még jópár más államban…és ugyebár Dél-Amerikában is őrzi egy ország Kolumbusz Kristóf nevét, bár annak a nevében az “u” helyett is “o” szerepel.) Városnézésünk első állomása a South Carolina State House, illetve egy mellette álló szép templom volt, de csak azután, hogy Peti feltankolt a betevő ColáPepsijével egy retro stílusú gyorsétteremben (így szerezve a belvároson belül legális parkolóhelyet az autónak :))

Az “államházánál” sikerült levideóznunk egy mókust is.

Ezután elnéztünk a South Carolina Military Museum-ba, ami abszolút felülmúlta minden várakozásunkat. A rövid, de velős kiállításon nemcsak száraz tények meg mindenféle tankok, fegyverek fogadtak minket, hanem még női szemmel is igazán érdekes dolgok, például különböző titkosszolgálati eszközök (miniatűr fényképező, méreglövedéket rejtő toll vagy ernyő – az ún. bolgár esernyő -, sarkában pengét rejtő félcipő), vicces amerikai katonai jelvények, egy Hitlertől származó ujjöblítő tálka, vagy épp egy pakli “Most wanted” kártya, iraki vezetők arcképével 🙂

Délután tettünk egy sétát a Finlay Parkban, annak ellenére, hogy a Tripadvisor szerint – ami mostanra az első számú “útikalauzunkká” nőtte ki magát – a helyet napról napra egyre inkább ellepik a csövesek. Megérte. Mondjuk tényleg volt pár szakadtabb ember, de legrosszabb esetben is csak egy kedves köszöntés ért minket a részükről. Sajnos mindezek után a lépcsőn feltálalt, mégis meglepően gusztusos gyros-szerű ebédjükből már nem kínáltak meg 🙂

A napot a Columbia Canal and Riverfront Parkban zártuk egy hosszú, közel 9 km-es gyaloglással. Teljesen margitszigeti sétálgatós hangulata volt az egésznek, csak itt jobbra és balra is láttuk magunk mellett elterülni a Broad Rivernek nevezett folyót. Nem mondom, hogy nem esett jól utána a kocsiban megszabadulni a cipőimtől, amikoris elkezdtünk továbbgurulni az esti, szomszédos államban levő szállásunk felé 🙂

Greenville, SC

Végre a januári rossz idő és punnyadás után kezd egy kicsit tavasziasra fordulni a helyzet. Hétvégére pont megint esős időt mondtak mindkét hetek óta tervezett úticélunkra, de végül csütörtök este azt vettük észre, hogy keletre csak egy kicsit később érkezik meg az áldás, így pillanatok alatt meg is született az új terv, hogy megnézzük Észak- és Dél-Karolina államot. Gyorsan foglaltunk is szállást péntek és szombat estére.

Munka után el is gurultunk Greenville-ig – a dél-karolinaiig, merthogy ilyen nevű telepűlés szinte minden államban van. A 350 mérföldes útnak és az egy órás időeltolódásnak köszönhetően helyi idő szerint éjfélkor érkeztünk csak meg, így a másnapi program összerakása után már csak alvásra futotta az erőnkből. Reggel bementünk a belvárosba sétálni egy kicsit, és megnéztük a Falls Parkot. Szép idő volt, többek között már virágzott a nárcisz is:

NárciszokÁrvácskák

A park egyébként a Reedy folyón lévő vízesés körül terül el, szépen gondozott terület, itt épült szűk 10 éve a Liberty Bridge, mely egy bő 100 méteres, igen aszimmetrikus geometriájú függőhíd. Érdekessége, hogy a tartó kábelek csak a hídpálya egyik oldalára csatlakoznak. Készítettünk fotókat is, ezek talán jobban el tudják mesélni a hely hangulatát.

Ezután a Shoeless Joe Jackson Museumot látogattuk meg, ami a híres baseball játékos egykori otthonában volt berendezve. A századeleji sportoló arról kapta a nevét, hogy egyszer egy meccsen felhólyagosodott a lába, és ezért cipő nélkül volt kénytelen folytatni a játékot. A múzeum személyzete egyébként nagyon kedves volt, személyre szabottan is meséltek nekünk, és amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, még fotót is készítettek rólunk, hogy feltehessék a Facebook oldalukra. 🙂

Aznapra sokmindent terveztünk még, így beültünk az autóba, és az innen bő száz mérföldre délkeletre fekvő Columbiába, Dél-Karolina fővárosába utaztunk. Ez már egy másik bejegyzés lesz. 🙂

“Early spring”

Lassan vége a télnek. Ez egészen biztos, hiszen Punxsutawney Phil, a pennsylvaniai időjós mormota is korán abbahagyta idén békés téli szunyókálását. (Itt február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján az európai hiedelmekkel ellentétben nem a medve leselkedik ki barlangjából, és bújik esetleg vissza árnyékát meglátva, hanem ő.) Ébredését-ébresztését a helyi amerikaiak óriási ceremónia keretében ünneplik: ezrek gyűlnek össze öltönyt vagy valamilyen mormotajelmezt öltve, hogy megnézzék, hogy vélekedik őnagysága a tavasz kezdetének időpontjáról. Phil élete egyébként ezt az ún. Groundhog Day-t leszámítva nemigen rejteget nagy izgalmakat, az év további részében békésen éldegél és szundikál egy helyi könyvtárban “nejével”, Phillis-szel. Bár igaz, ami igaz, januárban azért kissé be volt táblázva (ld. 30 mp-nél a videót).

Hogy Philnek mennyire jók a megérzései, azt nem tudjuk, mindenesetre mi bíztunk benne, és hétvégére elutaztunk kelet felé várost nézni. Egyelőre jó az idő, beszámolók később 🙂

Frist Center

Ez a hétvége se volt elég meleg ahhoz, hogy végre kiránduljunk vagy utazzunk valahova, maradt aaaa….Downtown. Ott megnéztük a Frist Center for the Visual Arts múzeumot – nemigen van már sok olyan nagyobb látványosság, amit ne lőttünk volna ki eddig Nashville-ben 🙂

A múzeum mindig más és más időszakos kiállításoknak ad helyet, és a mostani sajnos nem volt annyira nagy szám, csupán néhány teremnyi festményt mutattak be holland impresszionista és német expresszionista művészektől. Meg volt egy picike blokk pár modern képpel és ún. interaktív installációval is, olyasmikkel, mint amilyenek a Corvin Plázában is vannak otthon, az mondjuk tetszett. Csak itt focizás és halak etetgetése helyett “rajzolni” lehetett a kivetítőre, vagy az ún. “Text Rain” nevű alkotásnál egy vers szavainak hulló betűit lehetett meg-megpihentetni a vállainkon. Készült róla videó is, de azon nem nézünk ki teljesen százasnak 🙂 Úgyhogy jöjjön inkább pár kép.