2013. január havi bejegyzések

Downtown megint

Hetek óta hideg van. De annyira, hogy december végén a “Nashville-ben szinte sosincs havazás” jegyében egyszer arra értünk mégis haza, hogy vékonyka hóréteg lepi el a kocsi motorháztetőjét. (A hóba pedig valami gyerek szépen belerajzolgatott egy nagy Spongyabobot, így fosztva meg a Mustangot pillanatok alatt mindennemű tekintélyétől, Peti nem győzte sepregetni :D) Azóta hó ugyan még nem esett újra, de az eső – akár egész napokon át – igen, nem nagyon érdekelte, hogy esetleg szeretnénk már kimozdulni kicsit valahova. Így aztán hétvégi programnak maradt a bevásárlás meg a kisebb leruccanások a Downtownba, mi is kissé unjuk már, de még mindig fedezünk fel azért új dolgokat – üzleteket, folyópartot, szép és kevésbé szép hidakat. Végre a furcsa roller coaster-szobrot is megnéztük közelebbről, de hamar konstatáltuk, hogy veszélyzónába léptünk (a villanydróton ücsörgő madarak ugye…), úgyhogy onnan elég sebesen szedtük is a sátorfánkat. Képek a galériában!

The Dalí Museum, St. Petersburg, FL

Mivel Florida déli csücskéből elég húzós lett volna egyben hazaautózni, főleg délutáni kezdéssel, az Everglades – és Siesta Key hatalmas strandjának gyors megtekintése – után egy éjszakára még megszálltunk a kissé hülye nevű, de legalább északabbra levő Tampa városában. Innen reggel a bő 12 órás út megkezdése előtt még gyorsan átruccantunk a szomszédos városkába, St. Petersburgba, hogy megnézzük a híres Dalí múzeumot.

Hogy mit keresnek egy európai művész alkotásai Amerikában? Salvador Dalí, a 20. századi szürrealista spanyol festő igen sokfele járt a világban, és többek között a tengerentúlon is élt jópár évig feleségével és egyben múzsájával, Galával. Itt találkozott aztán későbbi rajongóival és támogatóival, a vagyonos Morse házaspárral, akik hatalmas gyűjteményükre alapozva hozták létre a század vége felé a floridai kiállítást. (Természetesen a “hivatalos” múzeum Dalí katalán szülővárosában található, de sokan ezt is hasonlóan átfogónak tartják.)

A floridai múzeum épülete már kívülről is nagyon különleges és impozáns (na meg hurrikánálló :)), és belül sem éppen szokványos a DNS kettős spiráljának lefutását követő lépcsőjével. A kiállított festmények hasonlóan izgalmasak és szürreálisak, azok figyelmét is lekötik, akik amúgy nem mondhatók kiköpött múzeumcirkálóknak. Fotózni sajnos nem lehetett, de néhány kép, amit láttunk például: “Az emlékezet állandósága“, “Szerkentyű és kéz“, “A hallucinogén torreádor” (kép a képben, segítség: a zöld rész a torreádor nyakkendője), “Légkoponya meggyaláz egy hangversenyzongorát” (ó anyám!), “Gala a Földközi-tengert nézi, amely 20 méteres távolságból Abraham Lincoln arcképévé változik“. Na az biztos, hogy a spanyol bajuszhuszár nem volt teljes mértékben normális, vagy csak rendszeresen szedett valamit. (De valahol olyat is olvastam, hogy Gala parfümbe mártott vattapamacsokkal nyomkodta a szemét a víziók érdekében.. :D)

A festmények (és pár kisebb szobor, merthogy Dalí a festészet mellett más művészeti ágazatokban is próbálkozott) megtekintése után lementünk még a múzeum pici kertjébe is. Annak a közepén állt ugyanis a “Tree of Wishes”, egy fa (Ficus sp.), amelynek ágaira a hagyománynak megfelelően mi is felaggattuk a kiállításon kapott karszalagunkat, és kívántunk valamit. Remélem, a fikusz üres belépőket is elfogad, mert nem volt nálunk toll, hogy rá is írjuk az óhajt a hátuljukra.. 🙂 Képek a galériában!

Everglades National Park, FL

Keys után két napot szántunk az Everglades-re, ami az USA harmadik legnagyobb nemzeti parkja. A Föld legnagyobb mocsárvidékeként tartják számon, amit az Okeechobee nevű tó túlfolyása tart fenn. Egyedülálló természeti jelenségről van szó: egy 60 mérföld (közel 100km) széles folyam, amelynek átlagos mélysége csupán 15 cm (!), folyása pedig igen lassú, napi 30 métert tesz meg. A neve River of Grass, azaz Füvek folyója, amire az alábbi fotó azt hiszem jó magyarázatot ad:

River of Grass

Egy nagy prériről van tehát szó, ami egyben egy folyó is. 🙂 Először a park déli részét vettük célba, a Pa-Hay-Okee Overlook-nál tett rövid séta után a Flamingo Visitor Centerhez autóztunk le, ahol béreltünk egy négyszemélyes kenut, és eleveztünk a 3 mérföldre lévő Coot Bay-hez az odavezető kis csatornán. Természetesen ezt is mangrovék övezték (egyébként a Föld legnagyobb egybefüggő mangrove populációjának az Everglades ad otthont), amik között madarak hűsöltek, és találkoztunk egy aligátorral is, ez a park egyik legismertebb állata – mármint nem ez a konkrét példány, hanem általában. 🙂 Ami különösen tetszett még, az a bazi nagy csend volt: nem süketszoba, hanem olyan hely, ahol csak a természet lágy hangjait hallani, az egészet valami különös nyugalom hatotta át.

Következőnek a Christian Point Trail-nek vágtunk neki, de kb. 100 méter szűnni nem akaró sárdagasztás után gumicsizma híján jobbnak láttuk visszafordulni – Nórinak vietnámi papucsban persze ennyi is elég volt ahhoz, hogy minden ruhadarabját összesározza, a kalapját is beleértve. 🙂

LéggyökerekNem egyszerű terep...

Következett a Mahogany Hammock nevű kis ösvény, ez lényegében egy hosszú palló, ami körbevisz egy erdei részen. Az Everglades a szubtrópusokon van, de az éghajlata közelebb áll a nedves trópusihoz, amit itt nem volt nehéz tetten érni: hihetetlenül gazdag élővilággal találkoztunk.

Utolsó megállónk a Royal Palm Visitor Center melletti ösvény volt, itt madarakon és teknősökön kívül sikerült jónéhány aligátorba is belebotlanunk, mígnem lement a nap, és Hialeah felé vettük az irányt, előző nap ugyanis itt sikerült szállást foglalnunk. A gyomrunk ekkor már elég hangosan korgott, úgyhogy megálltunk Homestead-ben a Gator Grill nevű kis útszéli büfé-étteremben (mottó a bejáratnál: You’ve seen the gators, now taste them), ahol mi mást is kérhettem volna, mint aligátort. Elég fűszeresen készítették, így a valódi íze rejtve maradt (talán nem véletlenül…), de egyébként hasonló volt a marhahúshoz, csak jóval rágósabb.

Másnap a park északi részét látogattuk meg. Végigmentünk a Loop Road-on, ahol sikerült lencsevégre kapni néhány madarat ill. aligátort, majd Everglades Cityben a Gulf Coast Visitor Centertől hajókáztuk a Ten Thousand Islands nevű régióban. Itt madarak százain és mangrovés partokon kívül a hajó körül néha delfineket is láttunk.

A park egyik kedvelt közlekedési eszköze a Bud Spencer filmekből ismerős airboat, a mocsaras területeken lényegében ez az egyetlen használható jármű. Délután kajtattunk is utána egy darabig, de nem sikerült megfelelőt találni: vagy túl hosszú és drága utat kínáltak, vagy nem volt már hely. Ezt egy picit sajnálom, nem lehet semmi egy V8-assal hajtott bazi nagy propeller előtt fülvédőben keresztül-kasul csapatni mindenen, de talán lesz még alkalom máskor, máshol. Azért egy fotóval gazdagabb lettem. 🙂

Airboat

Most volt talán először, hogy eléggé hiányzott egy rendes fényképező, sokszor jól jött volna egy teleobjektív és persze több részlet a képeken, de egyelőre tartom magam, nem dobok ki egy zsák pénzt egy olyan gépre, ami aztán ráadásul mindig egy külön csomag, nameg az élmények úgy is fontosabbak, emlékezni meg lehet egy rosszabb kép alapján is. Legalábbis ilyesmi gondolatokkal hűtöm magam. 🙂

Key West, FL

A Florida Keys-en töltött második napunk úticéljául a már emlegetett Key West városát, a kontinentális USA legdélebbi csücskét tűztük ki, útközben megejtve egy kis nézelődést és fürdőzést is a Bahia Honda State Park strandján.

Key West sokáig a menekültek és a kalózok tanyája volt, erőteljes benne a kubai-spanyol hatás, és mivel úgymond ma is csak egyetlen nagy út vezet be és egyben vezet ki belőle, sokan próbálják ezen a helyen megtalálni a nyugalmukat és lelki békéjüket. A 20. századi Nobel-díjas író, Ernest Hemingway is ide vonult el fiatalon a civilizáció elől, és itteni házának garázsában vetette papírra regényeinek csaknem háromnegyedét. (A háza ma múzeumként üzemel egyébként, csak sajnos nem volt már időnk megnézni. Pedig még macskakiállítás is van benne, sok-sok “táltos” – mellső lábán hatujjú, polidaktiliás – cicussal. Ezek állítólag Hemingway egykori génhibás házikedvencének, Hógolyónak a leszármazottai :))

Visszatérve, az útikönyv szerint Key West olyan, mintha egyszer valaha jóóóól megrázták volna az USÁ-t, és a “nuts”, a bolond-furcsa emberek sokasága mind ide hullott volna alá…és tényleg. Ráadásul a helyiek még büszkék is erre 🙂 Itt teljesen normális az utcákon és boltokban uralkodó őrült színkavalkád, a járda mellett parkoló vicces háromkerekű robogó, a khömm szivárványszínű zászlók vagy gagyi figurák a háztetőkön, vagy a rénszarvasagancsot viselő szerencsétlen kutya. Vagy az, hogy a kirakatban a próbababáknak kétszer akkora a mellük, mint a fejük. Vagy netán az, hogy az utcán a hömpölygő embertömegben időnként felbukkan egy-egy tyúk is a kiscsibéivel, és fel-alá sétálgat meg csipeget 😀 De beszéljenek inkább a képek. (Peti szerint úgyis túúúúl sokat írok mindig…mentségemre legyen, hogy még mindig unemployed vagyok :))

Key Westen elég sok a látnivaló, a múzeumokon és a sétálóutcán kívül ott van pl. az USA legdélebbi pontjának emlékköve, vagy az 1-es autóút 0. mérföldjének táblája, utóbbihoz mi is elnéztünk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az egyik főfő attrakció pedig a naplemente (na, ebbe aztán nem sokat kellett invesztálnia a városnak :)), ami innen nézve állítólag különösen szép, így az év minden egyes napján számtalan turista sereglik a helység nyugati partjára még sötétedés előtt…mi is így tettünk hát. Lent zene szólt, és mindenféle mutatványos szórakoztatott minket:

Majd jött a várva várt esemény.

Közben végig ez a nénike gitározott és kántált mögöttünk – kissé rekedtes hangon – mindenféle szuper karácsonyi nótát, Petiék teljesen kiborultak már tőle 😀

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szerintem viszont igazi jelenség volt, olyan félig csöves-félig alkesz, de sorsával kiegyezni nem tudó és rendületlenül próbálkozó típus, csak nem nagyon figyelt rá senki, úgyhogy őt nagyon megsajnáltam, és kapott tőlem párat az amúgy tekergetésre félretett aprópénzeimből. Szokták mondani, hogy aki ad, az előbb-utóbb kap is, na ez itt Key Westen alig negyed órán belül bizonyítást nyert, amikoris találtam a földön egy, pont a tekergetős gépekbe való negyeddollárost, juppí 🙂

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

(Mondjuk egész Floridában nem találtunk ugye egy nyamvadt masinát, ahol felhasználhattam volna, talán majd máskor.)

Este hazafele vettünk egy key lime pie-t, a helyiek fő specialitását. Én a szénhidrátfüggőség ellenére nem vagyok nagy plötyisütis-krémes-pudingos, úgyhogy épp csak belekóstolgattam, de Petinek nagyon ízlett.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

key lime egyébként egy ázsiai citrusféle, amit még a spanyolok hurcoltak be ide, de ma már nem éppen gyakori növény Keys-en (sőt, egész Floridában lassan már kezd megszűnni a termelése), úgyhogy érdekes, hogy miért pont róla kapta mégis a legközismertebb nevét. (Ha már élővilág, akkor a szigetvonulatnak van viszont egy híres, ténylegesen őshonos faja, a key deer, ami állítólag annyira szelíd, hogy simán odajön az emberhez. Sajnos mi nem találkoztunk eggyel se, és a helyi szarvasrezervátumba se tudtunk ellátogatni az ünnepek és a látogatási szünet miatt.)

A harmadik, utolsó napunk a szigeteken nem volt túl eseménydús, így nem is szánnék rá külön bejegyzést…leginkább helyben strandoltunk (és kaptam ugye ott egy szülinapi érmét :)), illetve elmentünk északabbra a Biscayne Nemzeti Parkba, de ott egy rövidebb sétálgatós tanösvényszerűségen kívül nem volt semmi érdekes. Jöjjön azért egy-két kép róla zárásként.

The Keys, FL

Miami feltérképezése után Florida egyik legszebb része, az ún. “Keys” fele vettük az irányt, én a későnkelős-későnfekvős napok utáni átállás okozta jet lag miatt még többnyire ilyen állapotban:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Itt tudtuk meg, hogy a “key” szócska angolul nemcsak kulcsot jelent, hanem korallszigetet is. Floridát rengeteg ilyen veszi körül, “the Keys” gyűjtőnéven azt a jópár, üdülőhelyként üzemelő nagyobbat emlegetik, amelyet az USA 1-es autóútja köt össze egymással és a szárazfölddel. A pálya itt futó szakaszának, a nagyjából 205 km-es Overseas Highway-nek igen beszédes a neve, engem teljesen lenyűgözött. (Már amikor épp nem sziesztáztam :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Egy kis történelem: egy 19. századi iparmágnás, Henry Flagler nevéhez köthető az útvonal (kezdetben vasútvonal) kiépítése egészen a legdélebbi szigetig, Key Westig, amelyet – Kubához és a Csendes- ill. Atlanti-óceánt mesterséges úton összekötő Panama-csatornához való közelsége miatt – igen fontos tengerészeti csomópontként tartottak számon. Flaglernek, aki eredetileg New York állam szülötte volt, és csak a betegeskedő első felesége miatt utazott telelni Floridába, hamar rögeszméjévé vált a déli állam felvirágoztatása: számos szállodát épített fel a semmiből (elsőként a hatalmas és puccos Ponce de León Hotelt St. Augustinban, ami ma az ottani képeinken is látható Flagler College…hát igen, túl szép épület is az egy mezei fősuli-kollégiumnak), és nagyszabású városfejlesztési munkálatokban is részt vett a keleti parton. A korallszigeteket összekötő híd- és útrendszer megépítése hosszú évekig eltartott, közben a hurrikánok sem kegyelmeztek neki, de 1912-ben Flagler még megérhette a végleges átadását, és 80 év feletti bácsikaként még szépen végigzötyöghetett rajta privát szerelvényén egészen Key Westig. Ennek az ún. Overseas Railway-nek – amit a maga idejében a világ 8. csodájaként emlegettek – láthattuk a maradványait az Overseas Highway-en kocsikázva (ez épült később az autósforgalom részére, közvetlenül az előbbi mellett), elég rozoga már, de a turisták még sétálgathatnak rajta hosszú mérföldeken át, mondjuk itt még decemberben is tűz a nap, úgyhogy nem lehet valami nagy élmény 🙂

A szállásunk Keys-en belül a felső szigetcsoporton (“Upper Key”) volt, Key Largo szigetén ill. városában. Összesen három éjszakát töltöttünk itt el, innen autózgattunk napközben mindenfelé. A szigetek partvidékén terjedelmes korallzátony húzódik végig, nemzeti parkok és strandok terülnek el, lehet nézelődni, napozni, hajókázni, búvárkodni (aki tud), délen, Key Westen pedig várost nézni is, úgyhogy nem unatkoztunk.

Odaérkezésünk napján – egy rövid skype-olás után a hazaiakkal, merthogy történetesen épp 24-e volt – a szálláshelytől néhány percre levő John Pennekamp Coral Reef State Parkot látogattuk meg, az USA legelső vízalatti parkját. (Utánanéztem, ki is lehetett amúgy ez a John, de nem felfedező/hajós/biológus, hanem egy 20. századi újságíró, aki sokat tett a korallzátony védelmének érdekében.) Ez lényegében egy “beach” volt, szép növényekkel, sziklákkal, a strandolók között vígan sétálgató, vicces külsejű íbiszekkel, és mindenféle hajókázási lehetőséggel.

Gyorsan be is neveztünk egy közel háromórás glass boat tour-ra, nekem az egész floridai utunk alatt ez tetszett kb. a legjobban 🙂 Persze már a pénztárnál ki voltak téve a “motion sickness” elleni tabletták, ki is írták vészjóslóan, hogy épp mekkorák a hullámok a nyílt tengeren, és élőben is szóltak többször, hogy húdehúde készüljünk fel, úgyhogy én jól be is ijedtem, és le is cseréltem iziben a megkezdett sütimet egy fél szem Daedalonra – ami csoda, hogy volt nálam, a szeptemberi repülőút miatt hoztam csak egy pár szemet otthonról. A hajókázás első órájában, amíg a hajó csendesebb vizeken, mangrovékkal övezett tengeri ösvényeken közlekedett, még ki is nevettem magam, hogy így sikerült bedőlnöm az amcsi hatásvadászatnak..aztán a nyílt tengerre kiérve már hálát adtam a beszariságom miatt 🙂

El lehet képzelni, hogy imbolyog egy kisebbfajta álló hajó a nyílt vízen, és hogy ez az alap imbolygás mennyivel szédítőbb, amikor bent, zárt térben van az ember, meg próbál épp erőteljesen fókuszálni az üvegpadló alatt elterülő élővilágra, miközben persze maga a látnivaló is vadul imbolyog – kavarog az aljzat, sodródnak a kishalak, és össze-vissza ringatóznak a korallok tapogatói és lebernyegei. A videón a valósággal ellentétben borzasztóan kis lightosnak tűnik az egész, de azért íme:

Álló helyzetben sem könnyű nézni sokáig az ilyesmit, nem véletlenül bevett szokás a tengeri búvároknál is a gyógyszerezés egy-egy hosszabb merülés előtt. A dülöngélő hajón viszont szerintem öt perc nem telt el, és már ment is valaki markolni a hányinger ellen kitett mentolos cukorkákból (éhesek voltunk, úgyhogy mi is vettünk párat, Peti még a napokban is talált egyet a zsebében.. :)), majd szép sorban szállingóztak ki az emberek a fedélzetre, nézni a horizontot egy hányózacsival a kézben, közben meg nagy levegő, kifúj, befúj. A közel 45 perces zátonytúra végére a fél hajó már odakint lebzselt fehérre vált arccal, miközben a kapitány próbálta poénkodással feldobni a hangulatukat, mondjuk a “na csak kezdje el végre valaki, akkor aztán tutira mindenkinél beindul a buli, hahaha” nem tudom, mennyit segített 😛 Mi szerencsére kis szédelgéssel megúsztuk, persze ehhez a “10 másodperc le, 20 másodperc ablakon ki” nézelődési technika is szükségeltetett, de így tökéletesen élvezhető volt az elénk táruló tengerfenéki látvány. Volt sokféle korall, doktorhal, bohóchalak…persze ilyen mélységben nem jönnek át már a színek, nem olyan az egész, mint egy akváriumban vagy épp a Windows jellegzetes halacskás képernyőkímélőjén 😀 De örülök, hogy láthattam egyszer közelről ilyet is.

A partra való visszatérés alatt levideóztunk egy sirályt, amint próbálta felvenni a küzdelmet a természet erőivel. Szél-sirály 1:0.

Majd lőttünk pár habos-babos képet:

OLYMPUS DIGITAL CAMERAOLYMPUS DIGITAL CAMERA

Meg néhány giccses-naplementéset is.

Este a karácsonyra való tekintettel elmentünk négyesben étterembe, a szálláson meg Magyarországról hozott marcipános szaloncukorral aggattuk tele Peti kollégájának a kissé fenyőfára hajazó műholdvevő antennáját 😀 Ezt leszámítva nemigen volt karácsonyi hangulatunk, kint kellemes nyári idő uralkodott, hóesésnek nyoma sem volt. Na meg ugye ajándék se volt, óóótejóég.

Miami Beach, FL

Két éjszakát töltöttünk Miami Beach déli részén, South Beach-en. Itt soha nem áll meg az élet, a nappali nyüzsgést a híresen élénk éjszakai élet váltja, az egész környék tele van éttermekkel, bárokkal, hotelekkel, üzletekkel, na és persze világhírű éjszakai klubokkal, ahova egyszerű halandók nem jellemző, hogy bejutnak.

OLYMPUS DIGITAL CAMERAOLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az éttermekben gyakori az élő zene, ami az arra sétálók számára is jó hangulatot kölcsönöz, mert a járda gyakran visz keresztül ilyen helyeken:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

23-án kinéztünk az itt található Lummus Park Beach-re (szerencsére előtte Little Havanán vettem némi naptejet, mert az nem nagyon volt nálunk), ahol nyári idő és 25 fokos víz fogadott, így a délutánt itt töltöttük. A mindenféle színű, vízimentők által használt kis tornyok a hely jellegzetességei, a ’92-es hurrikán utáni újjáépítés során kapták meg jelenlegi külsejüket.

OLYMPUS DIGITAL CAMERAOLYMPUS DIGITAL CAMERA

Természetesen szemtelen sirályokból itt sincs hiány. 🙂

Később visszamentünk a szállásra, majd vacsora, a World Erotic Art Museum meglátogatása, néhány gintonic meg persze egy délelőtt szerzett szivar után újra a nyakunkba vettük a környék utcáit, és késő estig sétálgattunk.

Igazi turistaparadicsom ez, ahol a karácsonyi hangulat párosul a kellemes, nyári estékkel, a tengerparttal és persze a pálmafákkal, elsőre szokatlan egyveleget alkotva, amit asszem mondanom sem kell, hogy nem volt nehéz megszokni. 🙂

A holnapi bejegyzést már Nóri írja majd, Ő jobban ráér, úgyhogy készüljetek… Addig is pedig jöjjön a szokásos szövegpótló galéria! 🙂

Little Havana, Miami, FL

Miami nyugati részén, nem messze a központtól található a Little Havana nevű városrész, mely a ’60-as években kapta ezt a nevet, amikor ugrásszerűen megnőtt a kubai bevándorlók száma. Sok más közép- és dél-amerikai országból származó is él itt, mostanra a hispánok aránya 90% fölött van (aminek több, mint fele kubai).

Welcome to Little HavanaLittle Havana To Go

Mi sajnos vasárnap délelőtt jártunk itt (Nóri a hotelben maradt némi extra alvás reményében), amikor még éppen csak éledezett a környék, valószínűleg este felé jóval nagyobb nyüzsgésben lehetett volna részünk. Azért így is átjött a hely hangulata, ugyan még nem jártam a kontinens délebbi országaiban, de hasonlónak képzelem el. Voltak lepukkant éttermek-kocsmák, dominó motívumok, tipikus színkavalkád, és persze szivarboltok, mi más. Nem lehetett nem megvenni néhány szálat. 🙂

Szivarbolt

A séta után a szálláshoz (ez Miami Beach-en volt) visszafele menet keresztülmentünk Miami belsőbb részein is a felhőkarcolók között, és láttunk néhány óceánjárót is. Korábban szándékunkban állt egy ilyenre is felülni, de aztán eltaktikáztuk magunkat, és nem sikerült jó áron jegyet kapni, így ez most kimaradt, utólag talán jobb is, volt bőven látnivaló…

MiamiHajók

Talán még ehhez a bejegyzéshez tartozik, hogy estefelé beültünk a Puerto Sagua nevű kubai étterembe, ahol ettem egy Ropa Vieja-t, bármit is jelentsen ez. 🙂 Marhahús volt benne, és rizs meg sült plantain, ami azt hiszem a banán rokona, sütve egészen finom.

Ropa Vieja

A végére pedig a szokásos zárás: meséljenek a képek. 🙂 (Mennyivel jobban hangzik, mint az, hogy lusta vagyok tovább írni… :))