2012. november havi bejegyzések

Nashville Downtown

Vasárnapra nem volt különösebb programunk, úgyhogy gondoltuk, ellátogatunk a helyi könyvtár főépületébe, amit többen itt már ajánlottak. A szolid fél (oda-vissza egy) órás, csupán “mégis menjünk már valahova”-jellegű séta végül egész érdekesen alakult: feltárult előttünk végre a belváros, minden zsúfoltságával, szürkeségével és szépségével együtt.

Eddig Nashville-t inkább olyannak láttuk, mint egy nagyra nőtt falut: mindenhol kis házak, sokszor erdei fák között megbújva, szökőkúttal, ajtajuk előtt a mai napig kintfelejtett töklámpással. Ahol mi lakunk – a társasági és egyetemi élet szempontjából belvárosban -, ott is inkább a páremeletes társasházak dívnak, sok-sok zölddel és cikázó mókusokkal. A tényleges belváros, a Downtown azonban nagyon más.

Felhőkarcolók (fent jobb szélen pl. az AT&T telekommunikációs társaság irodaháza, az ún. Batman-torony), szmog, és szinte csak autók, emberek alig. Valamint itt találkoztunk először félcsöves-szerzettel, amivel eddig még itt sehol sem. Úgyhogy konstatáltuk, hogy az albérletünk baromi jó helyen van 🙂 De azért annyira nem vészes a helyzet, volt pár cizellált templom és szebb épület itt is.

Például a Frist Center for the Visual Arts művészeti múzeum, aminek megtekintésére egyelőre még szorgosan gyűjtjük az erőt:

Vagy a könyvtár előtti épület, előtte kis parkkal, valamint égősorral körbetekert, felmasnizott villanyoszlopokkal:

És magára a Public Library-re se panaszkodhatunk, különösen belülről.

A sok könyv mellett volt mindenféle olvasóterem és gépterem (még így vasárnap is csurig netezgető emberekkel, amin meglepődtem), és mindezek gyerekverzióban is, pici asztalkákkal és szivárványszínű billentyűzettel. A gyermek olvasósarokban Petit beültettem sutyiban a mini fotelbe, mert hogy az milyen vicces lesz fotón, de sajnos nem jön át annyira a kontraszt. Az arra járó könyvtárosnéninek viszont szereztünk legalább egy vidám percet, nagyon jól elnevetgélt azon, hogy élőben is láthatta Gullivert Liliputban 🙂

Hát ha még tudná, hogy a könyvtár oldalában később az óriások országa is megelevenedett…

Hazafele lefotóztuk messziről Nashville egyik jellegzetességét, a piros “roller coaster” szobrot, amiről sokan azt hiszik (pl. először én is :D), tényleg egy hullámvasút darabjaiból áll, valójában azonban köze nincs hozzá. Nem sok látszik belőle, de majd egyszer elnézünk úgyis arrafele, a folyópartra is. (Remélem, az feltűnt már mindenkinek, hogy a képek kinagyíthatóak.)

Találkoztunk útközben parkoló iskolabusszal, illetve egy gerincbarát pihenőhellyel is 🙂

Zárásként pedig egy kép a naplemente utáni Downtown-ról. Nem laknék itt, de messziről van benne valami…

Radnor Lake Park

Szombaton a közeli (kb. 7 mérföld) Radnor Lake Parkban voltunk. Színes leveleket így november második felében már alig-alig látni, viszont szép napos idő volt 17 ºC hőmérséklettel. A parkban lévő tó nem különösebben nagy, a körbejárása egy kellemes, szűk 3 mérföldes sétát jelent, nagy részben erdei ösvényeken.

Az erdőben még őzeket is láttunk:

Persze elszaladtak, de azért sikerült levideóznom őket. 🙂

Picit később újra feltűnt néhány példány:

A lemenőfélben lévő nap igazán hangulatos megvilágítást varázsolt a tóparti fák közé:

Mígnem eltűnt a dombok között.

Belebotlottunk néhány, csak ezen a kontinensen honos vadpulykába is – nem tűntek különösebben izgatottnak így hálaadás előtt. Igazán dekoratív madarak:

A mozgásukról csak úgy süt az intelligencia:

Néhány további fotó a természet szerelmeseinek. 🙂

Boros poszt

Idekint a bor nem valami olcsó ital, $10/üveg alatt szinte semmi nincs, ami otthon már középkategória, komolyabb választék pedig inkább $20-30 környékén van. Az előbb egy Cabernet Sauvignont bontottam ki. Ennél olcsóbb nem nagyon volt ($9), ennek ellenére teljesen rendben van, erős (13.5%), testes bor, ugyanakkor megvannak a gyümölcsös aromái is, az illata cseresznyére emlékezet. Ha általánosítani akarok, akkor a magasabb ársáv mellett legalább az alsópolcos termékek is jó minőségűek.

Washington államból származik (nem keverendő a keleti parton fekvő Washington D.C.-vel), ami a második legtöbbet termelő állam természetesen Kalifornia után. Az ember azt gondolná, hogy északon nem jók a körülmények a szőlőnek, de ebben az esetben ez nincs teljesen így: a növekedési időszakban naponta átlagosan 2 órával hosszabbak a nappalok Kaliforniához képest, az óceán felől érkező nedves levegő pedig a Cascade-hegységbe ütközve felszáll, aminek köszönhetően itt ugyan évi 4-5 méter (!) csapadék esik, a hegység keleti oldalán viszont ennek megfelelően száraz az idő, alig 150-200mm csapadékkal, ami kedvez a borászoknak (habár nyilván így az öntözés is alapvető fontosságú). Na persze Tokajhoz képest jóval újabb történetről van szó, a 19. század második felében hozták csak be a tudományt olasz bevándorlók, van tehát jónéhány évszázados lemaradásuk – milyen érdekes, hogy Tokajban is olaszok fektették le az alapokat, tudhatnak valamit. 🙂

Felvettek, de mégsem

Az utóbbi hetekben továbbra is zajlottak az elhelyezkedésemmel kapcsolatos események, de a múltkori eset óta már inkább nem mertem előre nagy dobra verni semmit. Jobban is tettem, ugyanis hiába adódott ismerősön keresztül egy másik lehetőség egy másik laborban, hiába mentem el oda is interjúra, és hiába vettek volna ott is fel (itt már némi fizetéssel, és vízumváltással, aminek a papírmunkáját el is kezdtük), tegnap több hét után végre pont került a mondat végére: mégsem működik a dolog. (Ha diák lennék, vagy lenne perpill otthon munkaviszonyom, akkor lehettem volna “exchange visitor”, így nem.) Pedig már a leendő közvetlen munkatárs srác tartott is kiselőadást a munkájáról, meg küldött cikkeket…hát ez van. Annyit felajánlott ma a főnök, hogy a heti labmeetingekre bejárhatok, megpróbálnak be is vonni majd valahogy, végülis ez is valami, csak az önéletrajzom sajnos ugyanúgy üres marad tőle. Azért még egy magyar származású kutatónál bepróbálkoztam ma e-mailben, hátha megszán 🙂

Mindenesetre most már körvonalazódik, hogy a kintlétem idejére új opciók után kell néznem, pl. angoltanfolyam, vagy ajánlottak egy oldalt, ahol online lehet jó kurzusokat hallgatni, illetve egy kis ideig tart még egy távmunkám, egy darabig azzal is elvagyok. Aztán meglátjuk, hogy alakul, otthon is elkezdem újra figyelni a lehetőségeket (nincs sok…), és ha úgy adódik, hazamegyek előbb.

Angry birds

A floridai Walmartban megint láttam pár vicces terméket, legjobban ezek a malacperselyek tetszettek, köztük egy elmaradhatatlan Angry birds-ös darabbal is.

A hétvégén azonban igazi mérges madarakban sem volt éppen hiányunk. Az erkélyünkön reggel ugyebár galambok terpeszkedtek:

Rendesen viselkedtek, mert nem piszkítottak oda, de valószínűleg dühösek voltak, hogy nem kaptak tőlünk enni.

Most csak fotózol itt, vagy hozol már végre egy kis kiflit is, he?

A táp reményében megpróbált vegyülni egy sirály is. Mérgesen távozott, mikor rájött, hogy felültették. TÁP!

A sirályok a parton sem ismertek tréfát, ha ennivalóról volt szó, bármikor szembeszálltak hideggel, széllel, és persze egymással is.

A jóllakottak dühe azonban hamar elszállt, békésen fürdőztek és pihengettek tovább.

Azért nem mindenkinek ilyen egyszerű az élet. Itt a kedvencem, a púpos-nyomi madárka, akinek az élelemszerzés igazi napi szintű mérgelődésre ad okot.

Ők meg azért voltak dühösek, mert a csapat fele szokás szerint már megint lemaradt valahol…

The Sunshine State

Avagy Florida megint. A két nap alatt ugyanis annyi képet csináltunk, hogy egy bejegyzésben lehetetlen lett volna bemutatni mindent…vagy legalábbis akkor mindenki fejvesztve menekült volna. Itt jegyezném meg, hogy nagyon büszkék vagyunk rátok, a három napos kihagyás alatt is megdöbbentően magas volt a látogatottságunk 🙂

Szóval Florida. Nem akarom Petit ismételni, de a vártakkal ellentétben tényleg nem egy drága hely, a szállás – a szobában kávéfőzővel, vasalóval, rakat piperecuccal, és végre rendes paplannal – még így két főre és Forintra átszámolva is kb. hasonló áron van, mint otthon egy, még csak nem is vízparti wellnesshotel, és bár reggelit nem kaptunk ezért, frissítőket, 2×3 db ajándék koktélt igen; enni pedig a városban olcsóbban ettünk, mint Nashville-ben. Egyedül két terméken próbálták jobban behajtani a sarcot: a Panama City Beach-es strandtörülközőn és a szalmakalapon 😀

A nem funkcionális giccsek viszont már potom pénzért voltak a helyi Walmartban. Kéccázé’ a dekoratív hula-hula nyaklánc, tessék, csak tessék! (Nem, nem vettünk :))

Az időjárással kapcsolatban: valóban kellemes volt, napozni is tudtunk még kicsit, de ez azért már tényleg utószezon, nagy fürdőzésről-barnulásról nem számolhatunk be. Persze azért az őszi UV-támadást nem érdemes lebecsülni, fél órás reggeli kocogás is épp elegendő ahhoz, hogy egyesek már pirosló fejjel jöjjenek haza.

Szerencsére egy kis jég csodákra képes, a segítségével többek között még a reggeli kelés sebessége is némiképp megnövelhető (hogyaza…).

A tenger vizét már nem éreztük valami melegnek, derékig mentünk csak bele, azt se könnyen, de a homokos parton elég sokat sétálgattunk. A teljesség igénye nélkül néhány kép – köztük az elmaradhatatlan homokba fúródó lábnyomok és lábak..lábak..mindenhol lábak!!

Zárásként pedig két jógás kép – Nataradzs ászana akart lenni, de nem biztos, nem csináljuk órán -, még mindig járok szerdánként, már van matracom is (a legolcsóbb Walmartos, lila alapon kék pöttyös-virágmintás :D). Páran megbámultak, de megérte 🙂

Panama City Beach, FL

Hétvégén leautóztunk Alabama államon keresztül Floridába, az innen 480 mérföldre lévő Panama City Beach nevű helyre. Ez az állam északi részén van, tehát nem közvetlenül az Atlanti-óceán partján fekszik, hanem bentebb, a Mexikói-öbölnél. A Golf-áramlatból szerencsére ide is bejut egy kicsi, úgyhogy így novemberben is 25 fokos víz és kellemes, napozós idő várja a partra igyekvőket.

Elsőre hosszúnak tűnt egy némileg kiterjesztett hétvége alatt (péntekre szabit kértem) közel 1000 mérföldet autózni, de nem volt vészes, mindkét irányt három rövid szendvics + wc + esetleg tankolás szünettel sikerült abszolválni (erről jut eszembe, 8.7-et fogyasztott az autó, nagyon szereti, ha nem kell városban görcsölni, igazi utazós gép). Pénteken a naplemente Dothanban ért minket, innen már csak 90 mérföldre volt a cél:

A hotelnél volt egy igen szép állapotú járgány, amit A Mask című filmben láttam valamikor régen, a típusát meg sem néztem, csak a jellegzetes orr miatt ugrott be.

A 9. emeleten volt a szobánk, Nóri az üveglift után már csak a nyitott folyosónak örült jobban: 🙂

Szerencsére volt néhány kültéri medence is kellemes hőmérsékletű vízzel, úgyhogy vacsora után még tudtunk bennük fürdeni (a koromsötét partra nem ildomos menni).

Másnap reggel az erkélyen gyönyörű napsütéses idő és néhány galamb fogadott:

Persze volt, akit ez épp nem érdekelt túlságosan 🙂 :

Később azért változott a helyzet:

Amíg Nóri is elérkezettnek nem látta a reggelt, addig lementem a partra futni, ami nem sikerült túl egyszerűen, mert a süppedős homok nem bizonyult a legmegfelelőbb talajnak, a víz szélén pedig a hullámok kerülgetése nehezítette a helyzetet, így egy kicsit bajosan fogytak a méterek, ráadásul a célba vett, közelinek tűnő móló térképen utólag megnézve egy bő mérföldre volt, így visszafelé elég sokat sétálgattam. Emellé még a nap is megkapott egy kicsit. 🙂 Lényeg a lényeg, futás szempontjából a pályáknál még mindig nincs jobb, a part csak hangulatosabb.

Jah, egyébként a hotel ár-érték aránya meglepően jó, két szép nagy ágy volt a szobánkban, 4 személy számára is teljesen rendben lett volna, ha ezzel számolok, akkor pedig balatoni ársávban vagyunk. Nyilván ebben annak is szerepe van, hogy ez már nem főszezon itt sem. Még néhány welcome drink kártyát is kaptunk ajándékba, amit a parton lévő helyen lehetett beváltani tetszőleges koktélokra:

Azért a takarékosság jegyében a vacsorát inkább a közeli McDonald’s-ban intéztük. 🙂 Valamiért Európában nem kapható az angus marháról elnevezett burgerük, amit ezúttal kipróbáltam, íme:

Ennek a baconös-sajtos változatnak az ára $4 körül van, és őszintén szólva mintha nem is mekiben lennénk: kiadós burger szép vastag ízes hússal, én eggyel jól is laktam. A sajtburger és egyéb vackok itt is olyanok, mint otthon, ez viszont tényleg teljesen rendben van, respect.

Miután Nóri lenyomta az égről a napot (ami reggel orvul felébresztette… 🙂 ), néhány további koktél társaságában úszkáltunk egy pár órát a medencében.

Vasárnap még eltöltöttünk egy kis időt a parton, aztán 1 körül hazaindultunk.

Egyébként az út több, mint felét a 65-ös interstate-en tettük meg Nashville és Montgomery között (érdekesség, hogy kb. minden brit településnek van egy amerikai névrokona), a maradékot pedig a 231-es főúton. Utóbbi már nem az a klasszikus autópálya (azok inkább az interstate-ek), de az otthon megszokott főutakhoz sem hasonlítható az osztott útpálya miatt, a highway kifejezés itt elég tágan van értelmezve.

A lényeg, hogy itt egy kis ízelítőt kap az ember az országból, lehet látni mindenféle elhagyatott helyeket, legendás szellembenzinkutakat, vagy meg lehet állni amolyan igazi prosztó porfészkeknél, ahol az embernek WC-re menni is nehezen támad gusztusa (persze az elöregedett villódzó neon fényében baljósan felsejlő óvszerautomata itt is kőtelező elem). Egy mélyen karikás, sárgás szemű fekete mesélt valamit a Mustang éles formáiról, majd széles vigyorral tovatűnt a lemenő nap fényében – előfordul, hogy a ház előtt kisiskolásokat találok az autó ablakaira tapadva, én is így voltam annó, de egy 50-es (60-as?) éveiben járó fazon lelkesedése egészen más. És persze végig lehet rotyogni néhány kisváros széles főútján is, mint pl. Troy:

A bogaras szélvédőn keresztül nem sikerült jó képet készíteni, de talán átmegy az az igazi, gusztustalan, tábláktól és feliratoktól roskadozó, de közben mégis Isten-háta-mögötti-hely érzés. Nem laknék itt. 🙂

Úgy látom, hogy sikerült egy kicsit túllőnöm a célon a post méretét tekintve, úgyhogy itt most be is fejezném, majd Nóri még mesél, meg mutogat partos fotókat is.