Alcatraz

Alcatraz – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla” – egy 9 hektáros parányi sziget a San Francisco-öbölben, a szárazföldtől alig 1,5 mérföldre. Jó elhelyezkedése miatt a XIX. században világítótorony, erőd, majd katonai börtön épült rajta; utóbbi aztán 1934-63 között szövetségi börtönként üzemelt, gondját viselve számos különösen veszélyes, híres-hírhedt bűnözőnek. A fegyház anyagi okokból történő bezárása után a sziget egy ideig üresen állt, majd közel két évig indiánok szállták meg, a ’70-es évek elejétől kezdve pedig turisták ezrei látogatják nap, mint nap.

San Francisco kikötőjéből alig 15 percnyi hajózással elérhető ez a hátborzongató, de egyben gyönyörű hely. Tele van szebbnél szebb virágokkal, hemzsegnek rajta a madarak, belátni róla az egész öblöt, a Golden Gate hidat, a nyüzsgő várost…idilli környezet lehetett egykor a börtön helyben lakó dolgozóinak és családjaiknak, és borzalmas lehetett a rácsok közé zárt bűnözőknek, akik gyakran csak hétvégente és maximum néhány órára tehették ki lábukat a börtönudvarra, a tenger békés morajlásának és a város zsibogásának hívogató hangja viszont egészen a cellájukig elért. Nem is igen akadt olyan rab, aki ne morfondírozott volna egyfolytában a szökésen, de nem volt érdemes, állítólag véglegesen senkinek sem sikerült. Egy-egy őrnek mindössze három embert kellett szemmel tartania, az épületen ill. a szigeten belül pedig komoly védelmi rendszer volt kiépítve; ha valaki mindezeket ki is tudta játszani, még az öböl jéghideg, erősen hullámzó vizével is meg kellett küzdenie. Ezt már tényleg csak a legvakmerőbbek vállalták be, ők mind oda is vesztek – illetve egyvalaki nem, de ő a túlparton egyből kidőlt a kimerültségtől, így hamar utólérték -, az épületből kijutottak nagyobb része viszont feladta magát pár nap parton való ácsorgás, rejtőzködés után. Persze volt valaki, aki nagy furfangosan megpróbálta elkerülni az úszást: összecsempészett magának egy teljes katonai egyenruhát a börtön mosodájából, ahol példás magaviseletének köszönhetően évekig dolgozhatott, majd feltűnésmentesen felsétált abban a hadsereg rendszeresen kikötő hajójára. De pechére a hajó aznap nem San Francisco városába, hanem a szomszédos Angel Island-re, a katonai bázisra tartott, úgyhogy hamar el is csípték (Ehhez hasonló, időnként volt rabok által személyesen elmesélt történetek itt.)

Alcatraz szigetén egyszerre mindössze 300 rabot tartottak fogva, bár ténylegesen 350 cellát építettek. Ez a hely volt a “börtön a börtönben” – a bíróság egyből senkit sem küldött ide, csak a máshonnan már szökni próbáló, kezelhetetlen, visszaeső bűnözőket. Ilyen volt például a híres-hírhedt chicagói gengszer, a szervezett bűnözés atyja, Al Capone (a “Sebhelyes”), Robert Stroud (a “Birdman”, aki fogsága alatt ornitológussá képezte ki magát), vagy George “Géppuska” Kelly, aki egyébként Tennessee-ben született A rabok alapvetően nem részesültek szörnyű bánásmódban, jó magaviselet esetén akár kinti munkát is vállalhattak, és különböző “kedvezményekben” is részesülhettek. A cellákban viszont egyesével, puritán körülmények között voltak elszállásolva, és a legkisebb lázongás, erőszak, szökési kísérlet esetén már igen komoly büntetéseket kaphattak. Ilyenkor az ún. D-blokk fűtetlen celláiba kerültek, és jöhetett a verés, ételmegvonás, teljes szociális izoláció, vagy legdurvább esetben pár hétig a “Lyuk” 6 cellájának egyike, fűtés, világítás, ágy és rendes élelem nélkül. A sötétzárka, a túlélésért való küzdelem és a szociális kapcsolatok hosszan tartó hiánya itt a legelvetemültebb rabokat is hamar megtörte, a legtöbben mentálisan végül belerokkantak. Egy “átlagos rab” viszont túl tudta élni az éveket a börtönudvari közös játékok és a cellafalon – vagy a telefonná avanzsált vécécsészéken – keresztüli kommunikálás, sakkozás, egyéb időtöltések segítségével, és kikerülve akár teljesen új életet is tudott kezdeni.

Miután végigjártuk a “börtöntúrát”, a sziget többi épületét és természeti értékeit vettük szemügyre. Nem lehet rá mást mondani: gyönyörű – persze a színpompás virágok mind betelepítettek, és a kertek önkéntes kertészek keze munkáját dícsérik. Az állatvilágot illetően a madarak vannak többségben, szinte nem láttunk olyan bokrot, amiben ne fészkelt vagy mocorgott volna valami. (Ez a sziget felfedezésekor sem volt másképp, ezért is kapta a “La Isla de los Alcatraces”, vagyis a “Pelikánok szigete” nevet.) A kedvencünk egy kanadai vadlúd-pár volt hat fiókával, akik a kíváncsiskodókat és fényképezgetőket hamar megunták, és egy az egyben, azon hatostul eltűntek anyuci szárnyai alatt Sétálgatás közben gyíkok is el-elszaladtak előttünk, ehető, előfordulását és gusztustalanságát tekintve is ritka banáncsigát viszont nem láttunk.

Akit ennél is bővebben érdekel még az Alcatraz, rengeteg jó cikk és videó van fent róla a neten, számos filmben is láthatjuk (Szökés Alcatrazból, Az alcatrazi ember, stb.), és virtuálisan még a cellái között kóválygó zombikra is lövöldözhetünk a Mob of the Dead nevű, bizonyára fantasztikus videójátékban

San Francisco, CA

Következő napunkon San Francisco-t, a “Ködvárost” vettük célba. Akárcsak Los Angelest, ezt is a 18. század végén alapították a spanyolok; nevét onnan kapta, hogy az itt először megépített erődöt Assisi Szent Ferencnek ajánlották fel. Lakossága meg sem közelíti L.A.-ét, viszont New York után ez az USA második legsűrűbben lakott települése – tele van bevándorlókkal, a népesség harmada ázsiai, főleg kínai…megdöbbentő. Mondjuk teljesen megértem őket, a város gyönyörű, tiszta, hangulatos, és mellesleg gazdasági szempontból is élen jár. (Ez utóbbi persze az egész San Francisco-öböl környékére igaz, hiszen a félsziget déli csücskénél található a híres-neves Szilícium-völgy ) Ugyanakkor itt is állandó aggodalomra ad okot a földkéreg mozgása; 1906-ban például a világtörténelem egyik legpusztítóbb földrengését élhette meg a lakosság, ráadásul hajnalok hajnalán, 5 óra tájban, nem lehetett kellemes. (Mother Nature-höz azt hiszem, lenne néhány keresetlen szavam, ha így próbálna kirobbantani a takaróim alól ) Pár éven belül aztán kompletten sikerült újjáépíteni a várost romjaiból, és ez nem volt másképp a következő ilyen nagyobb esetnél sem (Loma Prieta, 1989), de azért így nem olyan idilli a helyzet..ha ide költöznék, azt hiszem, nem sokat vacillálnék az ingatlanbiztosításon.

A legelső turistalátványosság, amit megnéztünk, a várostól 15 perc hajókázásnyira levő kis sziget, Alcatraz volt – vagy ahogy sokan ismerik, a “Szikla”. (Eredeti, spanyol neve egyébként: La Isla de los Alcatraces, vagyis „A pelikánok szigete”.) Ez az a hely, ahol egészen 1963-ig a világ leghíresebb, egyben talán a legszigorúbb fegyháza is működött, otthonául szolgálva sok rendkívül veszélyes, kezelhetetlen, gyakran elmebeteg bűnözőnek. Az egész körutunkban ennek a meglátogatását vártam és élveztem talán a legjobban, hiszen maga a börtön nagyon érdekes és egyben hátborzongató, a sziget pedig gyönyörű…úgyhogy azt hiszem, megérdemel majd egy külön bejegyzést.

Miután visszatértünk kompunkkal a szárazföldre, megebédeltünk és sétálgattunk kicsit a kikötői sétányon (The Embarcadero ill. Fisherman’s Wharf). Ez a hely San Francisco másik nagy turistagyűjtő területe, az öbölbe be-benyúló, széles mólókkal (“pier”), és rajtuk az éttermek mellett múzeumokkal, hotelekkel, mindenfélével. A leghíresebb komplexum a Pier 39, itt töltöttük el a legtöbb időt, Peti sirályokat fotózott, én penny-t tekertem, meg jól elszórakoztunk a kikötőben napozó-henyélő, habtestű fókák látványán. (Figyelem, webkamerán is lehet kukkolni őket! ) Némelyikükben felfedezni véltem magamat, hasonló pozícióban telik nálam is egy átlag nashville-i hétköznap a kanapén, már csak némi plusz szőr meg a fehér bajusz hiányzik

A Pier 33 is tetszett, ott először egy nagy szuvenírbolt-játékteremszerűségbe néztünk be, amit azóta is úgy hívok, hogy a Pennyparadicsom – ha 10 pennymasinát nem láttam egymás hegyén-hátán, akkor egyet sem, de addigra már ugye túlestem a tekerési szeánszon. Aztán végigmentünk egy kikötött II. világháborús tengeralattjáró, a USS Pampanito belsejében…ez iszonyú érdekes lett volna, ha az olvasottaknak megfelelően valóban szárazdokkolják, de így részemről inkább végigsietés lett a túrából, nem túl kellemes a sunyi imbolygás egy teljesen zárt és szinte oldalazást igénylően kicsi térben. Hihetetlen, hogy annak idején 80 ember fért el és élt rajta, akár napokig, hetekig egyfolytában a víz alatt!

Ezután a város belseje felé vettük az irányt. Sétálás közben hamar belefutottunk San Francisco jelképébe, a kábelvasútba ill. kocsijaiba is Ennek szerteágazó hálózatát még az 1870-es években építették ki, és a világon utolsóként, főleg afféle turistaattrakcióként még ma is működik, igaz, mára már csak 3 útvonalon. A nyitott szerelvények, ahogy a nevükben is benne van, nem rendelkeznek önálló meghajtással, csak egy, a sínek között húzódó és abban folyamatosan haladó acélkábelre tudnak fel- és lecsatlakozni. Úgyhogy nagy hajlobogásra nem kell számítani, a maximálisan elérhető sebesség nincs 16 km/órás sem Viszont cserébe lehet gyönyörködni útközben a szép tájban, akár úgy is, hogy az ember a kocsi külső felén ácsorogva egyik kezével kapaszkodik, a másikkal meg lelkesen integet. Ha lett volna több időnk, akkor poén lett volna bérletet venni, és tenni egy teljes körutat a három összefonódó vonalon, meg akkor megnézhettük volna még a végállomáson a kocsiszínt és a drótokat mozgató néhány tárcsát ill. motort is – de sajnos nem fért bele már az sem, hogy akár csak pár percet robogjunk rajta, mert minden megállóban felajzott turisták hatalmas soraiba botlottunk.

Egyébként ebben a kábelvasútban az a legdurvább, hogy nemcsak sík terepen üzemel, hanem egészen meredek lejtőkön is, azon vezetőstül, csüngőturistástul, időnként dagadtamerikaistul. San Francisco ugyanis tele van ilyen utakkal:

Bár ezek még enyhébb emelkedők, voltak helyek, ahol még kocsival is kicsit ijesztő volt menni. Gyalog meg egy dombos részen néhány utcától is eléggé kifulladtunk, de legalább láthattuk ezt:

Ez a Lombard Street (egy kis szakasza), a világ legkanyargósabb utcája. Ez után a hatalmas és tüdőkiköpést abszolúte megérő élmény után visszagyalogoltunk a kikötőben hagyott autóhoz, és elgurultunk a félsziget csücskéhez, a Golden Gate-hez és híres hídjához. (A legtöbb embernek ez a két dolog összefolyik, de valójában az “Aranykapu” kifejezés önmagában csak a félsziget és a szárazföld közötti tengerszorosra utal.) Lenyűgöző látvány volt, bár a félsziget keleti oldalán levő San Francisco-Oakland Bay Bridge egy kicsit hosszabb nála, de az nem pompázik élénk színben, és építészetileg sem egy akkora teljesítmény. Az 1937-ben átadott Golden Gate hídban az a nagy szám, hogy függőhíd, két pillér felelős a hídpálya nagy részének megtartásáért, miközben hossza több, mint 2700 méter. (Majdnem 3 évtizedig ez volt a világ leghosszabb függőhídja, de mára már az USÁ-n belül is csak a második helyen áll.) Kivitelezését egyébként sokáig húzták-halasztották, mert sokan úgy vélték, a mély, időnként örvénylő vízben, meg a városra nagyon jellemző óriási ködben eleve lehetetlen bármilyen nagy hidat megépíteni; maradt a komp meg a csónakázás. Mellesleg a Friscó-i köd tényleg nem semmi, nyáron akár hetekig is ráül a városra..ezzel legalább annyira ikonikus, mint maga a Golden Gate híd, amit ilyenkor teljesen eltakar Nagy szerencse, hogy mi pont a ködszegény áprilisban mentünk.

Természetesen hazafele nem hagytuk ki a hídon való átkelést De még ameddig nem sötétedett be teljesen, visszamentünk, és tettünk egy kis kört a belvárosban. Főleg a Chinatown-ra voltunk kíváncsiak, a kínai negyedre, amibe gyakorlatilag minden nagyobb amcsi városban bele lehetne futni…de itt van a legrégebbi (több, mint 150 éves), leghíresebb, és talán egyben a legnagyobb is. Láttunk díszes kaput, pagodákat, lampionsorokat, na meg persze jó kis bazárokat, telis-tele autentikus kicikínai cuccokkal, úgymint integető macska, hatalmas legyezők, virágmintás surranók..tényleg mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna bele

Mindezek után eléggé elfáradtunk, úgyhogy magunkhoz vettünk egy kis vietnami kaját (a kínai negyedből ), és hazaindultunk vele a közeli Oakland-ben levő szállásunkra – ahogy már írtam, a jó öreg Gold Gate hídon keresztül.

17-Mile Drive, CA

Este felé, de azért még naplemente előtt értünk Monterey környékére, úgyhogy célba is vettük a 17-Mile Drive-ot, ami egy megállókkal teli kis autós/biciklis körút a parton, hosszáról a neve árulkodik. Talán ez volt az egyik legszebb hely, ahol az utunk alatt jártunk, nagy kár, hogy az időjárás nem volt kegyes hozzánk: kb. 8 ºC és borzasztó erős szél fogadott, az autóból alig lehetett kiszállni (az ajtó “magától” becsapódott…), ráadásul az óceán miatt sóval teli szélről beszélünk, ami másodpercek alatt telepöttyözte a fényképező lencséjét, amit aztán az autóba visszaülve lehetett puceválni. Így aztán csak kutyafuttában lőttem néhány képet, és a tájban is inkább csak az autóból gyönyörködtünk.

A végére aztán alábbhagyott a szél, és sikerült egy kis időt eltölteni az egyik megállónál, úgyhogy egy étkezéssel egybekötve megvártuk a naplementét.

Végül visszaültünk az autóba, és San Francisco felé vettük az irányt, két órányi út állt még előttünk. Hosszú nap volt, estére 460 mérföldön lettünk túl, nem volt nehéz elaludni.

Santa Barbara, CA

Nóri maratoni Hollywood-i összefoglalója után újra utazós bejegyzés következik, Los Angeles után ugyanis San Francisco felé vettük az irányt. Az útvonalat tekintve három lehetőség kínálkozik: végig lehet zúzni az 5-ös interstate-en, ez a legkönnyebb ill. leggyorsabb útvonal. A másik véglet a Pacific Highway 1 (Big Sur-nek is hívják), ami végig a parton vezet, és a világ legszebb partmenti útjaként tartják számon. Keskeny, 2×1 sávos kanyargós volta miatt 30-40 mph-s átlaggal lehet számolni, ráadásul tele van szebbnél szebb megállókkal, így erre legalább két napot kell szánni. Sajnos nekünk nem volt ennyi, ezért a 101-es utat választottuk, ami a fenti kettő között vezet, és látvány szempontjából is hasonló helyet foglal el. Az elején vannak az 1-es úttal közös részei is, és egy gyönyörű szerpentinen is keresztülvisz. Később, Monterey környékén újra közel kerülnek egymáshoz, így itt tettünk egy kitérőt, hogy a déli mellett lássunk valamit ebből a partszakaszból is, és körbeautóztunk a 17-Mile Drive-on, amiről talán inkább majd külön írok, most egyelőre maradjunk az út első felénél.

Los Angelesből elindulva kb. 100 mérföld után Santa Barbarában álltunk meg, ami az 1-es és 101-es közös részén fekszik, tipikus kis üdülőparadicsom, egyik oldalról hegyek, másik oldalról pedig az óceán határolja, mindenhol pálmák és fügefák, madarak, kis sétányok – nem véletlenül becézik Amerikai Riviérának is. Los Angelesben a sok látnivaló miatt lehetne eltölteni egy hetet, itt pedig a boldog semmittevés közepette való tökéletes feltöltődés tehetne ki ugyanennyit. A körülmények mindenképp ideálisak hozzá: a forgalom kicsi, az idő áll, a táj pedig gyönyörű.

Itt található egyébként Észak-Amerika legnagyobbnak tartott fügefája, ill. ugyanezen viszonylatban ez egyben az egyik legnagyobb árnyékot vető fa is: becslések szerint több, mint 10 ezer ember fér el az árnyékában – mostmár legalább tudom, hogy ilyen kategóriában is számontartanak helyezetteket.

Sétálgattunk a Chase Palm Parkban, majd a parton néhány szemtelen madár társaságában megettük az előző estéről maradt pizzaszeleteket, és bokáig még a vízbe is bemerészkedtünk. Kicsit korai volt még a dátum a fürdőzéshez, elég üres is volt a strand, de azért nem volt rossz az idő, sikerült is egy kicsit leégnünk. Ki gondolta volna, hogy áprilisban ildomos lenne naptejet használni, ugye…

Összesen majd 3 órát sikerült ellustálkodni, úgyhogy visszaültünk az autóba, és észak felé vettük az irányt. Nem akármilyen tájakon vitt az út, a burgerekkel marhacsordákkal tarkított legelők, szőlő- és narancsültetvények mellett ilyen szép hegyes-völgyes részek is előfordultak:

Lezárásként egy videó a partról, Nóri ragaszkodott hozzá, hogy a legszemtelenebb, barnás színű madár gyönyörű hangja is felkerüljön, fogadjátok hát szeretettel…

Hollywood-i színházak II. – Dolby Theatre

A Hollywood Boulevard másik nagy színházáról, a Dolby Theatre-ről talán nem sokan hallottak még – de csak azért, mert egészen tavalyig még a Kodak Theatre néven jegyezték. Kodak Színház. Így már mindjárt másképp hangzik, ugye? Ez az a 3332 férőhelyes “palota”, ami elé 2002 óta minden év februárjában egy hatalmas vörös szőnyeget terítenek, hogy az Academy Awards díjkiosztó rendezvényre (közismertebb nevén: Oscar-gála) érkezvén azon lépkedve tehesse meg teátrális bevonulását a filmipar sztárjainak színe-java. Időhiány miatt ebbe a színházba sem tudtunk sajnos bemenni, de úgyse engedték volna bent a fényképezgetést, szóval…

Az USA legrangosabb filmművészeti díját, az Oscar-díjat az Academy of Motion Picture Arts and Sciences (AMPAS; Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia) adja ki évről évre több kategóriában, immár 85 éve, 1929 óta. Először mindig kiválasztják az esélyeseket az előző év produkciói alapján, kategóriánként általában 5-öt, aztán következhet a 6 hét izgulás…mert csak a puccos február végi gálán árulják el igazából zárt borítékos, felolvasós, sírós-meghatódós körítéssel, hogy ki is az az egy-egy a jelöltek közül, aki a szavazások alapján mindent visz. A show akkora, hogy az élő közvetítést a becslések szerint több, mint egymilliárdan nézik a világon, még úgy is, hogy az időeltolódás miatt ez sokaknak jár kemény éjszakázással. A műsor reklámbevételei pedig egy az egyben fedezik az Akadémia működésének egész éves költségét És még rengeteg ember elég jól meg tud élni a gálából, lehet utána hetekig cikkezni, hogy melyik híresség melyik neves divattervező kreálmányaiban páváskodott, és hogy az jobban állt-e rajta, mint egy másikon egy hasonló a tavalyi rendezvényen. Vicces Egyébként a legelső gála még teljesen a média jelenléte nélkül zajlott, később jött csak a rádiós, majd 1953-tól a tévés közvetítés.

Az eddig leírtak valószínűleg nem sok embernek mondtak újat, azt viszont már kevesen tudják, hogy miért is lett a díj neve Oscar. Sok történet kering ezzel kapcsolatban, a legnépszerűbb az, hogy 1931-ben az Akadémia könyvtárosa a figurát látva megjegyezte, mennyire hasonlít az az Oscar nevű bácsikájára Ettől kezdve a filmes berkekben egyre inkább eképpen hivatkoztak rá, 1939-ben pedig végül az Akadémia is elfogadta és hivatalossá tette az elnevezést. A szobrocska egyébként egy filmtekercsen álló, kardjára támaszkodó lovagot ábrázol; a tekercs öt küllője az Akadémia öt ágazatára utal (színészek, írók, rendezők, producerek, technikusok). Legnagyobbrészt egy magas óntartalmú fémötvözetből, ún. britanniumból áll, ezt veszi körbe a feltűnően csillogó, 24 karátos aranybevonat. Az előállítási költsége csak párszáz dollár körüli, eszmei értéke viszont nyilván óriási, ezért is próbálkoztak korábban rendre eladni a díjazottak, pontosabban általában utódaik ill. hozzátartozóik (Ezt aztán az ’50-es évektől kezdve betiltotta az Akadémia.) Magassága 34 cm, súlya pedig 3,85 kiló – most már értem, miért tartják sokszor alulról megtámasztva, két kézzel…

Néhány érdekesség: volt már olyan színész, aki mindössze alig 16 percnyi játékért kapta meg a legjobb főszereplőnek járó díjat; vagy olyan is, aki nem fogadta el a szobrot, mert méltatlannak érezte rá magát; a legtöbb (11 db) Oscar-t elnyert filmből három is van, a Ben Hur, a Titanic és A gyűrűk ura – A király visszatér; a legtöbbször pedig Walt Disney-t hozta ki győztesként az Akadémia, összesen 26 alkalommal az 59 jelöléséből. Ő egyébként arról is nevezetes, hogy a Hófehérke és a hét törpe c. rajzfilmjéért egy nagyon speciális díjat kapott, rajta egy nagy, és hét kicsi szobrocskával

Nem lenne teljes a poszt, ha befejezésül nem írnék még pár szót az Oscar magyar vonatkozásairól is. Alapvetően nem panaszkodhatunk, több magyar vagy magyar származású rendező, zeneszerző, látványtervező volt már a díjazottak között, nyertes filmünk viszont csak kettő van: a Rofusz Ferenc-féle “A légy” (legjobb animációs rövidfilm, 1981), illetve a Szabó István-féle “Mephisto” (legjobb külföldi film, 1982). Előbbi többezer rajzból, több év alatt állt össze, órási munka volt..bár azt hiszem, ma már azért nem lenne annyira eladható

Hollywood-i színházak I. – TCL Chinese Theatre

A Hollywood Boulevard-on, azon belül is a Hollywood-i hírességek sétányán több neves (film)színház is található, a két leghíresebb szinte egymás mellett. Nekünk nem volt időnk egyikbe se bemenni, ill. résztvenni a belsejükben vezetett túrákon, de kívülről azért megnéztük, lefotóztuk őket.

A gyönyörű, pagodaszerű, 1162 férőhelyes Kínai Színházat (TCL Chinese Theatre, vagy ahogy egészen tavalyig hívták, Grauman’s Theatre, az egyik tulajdonos neve után) 1927-ben nyitották meg, azóta szolgál premierek, filmvetítések, partik helyszínéül, de 1944-46 között még az Oscar-gálát is itt tartották.

A filmszínházat a premierek és a sztárokkal való találkozás reménye – na meg jővőre majd az USA eddigi legnagyobb IMAX mozivászna – mellett híres előkertje miatt is rengetegen látogatják. Ez az a hely, amelynek betonjában megtalálhatjuk több, mint 200 híresség kéz- és lábnyomát, aláírását, vagy neadjisten orrának, szivarjának, szemüvegének és egyéb jellegzetes tárgyainak lenyomatát Állítólag az utóbbi években annyira felkapott lett már ez a celebes cementöntősdi – az ún. „Hand and Footprint Ceremony” -, hogy sok tömböt már belső helyszíneken kénytelenek elhelyezni. Tavaly még Uggie, A némafilmes c. produkcióban szereplő színészkutya mancsát is „bebetonozták” az utókor számára.

A tradíciót egyébként a hivatalos sztori szerint Norma Talmadge színésznőnek köszönhetjük, aki a színház építésének évében egyszer véletlen belelépett a még nedves betonba – de a tulajdonos, Grauman is nyilatkozott már úgy, hogy ő volt annak idején kissé figyelmetlen. A lényegen ez nem változtat – a Walk of Fame csillagaihoz hasonlóan az előkertből is egy jó kis turistacsalogató marketingfogás lett, így kell ezt csinálni

Hollywood Walk of Fame

Los Angeles egyik legnagyobb turistalátványossága a Hollywoodi hírességek sétánya, a hely, ahol azok a bizonyos, mindenki által jól ismert gránit (pontosabban terrazzo ) csillagok fekszenek. Kissé felkészületlenül, de mi is elmentünk hát egy rövid „sztárvadászatra”, ahogy azt rajtunk kívül évente még vagy 10 millió ember teszi

A Walk of Fame valójában nem egyetlen út, hanem egy jó 2 km-es szakasz Hollywood „főutcájának”, a Hollywood Boulevard-nak mindkét oldalán, illetve még néhányszáz méter az erre merőleges Vine Street-en. Mi csak az előbbin sétálgattunk, azon sem végig, de így is sikerült belefutnunk olyan nagy nevekbe, mint például Michael Jackson vagy David Hasselhoff, sőt, még Chuck Norris-on is végiglépkedtünk, és most kivételesen vissza sem ütött. Peti példaképe, Al Bundy (Ed O’Neill) viszont sajnos kimaradt, pedig utólag kiderült, hogy ott mehettünk el valahol mellette, de ilyen szinten nem terveztük meg előre a sétánkat…öreg hiba, na talán majd egyszer, a következő életünkben bepótoljuk. Az ő csillagát amúgy állítólag stílszerűen egy cipőbolt elé helyezték

A sétány kialakítását már évtizedekkel ezelőtt, 1958-ban megkezdték. A legelső csillagot Paul Newman második feleségének, Joanne Woodward színésznőnek a nevéhez kötik; ez valójában nem teljesen korrekt, hiszen akárcsak napjainkban, akkoriban is több emberét avatták fel egyszerre. Idén már 2492 csillaggal büszkélkedhet Hollywood, ez a szám pedig évről évre átlagosan hússzal bővül. Azt, hogy kik kerülnek fel a sétányra, egy titkos bizottság dönti el minden év júniusában – jelölteket pedig bárki nevezhet, egyszerű mezei rajongók is. A lényeg, hogy a híresség – ha még él, és nem fiktív alak – hozzájáruljon a nevének felterjesztéséhez, vállalja majd lehetőleg az átadási ceremónián is a személyes megjelenést, és legalább 5 évig tevékenykedjen az adott nevezési kategóriában (pl. filmipar, zeneipar, stb.), vagyis ne csak afféle himi-humi, tiszavirágéletű celeb legyen. Ezeknek a feltételeknek nem mindenki tud vagy akar megfelelni, ezért keresnénk hiába a sétányon például olyan nagyságok nevét, mint Julia Roberts vagy George Clooney – előbbivel ellentétben utóbbi a jelölésébe még belement volna, de érthetetlen módon a ceremónián már semmiképp nem szeretett volna személyesen megjelenni. Ez van. A Muppet Show sztárjai már nem voltak ilyen szégyenlősek

A fekete alapon rózsaszín, sárgaréz szegéllyel ellátott csillagok elkészítése, a felavató ceremónia, valamint a sétány karbantartása többtízezer dolláros költségekkel is járhat évente, ezt nagyon sokszor a kinevezésben résztvevők (fan klubok, szponzorok) dobják össze. A kész csillag elhelyezése legtöbbször random, de helyenként megfigyelhető valami kis szisztéma is benne, a leghíresebbek gyakran pl. a Kínai Színház előtt, míg az Oscar-díjasok a Dolby Theatre előtt találhatók meg. Na meg ugye ott van Al Bundy esete is a cipőbolttal

Néhány érdekesség: egy famílián belül a legtöbb, nevezetesen 7 csillaga Barrymore-éknak van, az utolsót a jól ismert Drew kapta; 12 sztár szerepel csak egyszavas névvel, ilyen pl. Sting vagy Shakira; egyetlen ikerpár osztozik csak csillagon, természetesen ki más, mint Mary-Kate és Ashley Olsen; az első fiktív „híresség” Mickey Mouse volt, de később felkerült a sétányra Donald kacsa, Micimackó vagy éppen Shrek, kutyasztárok közül pedig Lessie és Rin Tin Tin is; vannak a kiválasztottak között speciálisabb személyek, pl. feltalálók, űrhajósok is, de elnökök közül csak egyvalaki, Ronald Reagan, ő is csak a korábbi filmes karrierje miatt. Michael Jackson pedig akárcsak az életben, a sétányon sem szokványos: egyike azoknak a sztároknak, akiknek egynél több csillag is őrzi az emlékét, ő egyet szólóénekesként, egyet pedig a The Jackson 5 tagjaként kapott; valamint maga a neve is duplikált, mert pechére egy neves rádiós személyiséget is pont ugyanígy kereszteltek el.

A csillagok ill. a terrazzo tömbök egyenként közel 140 kilót nyomnak, de ennek ellenére megesett már az évek során, hogy a beépítés előtt szépen felkaptak egyet-egyet, és elsétáltak velük Az sem ritka, hogy a már lent levőket csúnyán összefirkálják. Szerencsére a hivatalos karbantartásokon felül időnként a rajongók is kijárnak kedvencükhöz egy kis takarítás erejéig, például Julio Iglesias csillagát havi rendszerességgel suvickolja már hosszú évek óta néhány idős nénike a fan klubból..tényleg

Zárásként jöjjön pár képünk a csillagokkal!